1. történet - Előtte - mágiát leleplező mugli technológia

Cím: A "Marlee"-akta

Csapat: előtte

Kulcs: mágiát leleplező mugli technológia

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: szereplő halála, OOC

Jellemzők: általános, akció, komor, dráma

Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot illet!

Páros: Marlene McKinnon/Remus Lupin

Leírás: "[...]valószínűleg most nem írnék egy könyvet egy igen különös esetről, amibe kicsit jobban sikerült belefolynom (riporter létemre), mint amennyire azt szabadott volna... de hiába, kíváncsiságom határtalan, és mindig is szerettem magam jobban beleásni a dolgokba, még akkor is, ha ezt veszélyt vagy bajt jelentett rám.

A történetem a "Marlee"-akta címet kapta, most ebből szeretnék az olvasóknak egy kis részletet bemutatni." - részlet a Reggeli Próféta egyik sikeres cikk- és bestsellerírójának naplójából. A naplórészlet abból az időből való, mikor ugyan még a varázslótársadalom látszólag stabilan állt, de már veszni látszott...

A bétázásért köszönet a bétámnak - :D - kinek kiléte maradjon egyelőre titok, mert azt hiszem, túl egyértelmű lenne.

A "Marlee"-akta

A mások általi kihasználás vagy manipulálás megengedése nem azonos a szeretettel. Inkább elárulása annak a személynek, akinek ezt megengedjük.

Gary Chapman

1998. május 2.

Ez az a dátum, melyet nem csak a brit boszorkányok és varázslók, hanem világszerte az összes mágiával rendelkező ember ismer. Sokan részt vettek a csatában (brit és külföldi varázslók, illetve más varázslólények is), és sok mindent és mindenkit veszítettünk el Voldemort ideje alatt.

Emlékszem, mikor az egész megtörtént, tizenöt éves, hollóhátas lány voltam. A Titkok Szobájában rejtőztem rengeteg DS-es társammal, és sok más diákkal együtt, mert rettegtünk a minket tanító Alecto és Amy Carrowtól, akiknek fegyelmezési módszerei még Friccs urat is megrémisztette. Azelőtt állandóan amiatt nyafogtunk, hogy ha órán szemtelenek voltunk, akkor délután a gyengélkedő ágytálait moshattuk (annyi könnyebbséget néha kaptunk, hogy varázslattal tehettük ezt), most viszont pisszenni sem mertünk, nehogy az idősebbek rajtunk gyakorolják Sötét Varázslatok órán a Cruciatus átkot.

Éppen egy hintaágyon ücsörögtem Neville Longbottom - egy hetedéves, griffendéles fiú társaságában -, és diákcsemegét eszegettünk, amikor hirtelen kicsapódott Aberforth Dumbledore kocsmájába vezető ajtó, és belépett rajta a már egyszerűen Arany Trióként emlegetett Hermione Granger, Ron Weasley, és...

- Harry! - kiáltott fel ekkor meglepetten, de igencsak boldogan Ginny, majd azonnal volt barátjához sietett és a nyakába ugrott. A fiúk füttyögni kezdtek, majd tapsolni, amibe én is beszálltam.

Ezután a srácok gyorsan ismertették tervüket, mire mi azonnal hozzáláttunk ahhoz, hogy segítsünk nekik végrehajtani azt.

Innentől kezdve már nem igazán emlékszem túl sok mindenre, csak képek ugranak be az egészről.

Először is mindenki őrült módjára rohanni kezd, közben izgatottan összesúg a hozzá legközelebb állóval, és beszélgetéseikből a következő szavakat veszem ki: "megszabadulunk a szenvedéstől; letaszítjuk Pitont az igazgatói székről; elűzzük a Carrow ikreket; helyreállítjuk a minisztériumot; újra rend lesz...!"

(Ezek a fiatalok aztán már nem élhették meg, ahogyan visszaáll a béke és a rend, már másnap szemfedőt borítottunk üres, merev tekintetükre.)

Ginny és az édesapja veszekednek - persze, hiszen a kiskorúakat nem engedhetik harcolni, mindenkit haza akarnak küldeni -, az édesanyja viszont megenyhülve és könnyező szemekkel ölelgeti fél véla menyét, Fleur Delacourt.

Bénultan ácsorgok egy lerobbantott fal előtt, mely fél perccel ezelőtt látszólag bevethetetlenül és stabilan állt előttem. Az éppen arra járó Fred és George odakurjant nekem, hogy vigyázzak magamra (tudták, hogy direkt maradtam ott, és el kéne küldeniük, de nem teszik meg), majd az előbbi még biztatóan megveregeti a vállamat.

(Fred mosolyogva ment a másvilágba.)

Egy pont után tehetetlennek és gyengének érzem magam (A fenébe, miért is maradtam itt? Hiszen még gyerek vagyok...), aztán sikeresen lefegyverzek egy maszkos halálfalót, majd miután sikeresen elkábítottam és átadtam a "párbaj" (büszkeség töltött el, mikor ezt a kis semmiséget annak neveztem, de ha tudtam volna, milyen egy igazi párbaj...!) közben megszerzett pálcát Hannah Abottnak

(egy vérfarkas marcangolta szét)

adom át, és jó, megnyugtató érzéssel tölt el, hogy két évvel ezelőtt csatlakoztam a DS-hez. (Pedig zsenge korom miatt nagyon nem akartak bevenni, de hiába, ha valamit elhatározok!)

Innentől kezdve viszont egy hatalmas képhasadás, aztán a következő pillanatban fájdalmasan felsziszegve kinyitom a szememet, és magam előtt látom a nagyterem boltívét, mely most szürke, és csak egy-két kósza csillag található rajta.

(Harry, látod a Sirius csillagot? Hogyhogy nem? Hiszen ott van a fejed fölött...!)

És orrfacsaró bűz csapja meg az orromat, ami arra emlékeztet...

(a családi kripta szaga, mikor belépünk rajta - én édesanyám kezét szorongatom, arcomat és szőke hajamat könnyeim áztatják, nagypapám holtteste egy üveggel lefedett koporsóban nyugszik)

Hangosan sikoltok fel.

- Avada Kedavra!

- Capitulatus!

Ijedten hunytam be a szemem, a következő pillanatban viszont kénytelen voltam kinyitni, különben nem tudtam volna meg, miért fojtotta mindenki vissza a lélegzetét.

Nyertünk.

Nyertünk!

***

Az elkövetkezendő évek azzal teltek el, hogy új mágiaügyi minisztert választottunk (aki Kingsley Shackelbolt lett, mindenki legnagyobb megelégedettségére és örömére), aki persze azonnal beszélt a mugli miniszterelnökkel, hogy milyen módon lehetne a muglikat távol tartani a varázslók építési területeitől.

A Roxfort sorsa sokáig kérdőjeles maradt, mert nem tudták, hogy lebontsák az így is darabjaiban levő épületet, vagy próbálják renoválni, végül az utóbbi mellett döntöttek a brit varázslók. Azonban ezt a kérdést öt évig húzták-nyúzták, így én nem a Roxfort épületében tettem le a RAVASZ vizsgáim - én és a szüleim legnagyobb bánatára, szerintük ugyanis az utolsó két év a legjobb ott.

Szerencsénkre a külföldi varázslók és mágiaügyi miniszterek nagy segítségünkre voltak, rengeteg ügyes kezű varázslót és boszorkányt, valamint sok anyagi segítséget küldtek nekünk. Így aztán az iskolának kialakult egypár cserediák kapcsolata is, ezzel némiképp változtatva a megszokott dolgokon.

Az Arany Trió tagjai is felnőttek időközben, és természetesen hatalmas munkát végeztek abban, hogy minden úgy nézzen ki, ahogyan az azelőtt volt. Valamennyien megtaláltuk az életünk értelmét: Harry Ginnyvel kötötte össze életét (milyen szép esküvőjük volt!), Ron és Hermione, illetve George és Angelina Johnson is összeházasodtak. Én meg... én meg az újságírás és a könyvek mellett kötöttem ki nagyszüleim legnagyobb büszkeségére és örömére, illetve szüleim csalódására (a mai napig hajtogatják, hogy bizony, kislányom, többre is vihetted volna, ha...!

Ha nem az álmaimat követem? Nos, valószínűleg elvett volna egy szakállas, kőgazdag férfiú, és jelenleg hat varázslócsemete nevelése lenne a munkám megállás és szünet nélkül.)

Bár néha jobban belegondolva mégis örülnék, ha lenne mellettem valaki, aki némi anyagi és érzelmi támogatást nyújt, és a gyerekek is hiányoznak néhanapján - sajnos sokszor azon kapom magam, hogy irigykedem évfolyamtársaimra, akiket igen gyakran porontyaikkal látok az utcán, a parkban vagy a játszótéren kézen fogva sétálni, miközben fagylaltoznak és maszatos arccal kacagnak egymásra, titkokról sugdolóznak.

Azonban, ha mégsem az álmaimat követem és valósítom meg, valószínűleg most nem írnék egy könyvet egy igen különös esetről, amibe kicsit jobban sikerült belefolynom (riporter létemre), mint amennyire azt szabadott volna... de hiába, kíváncsiságom határtalan, és mindig is szerettem magam jobban beleásni a dolgokba, még akkor is, ha ezt veszélyt vagy bajt jelentettek rám.

A történetem a "Marlee"-akta címet kapta, most ebből szeretnék az olvasóknak egy kis részletet bemutatni, és a történet a varázslótársadalom végzete előtti időszakot írja le.

***

A Reggeli Próféta előtt egy kisebb és kevésbé populáris magazinnál dolgoztam riporterként, azonban a lap csődöt jelentett, így nekem is új munka után kellett keresnem. A munkakereséssel töltött első két hónap teljességgel reménytelen és kínkeserves volt számomra, és szüleim is azt mondták, hogy bár tudják: makacs és önfejű vagyok, meg az életem az írás, mégis okosabb volna rendes, biztos, stabil és jól jövedelmező munkát vállalnom. Természetesen azonnal nemet mondtam rá, és ezek után még azért sem mutattam ki, mikor fél év után a dolog tényleg veszni látszott. Kis vidéki házamat is képtelen voltam fenntartani, így sajnos meg kell hoznom egy nehéz döntést, és alig egy évvel a megvásárlása után túl kellett rajta adnom, ahogy csinos fekete-fehér Mini Cooperemen is.

Homlesz voltam átmenetileg, a szüleim nem szóltak hozzám, mivel csalódást okoztam nekik (meg rengeteg fájdalmat), végül Skóciában élő nővérem szánt meg engem, aki azonnal szárnyai alá vett, és úgy döntött, kezébe veszi sorsomat. Először is, akár tetszett, akár nem, normális munkát kaptam - irodalomtanár voltam egy mugli általános iskolában, mint óraadó tanár, illetve egy ottani magán varázssuliban tanítottam mugliismeretet.

Szép lassan letettem arról, hogy valaha írni fogok egy neves lapnál, amikor reggeli kávézás közben megpillantottam egy cikket, melyben a Reggeli Próféta egy pályázatot hirdetett meg, írni vágyóknak. Meglepetten és boldogan sikkantottam fel, aztán kitéptem a kis hirdetést, amivel azonnal bevonultam a szobámba, majd magamra zártam azt ajtót.

Tüzetesebben szemügyre vettem a pályázat részleteit: írni kell legalább két tekercses tudósítást egy bizonyos Marlene McKinnon ügyéről, aki elárulta a brit varázslókat a mugliknak, kik így vérszemet kapva csúnya dolgokra készülnek...

Leadási határidő:...

Lesokkolódtam. Hallottam valami olyasmiről, hogy egy varázsló kiteregetett mindent egy muglinak, aki valami gyanús dolgot észlelt, és nem hagyta őt azt nyugodni, de nem hittem volna, hogy azt egy olyan ember tette volna, akinek lett volna rá oka. Azt hittem, valamelyik halálfaló ivadék tette, hogy ha nekik nem sikerült tönkretenni a "félvérek és mugli származásúak uralmát", akkor ők borítsák föl fenekestül ezt az egészet, bár ez így leírva még nagyobb hülyeségnek tűnik, mint ahogy azt gondoltam.

De hogy Marlene McKinnon tette volna?

Marlene a Roxfortban volt édesanyám barátnője, de mikor Voldemort Potteréket kereste, halálfalói kivégezték, családjával együtt. Ha már csak ezt nézzük, akkor is lehetetlennek bizonyul az egész, ugyanis a kedves, pufók, kerek arcú, mosolygós Marlee már évek óta halott, és mivel gyermekei sem maradtak életben, így lehetetlennek bizonyul az, hogy Marlene egyik leszármazottja tette volna ezt. De akkor ki csinálta? Ki árult el mindent, és mindenkit? És miért? Vajon milyen céllal tette ezt? Kinek jó ez?

(Regényem ezután következő szakasza az utazásom előkészületéről szólt. Fölmondtam a munkahelyemen, összepakoltam holmijaimat, és nővérem segítségét meghálálva utaztam vissza, Londonba, hogy alaposabban utánajárjak a dolgoknak. Az időm nagy részét egy külvárosi, csinos teaházban ücsörögve töltöttem, többnyire egy sötét sarokban olvasgattam egy-egy varázslap régebbi számát, és abból próbáltam összerakni a történteket. Néhanapján felutaztam a belvárosba, és beültem a Foltozott Üstbe, hogy varázslókat és boszorkányokat is kikérdezzek a dologról. Hamarosan aztán elérkezett a tárgyalás napja is, ezt az eseményt idézem most regényemből.)

***

A Mágiaügyi Minisztérium tizedik szintjének egyik tárgyalótermében ültem, és idegesen doboltam térdeimen. Eddig már rengeteg jegyzetem volt az esetről, és biztos voltam benne, hogy mikor összesíteni fogom a tudósításomat, túllépem a minimum értéket (kettő, mindkét oldalán teleírt, apró betűkkel teli tekercs), de azt nem, hogy a tárgyalás után ennyi mindent tudok meg az egész hátteréről.

Még két és fél óra volt hátra a tárgyalásig, én azonban már itt voltam, mert tudtam, hogy mindenki később fog megérkezni, és emiatt nem tudok magamnak megfelelő helyet találni. Inkább unatkoztam és a pergamenjeimet rendezgettem, a lúdtollaimat ellenőriztem, hogy biztos hegyesek-e, és a tintakészletemet kaptam elő percenként, nehogy valami csoda folytán elpárologjon.

[...]

Végre aztán mindenki elfoglalta a helyét a tárgyalóteremben, de sokaknak állniuk kellett, olyan nagy keletje volt ennek az ügynek. Izgatottan rágtam a körmeimet (régi rossz szokás), miközben nagy, kerek szemeimmel a jelenlevőket pásztáztam. Láttam pár exhalálfalót is, akik egy kupacban ültek, az ablaknál, és gúnyosan, kárörvendően mosolyogva várták, hogy megkezdjék a tárgyalást. Volt egypár külsős is, akinek igazán nem sok köze volt a dologhoz, de azért eljöttek megnézni, illetve rengeteg riportert is küldtek az egyes varázslapok.

Nemsokára egy őszülő, sebes arcú férfin akadt meg a tekintetem, aki az ajtót támasztva állt, kezeit várakozón összefonta mellkasa előtt, és hitetlenül meredt maga elé. Hirtelenjében annyira megsajnáltam őt, hogy majdnem odamentem hozzá, de aztán csak megcsóváltam a fejem, és visszafordultam, amit jól tettem, mert ekkor vonult be az ajtón a bíró úr, az ügyvéd, és pár auror, kik láncon hoztak egy megtört, kicsi, csontsovány nőt.

Megköszörültem torkomat, aztán elrendezgettem pergamenjeimet, előkaptam tintakészletem, és belemártottam a lúdtollamat. Ezután pedig államat tenyerembe fektetve vártam.

A bíró ismertette a vádat - a nő fuldokolva sírni kezdte, és krákogva tagadott mindent -, aztán elkezdődött a tárgyalás.

Ilyen nincs! - gondoltam idegesen. A cikkemre kellett volna koncentrálnom, ehelyett vadidegen embereket sajnálok meg.

Az egyik tanú éppen kezdett belemelegedni beszédébe, amikor egy nagy csattanást hallottam magam mögött - az őszülő férfi elhagyta a tárgyalótermet. Ijedten pislogtam körbe, de senkin nem látszott, hogy egyáltalán hallottak valamit. Gyorsan összekaptam cuccaimat, aztán kezemben a táskámmal és kabátommal kirohantam a férfi után.

- Várjon! - kiáltottam utána, de az ügyet sem vetett rám, zavartalanul sétált tovább. - Hé, uram! Várjon már!

A férfi ekkor befordult a folyosó végén balra. Dühösen beletúrtam a hajamba, aztán bedobtam a kezemben levő, fölösleges dolgokat egy szobor mögé, és utána rohantam. Mire beértem, addigra megint befordult egy mellékfolyóson. Hiába futottam olyan gyorsan, ahogyan csak szerettem volna, sosem tudtam utolérni - mindig csak az utolsó pillanatban csíptem el egy pillanatra.

[...]

Szerencsére a "fogócska" véget ért, és a férfi hátrafordult hozzám. Már éppen dühösen a képébe akartam vágni néhány szitkot, amikor mutatóujját ajkai elé tette - ezzel jelezve, hogy maradjak csendbe -, aztán száraz kezével az enyém után nyúlt, és óvatosan behúzott egy függöny mögé. Meg akartam kérdezni, hogy mit is akar, de ekkor beszélgetés foszlányait hallottam valahonnan... egy rejtett teremből.

- Komolyan mondom, zseniális vagy, öregem! - szűrődött ki egy vastag hangú férfi erőltette nevetése. - Szóval azt mondod, hogy ez a bamba Marlene eljátszotta a saját halálát, és utána Voldemort bukásáig elzárkózva élt a külvilágtól? De mi oka lett volna rá? - kérdezte ekkor hitetlenül.

- Őszintén: fogalmam sincs róla, de nem is érdekel. Viszont emiatt választottuk őt. Tökéletes alanynak bizonyult a varázsvilág elárulásához. Eljátszotta a saját halálát, évekig bujdosott, majd "visszatért", és azonnal köpött a mugliknak... Szerintem elég hihető történet.

- Ezzel egyetértek, Mr. Malfoy - kezdett bele töprengőn a másik. A név hallatára elkerekedtek a szemeim, és majdnem felsikkantottam, de a férfi befogta a számat és jelentőségteljes pillantást vetett rám. - De szerintem elhamarkodott döntés volt véghez vinni ezt a tervet. Elárulni a varázsvilágot... ez azért mégis több a soknál.

- Halkabban! - suttogta rémülten és fojtott hangon Malfoy. - És tudtommal maga találta ki ezt az egészet, nem igaz? - sziszegte fojtott hangon. Nagyon kellett fülelnünk, hogy halljuk, amit mondanak. - Az Imperio és egy balga varázsló segítségével tálaljunk mindent az így is mindent sejtő és aggódó, gyanakvó mugliknak, akik azonnal leadják a drótot mindenkinek, és most gőzerővel azon dolgoznak, hogyan találhatnának ránk. Milyen eszközökkel... aztán mivel foghatnak be minket - komolyan, mintha állatok lennénk! -, és mivel pusztíthatnának el minket... Merlin segítsen rajtam! Te tiszta hülye vagy! Azt hitted, hogy majd csak a mugliivadékokat és a félvéreket irtják ki? Azt hitted, hogy mi békében megmaradunk, és miénk a varázsvilág? Honnan veszed, hogy adott esetben nem-e félnek tőlünk jobban? Elvégre ízig-vérig varázslók vagyunk...

- Na, azért álljon meg a menet! Melyikünk is volt az, aki azt mondta, milyen remek ötlet...?

- Menjünk - suttogta a fülembe, a férfi, majd óvatosan megfogta kezemet, és gyorsan elsiettünk onnan.

- Ezek... nem normálisak - állapítottam meg döbbenten. (Azt hiszem, ezen nincs mit magyarázni.) - És ennek a két idióta ötletének az elszenvedője Marlene McKinnon lett?

- Pontosan - felelte egyszerűen a férfi, bár láttam rajta, hogy kicsit nehezen érinti őt ezt a téma. - Az Imperio átkot használták rajta, így Marlene időnként felbukkant egy-egy mugli kocsmában, színházban (előadás közben...), koncerten vagy kávézóban, és mindenhol elmondta ugyanazt a szöveget, aztán, hogy hiteles legyen az előadása, mutatott pár trükköt a varázspálcájával, végül elhoppanált.

- És a Mágiaügyi Minisztérium...? - kezdtem reménykedve, de a mellettem komótosan sétáló aggastyán csak megcsóválta a fejét.

- Amikor Peter Pettigrew azt a robbanást csinálta, már annak a fél száz muglinak az emlékezetét is nehéz munka volt kitörölni - túlságosan pletykás népség, és az ilyen esetek után mindig óvatosabbak, alig lehet megtalálni őket. De ez a mostani eset már sokkal nehezebb, elvégre a brit muglik legnagyobb színháztermeiben, koncerthelyszínein bukkant fel és köpött Marlene, ennyi embert meg mi sem tudunk mi felkeresni. És az ilyen felbukkanások után a muglik azonnal leadták a drótot egymás között, illetve többen is levelet írtak a miniszterelnöküknek: megerősítést vártak, hogy a történtek tényleg igazak-e. És a miniszter úr természetesen tálalt, ugyanis a Kingsleyvel kötött egyességében nem szerepelt az, hogy mi, varázslók megzavarjuk a mugli világ nyugalmát. Most pedig arra készülnek, hogy felkeresik a varázslók búvóhelyeit, és leigáznak minket egyszer és mindenkorra.

- Ez szörnyű - hűltem el hirtelenjében, mire a férfi kotorászni kezdett a zsebében.

- Tessék, hölgyem, egy kis csokoládé. Ez most jól jön magának.

- Köszönöm - vettem el hálásan, aztán beleharaptam a kicsit kesernyés étcsokiba, és érdeklődve néztem beszélgetőpartneremre, várva a folytatást.

- Ez a két ütődött pedig elszámította magát. Azt hitték, hogy a muglik is hasonló állásponton vannak, mint a hajdani halálfalók és Voldemort, de nekik igazából mindegy, hogy ki aranyvérű, ki félvér, ki mugliivadék... Rettegnek, és emiatt szörnyű dolgokat terveznek.

- Nem tudunk ellene tenni valamit? - kérdeztem reménykedve, bár kérdésem kicsit bután hangzott, elvégre mit is tehetnénk? Nem tudjuk ennyi mugli emlékezetét kitörölni mi sem.

- Attól tartok, hogy ezzel elkéstünk - sóhajtotta a férfi, majd érdeklődve felém nézett. - Egyébként, kisasszony, elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak.

- Sarah Coury vagyok - nyújtottam ki a kezemet.

- Remus Lupin - szorította meg jobbomat a férfi, aztán elbúcsúztunk egymástól.

[...]

Este ellátogattam a Foltozott Üstbe, ahol határozatlan időre kivettem a szobát. Éppen a pénztárcámban kutattam még egy kis apróért, amikor a tulajdonos, Tom, lemondóan sóhajtott, és visszatolta a pénzemet elém:

- Hagyja csak, kisasszony, elvégre hamarosan úgyis tönkremegyek. Akkor már nem mindegy?

Kínosan elmosolyodtam, aztán próbáltam beszélni vele, hogy ne csinálja ezt, minden rendben lesz, de egy adott pont után abbahagytam. Minek álltatom magam? Inkább csak megköszöntem a nagylelkűségét, aztán elvettem a szobakulcsom és a pénzem, majd felmentem a harmadik emeletre.

A szobám kicsi volt, de igencsak otthonos, és éppen megfelelő hely az írásra, legalábbis én szerintem. Egy nagy ablak volt csak, mely az Abszol útra nézett, s mely előtt egy csinos kis faasztal volt található. Oda le is tettem a táskámat, melyben pergamenjeim, tintakészletem és tollaim voltak, a többi holmimat pedig az ágyamra pakoltam.

Zuhanyzás után leültem az asztalhoz fürdőköpenyemben, majd megropogtattam kezemet (régi, buta szokás), és elővettem a Próféta hirdetését, amelyet alaposan átnéztem, aztán nekiálltam a tárgyaláson történtek alapján összeállítani a tudósításomat. (Még a Remusszal való beszélgetésem után visszatértem a tárgyalóteremben.)

A cikkemet többször átkutattam, majd elégedetten nyugtáztam, hogy jól sikerült, így elővettem egy borítékot, amibe gondosan lezártam a cikket a rövid levelemmel együtt, majd eltettem az egyik fiókba, és nyugovóra tértem.

Nem igazán aludtam jól az éjszaka, mert egész végig a tárgyalás, a két férfi között lezajló párbeszéd és Remus járt a fejemben. Lupin nyilván régóta ismerhette Marlene-t, de akkor miért nem akadályozta meg azt, hogy alkalmazzák rajta az Imperiot? Talán titkon haragudott rá, amiért becsapta őt, és halottnak tetette magát, és úgy gondolta, ezt megérdemli? Nem hiszem... úgy tűnt, mintha szeretné. De ha tényleg szeretné, akkor nem tenne vele ilyet, nem igaz? Egészen biztos, hogy megakadályozta volna ezt az egészet, és nem hagyta volna Marlee-t.

[...]

***

Másnap reggel újra láttam Remust.

- Hát maga? - kérdeztem őt, miután elküldtem a levelemet.

- Tudom, hogy először csak a pályázat miatt érdeklődött az ügy iránt, de aztán... sikerült magát jobban belerángatnom ebbe az egészbe. Így most mindent el fogok mesélni magának.

- R-rendben - feleltem végül döbbenten.

[...]

- A Végső Csata után egyedül maradtam, minden barátomat elveszítettem ott és akkor - végérvényesen. - kezdte Remus, miközben a Hyde Parkban sétáltunk. November volt, és kegyetlenül hideg, pedig az ablakon kinézve arra számítottam, hogy egy kicsit kellemesebb idő vár ránk odakint, így összébb húztam magamon vékony kabátomat, és arcom elé raktam selyemsálamat, hogy valamennyire megvédjem magam a fagyos széltől. - Újra egyedül voltam, és ez jobban fájt, mint valaha. Már kezdett úgy tűnni, hogy végre rendbe jön az életem, feleségem volt és kisfiam, és a barátaim teljes mértékben elfogadták a szőrös kis problémámat, illetve határozottan kiálltak mellettem, és ez jól esett. Mindenkit elvesztettem, és újra egyedül maradtam, így megpróbáltam egyedül túllépni ezen, és visszavonultam a szülői házba, melyet akkor már nem lakott senki. Időm nagy részét azzal töltöttem, hogy újra rendbe hoztam a helyet, amikor egy nap nem várt vendégem érkezett, Marlee. Nagyon megdöbbentem, hiszem mindenki úgy tudta, hogy halott, de akkor újra előttem állt, életnagyságban, és mosolyogva köszöntött, mintha mi sem történt volna. Én is próbáltam így tenni, de nekem ez sokkal nehezebb volt, mint neki. Nem tudtam elképzelni, hogy volt neki ahhoz még képe, hogy csak úgy beállítson hozzám, amikor állítólag évek óta halott... Ez magas volt nekem is, és őszintén, sosem akartam tudni, hogy... áh, hagyjuk - dörzsölte meg az orrnyergét.

Némán sétáltunk tovább, Remus a gondolataiba süppedt, én meg vártam, hogy folytassa tovább.

- Aztán hirtelen újra ellepte az agyam a rózsaszín köd... de valahogy mégsem volt olyan, mint régen. Talán ezért hagytam aznap este egyedül otthon azzal a két férfival. Tudtam, mire készülnek, és azt is, hogy ha ez kitudódik, Marlene súlyos árat fizet érte.

Meghökkentem egy pillanatra, Lupinból valahogy nem nézte volna ki az ember, hogy erre lenne képes. Első ránézésre úgy ítéltem meg, hogy bármit képes megtenni másokért.

- Mert valljuk be: nem vall éppen bátor emberre "csak" úgy tenni, mintha halottak lennénk - hogy azért csinálta, hogy a bőrét védje, vagy menekült valami rossz döntés elől... nem tudom. És Voldemort bukása után azonnal felbukkant. Micsoda véletlen! De a szerelem elvette az eszemet, és természetesen tárt karokkal fogadtam őt vissza. Csakhogy az évek alatt mindketten sokat változtunk, és Marlene-nek lett néhány idegesítő szokása, például mindenbe beleütötte az orrát, állandóan átrendezte a bútorokat és a könyvespolcomat, és állandóan fecsegett, pletykált. Valahogy már nem volt a régi, és ez érthető is, de ez engem zavart. És aznap este egyedül hagytam, azzal a két "porszívóügynökkel", hogy bűnhődjön tetteiért. Attól tartok, nem tettem jól - temette tenyerét az arcába.

- Ez az egész nem csak Malfoy és a másik fickó hibája, hanem az enyém is. Tisztában voltam mindennel, és mégis hagytam veszni a varázsvilágot, csak azért, hogy Marlee megkapja méltó jutalmát. Hihetetlen, mennyire önző voltam, és mennyire nem gondolkodtam el tetteim következményén.

Megköszöntem Remusnak a beszélgetést, aztán elváltak az útjaink. Gondterhelten léptem be a Foltozott Üstbe, amely előtt fura, kezdetleges ketyerékkel hadonászó muglikat láttam, így a kiábrándító bűbáj segítségével jutottam be, hogy ne lássák, merre megyek.

A másnapi újságban a gyászjelentések között megláttam Remus nevét.

Fölakasztotta magát.

Félredobtam a lapot, majd úgy döntöttem, veszek egy forró fürdőt, és egész nap nem mozdulok ki.

És napokkal később ugyanannak az újságnak a hátoldalán olvastam el a pályázat eredményét. Megkaptam az állást.

[...]