7. történet - Előtte - Ragnarök

Cím: Istenek sorsa
Csapat: Előtte
Kulcs: Ragnarök
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Jellemzők: minimalista
Jogok: Minden jog JKR-é, meg a HP világa is, én csak kalandozok ott egyet, remélhetőleg mindannyiunk örömére.
Páros: Ginny/Blaise (fogjuk rá)
Leírás: Ginny Weasley a harmincas évei közepén járó független nő, karrierje is szépen ível felfelé. Ám nem sokkal azután, hogy eggyel feljebb lép azon a bizonyos létrán, szokatlan jelenségeket tapasztal (nem csak ő), amik komoly fejtörést okoznak neki.

+1 Megjegyzés: Feltúrtam a netet autentikus infókért (még az Eddákat is végigbogarásztam), de ahány oldalon jártam, annyiféle verzióval találkoztam a neveket, eseményeket illetően. Így aztán kedvem szerint csemegéztem belőlük.

Forrás (egy a sok közül): https://hu.wikipedia.org/wiki/Ragnar%C3%B6k

ISTENEK SORSA

        Indokolatlan izgalom szorongatja a torkát és a gyomrát. Nem érti, hiszen a minisztérium már szinte az otthona. Rengeteg időt töltött itt kislányként, az apja sarkában koslatva, tizennégy évesen megismerte a legtitkosabb zugait is, és már negyedik éve maga is egy volt az ott dolgozók közül.

        Mély levegőt vesz. Közben tisztázza magával az izgatottság okát: először lép új minőségében az intézménybe. Ez az első munkanapja a mágiaügyi miniszter első munkatársaként. Miniszterhelyettesként.

        Beszórja a hop-port a tűzbe, és az átriumban lép ki a lángok közül. Haja szoros kontyban, testét nett nadrágkosztüm fedi, cipősarka kopog a fényes márványpadlón. Korán van még, az őrszolgálatos varázslón kívül csak egy idős boszorkánnyal találkozik. Könnyű mosollyal, biccentve kíván jó reggelt. A lifttel – egyedül áll benne, még papírrepülők sem keringenek a feje felett, amiket kislányként mindig el akart kapni – az ötös szintre viteti magát. A kihalt folyosók kísértetiesnek tűnnek, de Ginny szereti ezt a csendet, a néptelenséget. Énjének nagyravágyó része ilyenkor azzal áltatja magát, hogy az övé az egész épület.

        – Mrs Wall, máris itt? – csodálkozik, amikor új irodája előterébe lép. Titkárnője, a ritkán mosolygó, ám roppant előzékeny középkorú nő épp az íróasztalát rendezgeti.

        – Természetesen – bólint az asszony, a helyére tolva egy tintásüveget. Ginny tudja róla, hogy özvegy, és hogy auror férje a roxforti csatában veszett oda.

        Az irodája tágas és semleges; sötétbarna, széles asztal, azon több tökéletes stóc, borulásgátló bűbájjal ellátott papír, a művi ablakon beözönlő mágikus fényben megcsillanó üvegek, azokban más-más színű tinta. Kék, fekete, zöld és piros, utóbbi a legbizalmasabb, legsürgetőbb helyzetekre. Egy magas, keskeny üvegben használatra kész pennák várakoznak, a legtöbbjük fémhegyet kapott. Ginny közelebb lép, megcsodálja az aprólékos, lenyűgöző kidolgozást, de tudja, csak ritkán fogja őket kézbe venni, legfeljebb, ha a sajtó előtt kell aláírnia valamit. Ha csak teheti, maga készítette pennát használ.

        A helyiséget egy mogyoróbarna, lágy szőnyeg, néhány levélnövény díszíti. A polcok üresek, rá várnak, hogy elrendezze rajtuk a dolgait. Lesz majd ott néhány fénykép a családtagjairól: Arthur és Molly Weasley boldogan és büszkén feszítenek frissdiplomás lányukat ölelve; Bill elcsigázottan, de elégedetten pillant a fényképezőgép lencséjébe, miután épp csak túlélte egy maja piramis feltérképezését; Charlie egy norvég tarajos fészke mellett; Percy, amint pirulva büszkélkedik a Próféta egyik számával, amiben megemlítik, mint az üstfenekekre vonatkozó új szabványok megalkotóját; az ikrek, ahogy telefüllel próbálják kihallgatni egymás gondolatait – mintha bármikor is rá lettek volna szorulva -; Ron aurori dísztalárjában, jobbján Hermione, balján Harry. És még egy kép, csak Fredről.

        Helyet kap még majd úgy három tucat könyv – legalább –, egy részük a varázsvilág törvényeit, rendeleteit őrzik lapjaikon, néhányuk hasznos ismereteket tartalmaznak, precedens értékű tárgyalások, esetek leiratait, és lesznek majd a mágia különböző ágait taglaló kötetek is.

        Megérinti a diófa burkolat egy pontját. Falba simuló ajtó tárul fel, utat engedve egy aprócska szobához. Benne egy kanapé, arra az esetre, ha lepihenne, egy aprócska gardrób, egyelőre üresen, és egy újabb, kevésbé diszkrét ajtó, ami egy mosdóra nyílik.

        Visszalép az irodába, leül az asztalához. Végigsimítja a fényesre lakkozott felületet, végigfutja a Próféta odakészített, legújabb számát. Nem éri meglepetés – a fontosabb eseményekről hivatalból tud, a bulvár nem érdekli.

        Hátradől, lehunyja a szemét, hosszan, lassan ereszti ki tüdejéből a levegőt.

        Készen áll.

ddd

        Nehezére esik elnyomni egy ásítást. Maratoni tárgyalást folytatnak négy kobolddal, immár belépve a tizennegyedik órába. Nem ezen a szinten kéne elintézni az ügyet, de az állhatatos és agyafúrt követség elérte, hogy magával a miniszterrel vitathassák meg a problémát.

        Szünet. Kihasználva a lehetőséget, könnyít magán, és egy bájitallal élénkíti testét-lelkét. Visszatértekor csalódottan látja, hogy a delegációból csupán egyetlen koboldot lát; mint kiderül, eredménytelennek, sőt, esélytelennek ítélték a megbeszélést és távoztak. Gunkar – a maga torokkaparó, emberi fül számára kellemetlen hangján – közli Ginnyvel, mit várnak el, hogy ismét egy asztalhoz üljenek.

        Öt perc tétlenséget engedélyez magának, azután átsétál a miniszer irodájához.

        – Igen? – hallja a rövid kopogást követően.

        Belép az irodába. Az övénél valamivel tágasabb, gazdagabb benyomást kelt, de ez bizonyos körökben elvárás; nem mutathatnak magukról, a hivatalukról, a varázstársadalomról akármilyen képet.

        – A koboldok delegációja távozott – közli, megállva az asztal előtt.

        – Anélkül, hogy egyezségre jutottunk volna – sóhajtja a miniszter, majd megpördül a székével.

        Ginny egy fintorral reagál.

        – Gunkar előtte még közölte, milyen feltételeknek kell teljesülniük a következő tárgyaláshoz.

        – Átkozott népség! – szűri a fogai közt Blaise Zambini.

        Alaposan megnézi magának a férfit, aki csupán egy évvel idősebb nála. Nem először teszi, és aligha utoljára; Blaise jóképű férfivá érett, őseinek köszönhetően napsütötte-barna bőre, fekete haja tovább mélyítik ezt a benyomást. Ginny nem is érti, hogyan kerülhette el a figyelmét, amikor még mindketten a Roxfortba jártak. És később, amikor már mindketten a Minisztérium alkalmazottai voltak.

        – Nos, akkor nincs miért itt ülni tovább – áll fel Blaise. Előbb meglazítja, majd leveszi a nyakkendőjét, és egy gyors mozdulattal bevágja a fiókba.

        – Jó éjt, miniszter úr – biccent Ginny. Távozni készül, de Blaise hangja megállítja.

        – Volna kedved meginni egy italt? – teszi félre a hivatali hangnemet. – Beszélgethetnénk.

        Ginny óvatosan fordul meg. Meglepi a meghívás, hirtelen nem is tudja mire vélni. Úgy dönt, nem gondol mögé többet.

        – Sajnálom – hárítja. Nem volna jó ötlet. Vitrol utódai többször járnak a nyomukban a kelleténél. – Fáradt vagyok, és akad még mára némi munkám.

        – Ilyenkor? – vonja fel kétkedve a szemöldökét Blaise. Kérdése jogos: már erősen este van.

        – Ilyenkor – hagyja rá Ginny, és távozik.

        Bár energiát kapott a bájitaltól, az éhségét nem csillapította. Előhúz a fiókjából egy megviselt szendvicset, kicsomagolja, és miközben elmajszolja, végiggondolja, hogyan teljesíthetnék a koboldok feltételeit, és azok minden jellegű következményeivel számol. Nem sokkal később papírra veti az eredményt, összesodorja, majd a lepecsételt tekercset Mrs Wall asztalára teszi azzal az utasítással, hogy amint beér, azonnal továbbítsa a miniszter úrnak.

        Hatalmasat ásít. Kimerülten, félig-meddig elégedetten zárja a második hónapját miniszterhelyettesként.

ddd

        Múlnak a hetek, a hónapok, és Ginny hirtelen azt veszi észre, hogy a naptár máris májust mutat. Ez őszintén meglepi: az időjárás szerint még jócskán benne járnak a télben. Szemöldökráncolva nézi még egy percig a naptárat, azután elhatározásra jut. Levelet fogalmaz, majd másol több példányban, és egy bűbájjal szétküldi őket az épületben. Újabb pergameneket készít elő, belemártja a pennát a tintába, és éppen leírná az első betűt, amikor nyílik az ajtó.

        – A miniszter úr hívatja – tájékoztatja Mrs Wall, és már el is tűnik. Ginnynek nem marad alkalma válaszolni.

        A levél várhat. A pennát egy itatósra fekteti, az üveget visszadugaszolja.

        A formaságokhoz már csupán mások jelenlétében ragaszkodnak, így miután Ginny becsukja maga után az ajtót, nem vár engedélyre, egyszerűen helyet foglal az íróasztal előtti székek egyikén.

        Blaise a pihenőszobájából kerül elő, a nyakkendőjét igazgatva. Ginny várakozva pillant rá – és ismét rajta felejti a tekintetét. Blaise Zambini agglegény, bár már közel jár a negyvenhez, és elképesztően jól fest öltönyben. Jól áll neki a hatalom, állapítja meg Ginny.

        – A mugli miniszterelnök találkozni óhajt velem – közli Ginnyvel, eligazgatva az inggallért is.

        – Megindokolta?

        Blaise a fejét rázza, Ginny pedig azon tűnődik, miért kell neki erről előre tudnia. Bizonyára Mr Smith is megfelelően tud tájékoztatni minden érdeklődőt, ha a mágiaügyi miniszter házon kívül van, és elirányítani őket hozzá, a helyetteséhez.

        – Indulhatunk? – lép egy ablaknyi festmény elé Blaise. A portréalak bólint. - Tájékoztassa a miniszterelnök urat, hogy plusz egy fő lesz jelen a megbeszélésen.

        Ginny szemöldöke felszalad, de nem kérdezősködik. Blaise mellé áll, majd a portré-portálon át átlépnek a legfőbb mugli tisztviselő irodájába.

        – Miniszter úr – fogadja őket a mugli miniszterelnök, egy pohos, hatvan év körüli férfi. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást. Meg ne bántódjon, de őszintén reméltem, hogy nem kerül rá sor.

        Blaise elfogadja a felé nyújtott kezet. Megráza, röviden elmosolyodik, majd Ginny mellé lép.

        – Ha jól tudom, önöknek még nem volt egymáshoz szerencséjük. Hadd mutassam be önnek a helyettesemet, Ms Ginevra Weasley-t.

        – Örvendek, uram – biccent Ginny. James Nottinghad érintése olyan, mint egy döglött hal; hideg, nyirkos, ernyedt, erőtlen. Megállja fintorgás nélkül, és attól sem zavartatja magát, amit a tekintetében lát: nőnek, pláne ilyen fiatalnak nincs helye a magas politikában. Legfeljebb titkárnőként.

        – Frissítőt? - int egy tálca felé Mr Nottinghad. Egyikük sem él az ajánlattal. Letelepednek a tízfős tárgyalóasztalhoz.

        – Nos, Mr Nottinghad, miben segíthetünk?

        – Nem is igazán tudom, jó helyen kopogtatok-e a problémával, de... Az időjárás meglehetősen furcsa. Nem megszokott, hogy a nyár küszöbén még télies hőmérséklet legyen. Meglehet, hogy csak egy szokatlan természeti anomáliáról van szó, amire nem a meteorológusaink, sem a környezetkutatók nem találják a magyarázatot, de meg kell kérdeznem: köze van a jelenséghez a maguk... világának?

        – Úgy érti, beleavatkoztunk-e varázslattal az időjárásba? – kérdi Blaise hideg mosollyal.

        Ginny tökéletesen tudja, mekkora sértésnek veszi Blaise a kérdést, és ugyanúgy érez. Azt is tudja, hogy a válasza ezt pontosan tükrözi, és a miniszterelnök is feszeng.

        – Meglehet, hogy a probléma mágikus eredetű, de megnyugtathatom, Mr Nottinghad, hogy a varázslók nem befolyásolják az időjárást, ezt ugyanis szigorúan tiltják a törvényeink, és ennek megfelelően súlyosan büntetjük.

        – Esetleg, ha tudnának ellene... – Mr Nottinghad befejezetlenül hagyja a mondatot.

        – Már írtam a többi mágiaügyi minisztériumnak az ügyben – veszi át a szót Ginny. – Amint kiderül, mi okozza a jelenséget, tájékoztatni fogjuk annak mibenlétéről és az esetleges teendőkről is. Egyelőre ez minden, amit tehetünk.    – Arról van esetleg elképzelésük, meddig tarthat? Az emberek egyre nyugtalanabbak, ebben a pár hónapban komplett összeesküvés-elméleteket gyártottak, és a legtöbbjük arról szól, hogy a kormány titkos kísérleteket folytat, attól bolondult meg a természet. Mit mondhatnánk, hogy lenyugodjanak a kedélyek?

        – Sajnálom, uram, ebben nem segíthetünk. De ahogy Ms Weasley mondta, amint megtudunk valamit, értesítjük – áll fel Blaise, egyértelműen jelezve, hogy a megbeszélésnek vége.

        Ginny másodjára eltekint a kézfogástól.

        – Valóban írtál a többi miniszternek? – fordul felé Blaise, miután bezárul mögöttük a portré.

        – Nem – ismeri el Ginny –, de épp arra készültem, amikor hívattál. Házon belül is szétküldtem pár üzenetet, hogy ha bármi olyan jelenséget észlelnek, ami még varázslószemmel is szokatlan, azonnal jelentsék.

        – Nagyszerű – zuttyan le a székébe Blaise. – Körülbelül mennyi idő, míg végzel velük?

        – Úgy másfél óra, az elküldésükkel együtt – feleli Ginny.

        – Remek. Két óra múlva legyél a Poison & Curse-ben. Bepótoljuk azt a fél éve esedékes beszélgetést – mosolyodik el a férfi. Ez a mosoly jóval melegebb és megnyerőbb, mint ami Mr Nottinghadnek jutott.

        – Ilyesmire nem utasíthatsz – közli Ginny olvashatatlan arccal. Nagyon reméli, hogy Blaise nem él épp vissza a pozíciójával.

        – Nem utasítalak. Kérlek.

        – Érdekes fogalmad van a kérés mibenlétéről.

        – Nézd el nekem. Foglalkozási ártalom.

        Elmosolyodik. Remélhetőleg nincs mitől tartania, ám ha mégis... Nos, meg tudja védeni magát.

        – Ott leszek.

        Ahogy azt megjósolta, végez a levelekkel másfél órán belül. Utána a saját bőrén tapasztalja meg azt, ami miatt a muglik – és voltaképp a varázslók is – aggódnak; metsző szél tépi a kabátját és a haját, apró, szúrós hópelyheket vágva az arcába. Vacogó fogakkal lép a bárba, ahol kellemes meleg, szivar- és pipafüst fogadja.

        Blaise egy boxból int felé. Amikor odaér, lesegíti a kabátját.

        – Utólagos engedelmeddel rendeltem neked egy forralt bort. Úgy rémlik, szereted. Már itt is van.

        Meglepődik. Nem a figyelmességen – az éri váratlanul, hogy Blaise ismeri az ízlését.

        – Köszönöm – veszi hálásan a két tenyere közé a forró kupát. Letelepszenek.

        – Mesélj magadról.

        – Az aktám vagy az emlékeid nem elég részletesek? – pillant fel Ginny két szippantás között.

        – Bevallom, a Roxfortban nem szenteltem neked túl sok figyelmet – ismeri be Blaise –, az akták pedig szárazak, mint a tapló. Érezni akarom az ízed.

        – Azt hiszem, ezt inkább meg sem hallottam – borzong meg Ginny. De a gondolat, amit a képzettársítás szül, elfészkeli magát az elméjében. Bele is pirul. Szerencsére, a félhomályban nem látszik, és ha mégis, ráfoghatja a borra.

        – Úgy értem, érdekel az ember az adatok mögött – helyesbít Blaise.

        – Ügyes korrekció – vigyorodik el Ginny. Belekortyol a borba, és jóleső melegség terül el a gyomrában. – Mi érdekel pontosan?

        – Minden. Bármi – vonja meg a vállát Blaise. – Minden, amit hajlandó vagy megosztani velem, bármi legyen is az.

        – Miért nem te vagy a téma?

        – Miért, érdekellek?

        Ginny elneveti magát. Nem gondolta volna soha, hogy egyszer pont Blaise Zambinivel fog kedélyes szócsatát vívni.

        – Mivel ilyesmit nem tehetek meg a minisztériumban, mert az már zaklatásnak minősülne, itt kérdezem meg: hogy állsz a férfiakkal? Ha akarsz, válaszolsz, ha nem, nem.

        – Jelenleg sehogy – dől hátra Ginny. – Nincs időm és energiám egy kapcsolatra.

        – És korábban?

        – Korábban volt.

        Blaise a szemét forgatja. Mindketten tudják, hogy nem így értette a kérdését, és mindketten tudják, hogy mindketten tudják.

        – Na jó. Úgy hírlik, Potter volt az első, igaz-nagy szerelem.

        – És tartott tíz éven át, tízéves koromtól.

        – Miért lett vége?

        – Felnőttem, és rájöttem, hogy nem csak Harry Potterből áll a világ. Hogy még neki is vannak elviselhetetlen, vagy legalábbis nehezen elviselhető szokásai.

        – Bővebben? – dől előre Blaise.

        – Nem lenne korrekt Harryvel szemben, ha most válaszolnék – hárít Ginny. – Ha ilyen nyalánkságok érdekelnek, lapozz fel néhány korabeli pletykalapot. Azután jó szórakozást kívánok a valós infók kiszűréséhez – vigyorodik el gúnyosan.

        – Rendben. Draco? Úgy tudom, vele is volt egy afférod.

        – Úgy tudod? – kacag fel. – Ha akartad volna, se kerülhette volna el a figyelmed, akkora botrány kerekedett belőle.

        – A halálfaló és a véráruló románca – citálja az egyik szalagcímet Blaise.

        Ginny mosolya már nem őszinte. Draco és ő... Tökéletesen összeillettek, de a családjaik eléggé megnehezítették a helyzetüket. Az sem segített, hogy Lucius Malfoy nyilvános helyen kérte számon Dracón a döntését, ami csak még tovább növelte az amúgy sem kicsi felhajtást.

        – Úgy döntöttünk, az a legjobb, ha véget vetünk a dolognak. Draco nem sokkal később, talán egy évre rá, eljegyezte Astoriát. Nem hibáztatom, és Astoria elég jó hozzá.

        – És azután?

        – Kalandok jöttek-mentek – zárja rövidre a témát Ginny.

        – Az iskolában egész jól kviddicseztél. Mindenki, na jó, a többség arra számított, hivatásos játékos leszel.

        Ginny nézi Blaise kezét, ahogy egy újabb italért int. Nagy, erős tenyér, szikár, még a kézfején futó ereket is látni véli.

        – Egy ideig kacérkodtam a gondolattal... pontosan Fred haláláig. Nem vett rá a lélek, hogy az iskola után magukra hagyjam a szüleimet. Mire pedig összeszedték magukat, már nem vonzott annyira a sport.

        – Azért még repülsz néha, nem?

        – Persze, ha úgy alakul, mindig szívesen ülök seprűre.

        – Auror is lehettél volna.

        – Azután, hogy Fred meghalt? – rázza meg a fejét Ginny. – Bőven elég volt anyáéknak Charlie-ért és Ronért aggódni.

        – Így kerültél a minisztériumba a vizsgáid után – sommázza Blaise. – Az aktád szerint volt tíz év, amit az országhatárokon kívül töltöttél.

        – Számos országban jártam, Franciaországtól Japánig, és az ottani minisztériumokban, tanácsokban gyakornokoskodtam. Megismertem a hatalmi berendezkedéseiket, kapcsolatokat építettem. Aztán hazajöttem, most pedig a brit  varázstársadalom második legbefolyásosabb embere vagyok.

        – Élvezed a hatalmat? – csillan fel Blaise szeme.

        Ginny elgondolkodik.

        – Jobban, mint azt valaha hittem volna. Ez az a pozíció, ahol valóban tehetek valamit a világunkért.

        – Ez szörnyen griffendéles volt – fintorog Blaise. Ginny tudja, hogy nem áll szándékában megbántani.

        – Téged talán más hajtott a miniszteri székig? Mesélj csak! – hunyorít kihívóan.

        – Ó, pusztán a bizonyítási vágy, hogy egy feltételezett halálfaló is lehet miniszter, ráadásul nem ármánykodások és átkok árán. Persze, nem ártott hozzá némi protekció – dörzsöli össze a mutató- és hüvelykujját Blaise. – Most már nincs más teendőm, mint bebizonyítani, hogy nem érdemtelenül enyém a poszt.

        – Ne aggódj. Ha Caramelnél jobb vagy, már nyert ügyed van. Scrimgour se húzta sokáig... Shackleboltot már nehezebb lesz leköröznöd. Mondd csak, hogy ízlik a hatalom?

        – Kevésbé, mint azt valaha hittem – nevet fel Blaise. – Túl sok a papírmunka. De még így is ínyemre való.

        Hallgatnak egy sort, közben elfogy a második ital is.

        – Most, hogy az én életemet már kitárgyaltuk, jöjjön a tiéd – veszi fel újra a beszélgetés fonalát Ginny. – Egy ideig jegyben jártál Pansyvel.

        – Sosem jegyeztem el – korrigál Blaise. – Eltöltöttünk pár hónapot egymás társaságában, az igaz, de minden más a firkászok agyszüleménye.

        – Követelhettél volna helyesbítést.

        – Minek? Addigra a többség már készpénznek vette a hírt, a korrekció pedig csak egy újabb kicsavart változata lett volna a valóságnak.

        – Miért lett vége?

        – Hogy is mondjam... Az elvárásaimhoz képest ő túl... Maradjunk annyiban, hogy a mélyről jövő, zsigeri erotika az erőssége.

        – Tehát hosszú távon jobban szereted az eszes nőket.

        – Úgy van. Talán a barátnőd, Granger, jobb választás lett volna. Bár ő nekem mindig elég hidegnek és merevnek tűnt – fintorodik el Blaise.

        – Meglepődnél.

        – Valóban? Talán teszek egy próbát...

        – Nem volna jó ötlet kikezdeni egy sárkánykutatóval. Csúnyán végződhet – ingatja a fejét Ginny csúfondárosan.

        – Sárkánykutató?

        – Az ám. Látod, van ott tűz.

        – Bevallom, ez meglepett.

        – Hogyhogy? Ezzel is tele voltak a lapok.

        – Nem mindenki szomjazik ám a hős trióról szóló hírekre.

        – Üdítő kivétel vagy. Engem még a mai napig megkeresnek, hogy szaftos részletekhez jussanak Harry vagy Ron életéből. Eléggé frusztráló, tekintve, hogy azóta eltelt két évtized, és már saját jogon is valaki vagyok.

        – Valakinek tartod magad? – dönti oldalra a fejét Blaise. – Csupa nagybetűvel?

        – Ebben a pozícióban – tűnődik el Ginny egy pillanatra –, azt hiszem, megengedhetem magamnak. De csak a „v” nagybetűs – teszi még hozzá. Nem vár választ, nem is kap; összekapcsolódik a tekintetük. Ginny érzi, hogy valami melegség terjed a bensejében, és meglepetten azonosítja: vágy. A tenyerét Blaise arcára akarja simítani, érezni az apró, sötét borosta szúrását, egészen elveszni a sötétbarna szempár pillantásában, és csókolni, csak csókolni azt a szájat, ami most magabiztos félmosolyra húzódik.

        Megtehetné, hogy az elfogyasztott italokra fogja a váratlan fellángolást. Megtehetné, de annál józanabb gondolkodású, nem szokása az önámítás.

        – Ideje indulnom – áll fel. – Köszönöm az italt, jólesett.

        Elfogadja Blaise segítségét a kabátja felvételekor, de az ajánlatot, miszerint hazakíséri, hárítja. Egy beszélgetés pár pohár bor mellett egy nyilvános helyen még nem jelent semmit. De bármi mással már átlépnének egy határt, ami nem biztos, hogy jót tenne a munkakapcsolatuknak. Márpedig nem azért lett az, ami, hogy kockára tegye egy futó románccal.

        Kivesz a tárcájából húsz sarlót, az asztalra teszi.

        – Ne sérts meg – vonja össze a szemöldökét Blaise.

        – Ahogy gondolod – hagyja rá Ginny. – Örülni fognak az extra borravalónak. Viszlát, miniszter úr.

        Nem néz hátra, mielőtt kilép a bárból. A szél azonnal az arcába vág, megtántorodik az erejétől. Úgy dönt, nem küzd meg vele, inkább hoppanál. Otthonában testesül meg újra. Jól ismert illatok veszik körül, fényt sem kell bűvölnie, hogy eligazodjon. Egy gyors zuhany és néhány falat étel után lefekszik.

        Nehezen alszik el. Másnap csak arra emlékszik az álmaiból, hogy az egyikben szerepelt Blaise.

ddd

        Mire elérkezik a július, már biztosra vehető, hogy nem egyszerűen csak a természet bolondult meg, és nem csupán Angliát érinti a probléma; világszerte hasonló jelenség zajlik. A Szaharában már nem emelkedik harminc fok fölé a hőmérséklet, az Amazonas felszínét elpusztult halak lepik, fagy tizedeli a narancstermést.

        Ginny második órája ül egy pergamen fölé hajolva, azon tűnődve, hogyan fogalmazza meg a jelenségekről alkotott minisztériumi álláspontot. Lehetőleg úgy, hogy ne keltsenek vele a meglévőnél is nagyobb pánikot. Az emberek új jégkorszaktól rettegnek, még a varázslók is; ételt, tüzelőt halmoz fel, aki megteheti, a tehetősebb, független emberek pedig délebbre húzódnak.

        Meg kéne neveznie az eseményeket. Fel kéne sorolnia, hogyan, és főleg mikor tesznek ellene. Ezt várják tőlük. Csakhogy ők sem tudják, mi van a háttérben, hiába üléseztek nagy tekintélyű mágusokkal és mugli tudósokkal.

        Az állandósulni látszó télben egyre kevesebb a napsütés, fagyos köd lep mindent, és ezzel arányosan borúsabbak az emberek, maga Ginny is. Őt – hiszen a nyár gyermeke – különösen megviseli a fény és a meleg hiánya.

        A lehetséges válasz, vagyis annak egy része, villámként hasít az elméjébe. Feledi az érintetlen pergament, ahogy az eszébe jut a történet, amit az apjától hallott úgy hétéves korában.

        – Ma már senkit sem fogadok – tájékoztatja Mrs Wallt. – A délutáni megbeszélést is mondja le, kérem.

        A felvonóhoz siet. A létesítmény egy titkos, csupán három ember számára látogatható szintjére ereszkedik vele; az irattárba. Csak a mindenkori miniszternek, a helyettesének és az ott szolgálatot teljesítő hivatalnoknak van belépése. És hogy a titkok titkok maradjanak, amint lejár a mandátumuk, működésbe lép a bűbáj, ami elfeledteti velük a szint létezését.

        Sokáig kutat az avítt tekercsek között, érzése szerint napokig, mire  megtalálja, amit keres. A pergamen olyan ősi, hogy már csak a ráolvasott bűbáj tartja egyben. A betűk cifrák, nehézkesen olvashatóak, de mire a huszadik sorig jut, már nem okoz neki gondot, ahogy a szöveg nyelvezete sem. Amikor a végére ér, elhűlten mered maga elé; megtalálta a különös jelenség egy logikusnak tűnő magyarázatát, és a választ jó pár olyan kérdésre, amiket talán még sosem tett föl magának.

        Újra átolvassa a tekercset – az irattár szabályzata szent és sérthetetlen: a dokumentumok, sem azok másolatai nem hagyhatják el a szintet. A visszafelé úton azt fontolgatja, hogyan tálalja a felfedezését, de egyik változatot sem érzi elég jónak.

        – Dementorok – közli végül egyszerűen a lényeget.

        Blaise értetlenül néz fel rá.

        – Parancsolsz? – tolja félre az előtte heverő aktát.

        – Dementorok. Miattuk van a hideg, a köd, a sötétség, a lehangoltság, az egyre elharapódzóbb káosz.

        Részletesen beszámol arról, amit megtudott. Még az idők hajnalán egy skandináv varázsló, aki hírhedt volt a borúlátásáról, halála után szellemként létezett tovább, és úgy vélte, ha másoktól szívja el a legédesebb, legboldogabb emlékeit, pozitív életfelfogású emberként születhet újjá. A számításba hiba csúszott, és ténykedésével csak a hozzá hasonló kísértetek sorát gyarapította. A többség a messzi északon húzódik meg, csak néhány mohóbb példány „él” délebbre; mint például azok, akikre az Azkaban őrzését bízták.

        – Érdekes história – veti közbe Blaise –, de ez mennyiben érinti a jelen helyzetet?

        – Annyiban, hogy úgy ezer évente „kirajzanak”, ami a mostanihoz hasonló következményekkel jár – feleli készségesen Ginny.

        – Mondd, hogy ez a rajzás nem tart túl sokáig – dörgöli meg a halántékát Blaise. Ginny szinte érzi a feszültségét; nincsenek könnyű helyzetben. A dementorokra nem lehet szép szóval hatni, ahogy egyezséget kötni sem, és a megsemmisítésük sem jöhet szóba.

        – Attól függ, mit értesz a „nem sokáig” alatt.

        – Kettő, legfeljebb három hónap...? – sóhajtja reménykedve Blaise, bár az arca elárulja, hogy ezt ő maga sem gondolja igazán komolyan.

        – Egy feljegyzés szerint a legutóbbi fél évig tartott.

        Ginny nézi, ahogy a férfi elgondolkodva kopogtatja az ujjaival az asztallapot.

        – Foglaljuk össze – áll fel hirtelen Blaise. – Tudjuk, mi okozza a jelenséget, ez jó, egy kérdésre már konkrét válaszunk van. Van egy erős tippünk arra nézve, meddig fog tartani. Ez már nem annyira jó, de mégis valami, ami reményt adhat az embereknek – kezd el járkálni.

        – Sajnos, mindössze ennyi a pozitívum. Az élelmezés még csak-csak megoldható a mágiának köszönhetően, de a muglikról ez nem mondható el. Náluk igen körülményes és költséges az étel, a fény és a hő előállítása. Azokban a társadalmakban, ahol nincsenek hozzászokva az ilyen körülményekhez, tömeges halálozás várható, emellett fosztogatásokkal, lázadásokkal, a közbiztonság totális csődjével is számolni kell. És attól tartok, ugyanez elmondható a mi világunkról is – teszi még hozzá Ginny –, bár jóval kisebb mértékben.

        – Nem is beszélve a gazdasági vonzatairól – telepszik le az íróasztalára Blaise. Ginny még sosem látta ennyire gondterheltnek; vagy húsz évvel idősebbnek tűnik.

        – Nézzük inkább a jó oldalát: egy év még nem a világvége, nem? – mosolyodik el.

       

ddd

        A következő nyáron már nyilvánvaló mindenki számára, hogy nem csupán a „szokásos” dementorrajzásról van szó. A mugli népesség száma a kétharmadára esik vissza, a varázstudóké is megcsappan valamelyest, bár nem számottevően. Aki tudja, patrónus bűbájjal védi az otthonát, a minisztérium pedig menedékhelyeket létesít, ahol aurorok tucatjai tartják fenn a területet védő varázslatokat. Ezeken a helyeken üvegházban különféle növényeket is termesztenek. A patikusok, bájitalkészítők naponta több üstnyi kedélyjavító főzetet kavarnak.

        A rendkívüli tél harmadik évére a minisztérium hatalma megrendül; az emberek elveszítik a belé vetett bizalmat. Néhány szélsőséges csoport pedig komoly offenzívát indít ellene, aminek eredményeképp néhány szint úgy megrongálódik, hogy használhatatlanná válik. A tisztségek már nem sokat érnek, a velük járó tekintély elenyészik.

        Nem csak az intézményt, hanem az azok tagjait érő inzultusok is rendszeressé válnak. Ginny nem tud kilépni az utcára úgy, hogy ne támadna neki legalább egy riporter, méghozzá a rosszmájú fajtából, vagy egy aggódó családfő, azt tudakolva, miért nem tesznek végre valamit. A helyzet odáig fajul, hogy – részben az anyja unszolására – visszaköltözik az Odúba.

        Augusztus van, a hőmérséklet viszont eléri a fagypontot, éjjel még lejjebb is süllyed. Ginny az ablak mellett ül, egykedvűen nézve a tájat – csak a fenyők virulnak. Emlékei szerint korábban ilyenkor betöltötte a szobáját a vadvirágok illata. Most csak a hagymaleves gőze terjeng.

        Nem tudja, mi lesz, meddig bírják még. Lassan minden reményük szétfoszlik, az utolsó optimista gondolat is a múlté lesz. Képességeihez mérten mindent megtesz, hogy valahogy helyrebillentsék a káoszt,  ami a világukon uralkodik, de tehetetlennek érzi magát; ha egy új Voldemort lépett volna színre, vele – ellene – tudna mit kezdeni. De a globális időjárásra, a dementorok tömegére nincs megoldása.

        Nézi az ételt, amit felhozott magával, de egyetlen falatra sem vágyik. Inkább a csokoládéért nyúl. Reméli, néhány kockányi elfogyasztása optimistábbá teszi.

        A rajzásnak egyetlen pozitív hatása van: a csokoládéipar és -kereskedelem fellendülése. Egyike azon kevés dolgoknak, amiknek köszönhetően még nem omlik teljesen össze a gazdaság. Előrelátó gondolkodásuknak köszönhetően jókora mennyiség lapul belőle egy titkos raktárban, még szűkösebb időkre.

        Bár Ginny elképzelni sem tudja, mi lehet ennél rosszabb.

        Sokszor sírni tudna – néha sír is. Évek óta alig lát növényt, amit ne bűbáj tartana életben, vagy ne búra alatt növekedne. A káoszt a fénytelenség teszi teljessé; a dementorok köde elnyeli a napsugarakat. Szomorúan állapítja meg, hogy bár a mágia révén sok dolgot megtehetnek, de van, amit még az sem pótol.

        Kopogás.

        – Ginny, drágám – hallja Molly hangját az ajtó túloldaláról –, vendéged van.

        Meglepetten teszi vissza a fóliára a negyedik kocka csokoládét. Végigveszi az ismerőseit, de senki olyat nem talál köztük, aki felbukkanhatna.

        Alig egy perc múlva csodálkozva nézi Blaise magas termetét, amitől még szűkösebbnek, még szánalmasabbnak tűnik az Odú nappalija.

        – Jó estét – biccent Blaise.

        Nem igazán tudja, mit mondjon. Rá számított a legkevésbé.

        – Miniszter úr... – fut végig egy udvarias, bár távolságtartó mosoly az ajkán.

        – Hagyjuk ezt – fintorodik el a férfi.

        Ginny érti; a rangok, címek és titulusok már nem sokat számítanak.

        – Ülj le – kínálja hellyel a terebélyes asztalnál. Volt idő, amikor egy tucatnál is többen ültek körülötte. Most viszont... Azt sem tudja, mi van a többiekkel. A baglyok már csak rövid távon hajlandók repülni.

        Poharat vesz elő, mellé egy üveg ribizlibort, ami még akkor készült, amikor a nyár nyár volt.

        – Mikor jártál legutóbb Londonban? – kérdezi Blaise az első korty után.

        – Egy hete.

        – Apád?

        – Több, mint egy éve. Miért?

        – Akkor ez újdonság lesz – húz elő a kabátja belső zsebéből egy tekercset.

        Átveszi. Kellemes bizsergést érez, ahogy összeér az ujjuk. Nem néz fel a férfi arcára, de reméli, hogy ő is érzi – ez az első igazán kellemes dolog már jó ideje.

        Míg olvas, a bizsergés észrevétlenül lejjebb kúszik. Mire végez, feledi. Némán, sápadtan teszi le az asztalra a pergament.

        – Megtehetik? – A kérdés költői, tudja jól a választ. Újra felveszi az értesítést.

        „A nemrégiben észlelt, szokatlan földmozgások miatt bankunk széfrendszerének a felső négy kivételével minden szintjét lezárjuk. A biztonsági óvintézkedés szükséges. A tulajdonosok kártérítésként a széfjeikben őrzött érték tíz százalékára számíthatnak, amennyiben jelzik igényüket.”

        – Igaz ez? – bök a „földmozgások” szóra. Bármit kinéz a koboldokból.

        – Igen, sajnos – bólint Blaise. A poharat forgatja. – Magam ellenőriztem.

        Ginny háta meggörnyed. Végigveszi a várható következményeket. Elsőként pánik, felháborodás, majd a Gringotts tömeges megrohanása. Lincshangulat. Harc. Súlyos veszteségek mindkét oldalon. A pénz túlzott felértékelődése és/vagy elértéktelenedése. A megmaradt gazdaság totális összeomlása. A mágusok és a koboldok közti amúgy sem csekély ellentét végleges kiélesedése.

        És nem tehetnek ellene semmit.

        – Hozhatnánk egy rendeletet, ami szerint át kéne adniuk a tulajdonosoknak a széfekben lévő értékeket – próbálkozik mégis. – Fájdalomdíjként, kezelési költségként, vagy nevezzük bárhogy, náluk maradna a tizenöt százalékuk.

        Blaise lassan ingatja a fejét.

        – Talán működhetne, ha lenne még némi tekintélye a minisztériumnak, és ha nem koboldokkal kéne tárgyalni aranyról. Próbáltam jobb belátásra bírni őket, de hajthatatlanok. Épp csak nem röhögtek a képembe.

        Végszóra táncolni kezd a bor az üvegben, Ginny poharában. A konyhában összecsörrennek az edények, mindent finom tremor ural, mintegy alátámasztva a levélben írtakat.

        – Minden rendben? – bukkan elő aggodalmas tekintettel Arthur. A térségre sosem volt jellemző a földrengés, és amikor a ház legutóbb megremegett, az az ikrek ténykedésének volt köszönhető.

        Ginny megnyugtatja.

        – Jobb, ha megyek – áll fel Blaise.

        – Nem – kapja el a kezét Ginny. – Odakinn nem biztonságos most, főleg, ha ez csak egy előrengés volt. Több is követheti.

        – Igazán sajnálom, hogy ezt mondom, de ez a ház sem tűnik túl biztonságosnak.

        Ginny felnevet.

        – Ne tévesszen meg a látvány. Még mindig áll, pedig az ikrek erősen próbára tették. Gyere! – kapja fel a bort és a poharakat.

        Felvezeti Blaise-t a nyikorgó lépcsőn, rámutatva egy-egy ajtóra.

        – És ez itt az én szobám – nyitja ki a sajátját. – Kicsi, de minden elfér benne, ami kell egy lánynak.

        – Nőnek – javítja ki Blaise. Megvárja, míg Ginny lepakol a picurka asztalra. Megfogja a vállát, maga felé fordítja. – Miért hoztál ide fel? – Halk, de fontos szavak.

        Ginny nem gondolkodik. Lábujjhegyre állva megcsókolja a férfit.

        – A felettesed vagyok – emlékezteti Blaise. A szavai józanok, de a tekintete izzik.

        – Hol? – kérdez vissza Ginny könnyedén.

        – Igaz – bólint Blaise. Ezúttal ő kezdeményezi a csókot. Hosszabb és mélyebb, mindkettejük örömére. – Jut eszembe – tolja el magától Ginnyt. – Belekotor a kabátja zsebébe, és egy kis csomagot nyújt át. – Boldog születésnapot!

        Ginny megilletődve, a csók ízével a száján bontja ki. Az egyszerű szalag és papír alól féltucat tábla csokoládé kerül elő.

        – Védőétel – magyarázza választását Blaise félszeg mosollyal. Ginny újra látja benne azt a kamaszfiút, akinek a Roxfortban ismerte.

        Állnak egymással szemben a kopott szőnyegen. Ginny egy egészen kicsit szégyelli, de így szereti a szobát, ahogy van. Felnéz Blaise szemébe, ahol ugyanazt véli látni, amit ő is szeretne, de a pillanat már odalett.

        Megköszörüli a torkát.

        – Holnap megpróbálom jobb belátásra téríteni a koboldokat.

        – Mindannyiunk érdekében remélem, sikerrel jársz – bólint Blaise. – Most viszont tényleg mennem kell. Megígértem anyámnak, hogy ellenőrzöm a birtokot védő varázslatokat.

        Ginny bólint. Egymás felé mozdulnak, de az akarat vagy merészség félúton elenyészik.

        Blaise már a keskeny folyosón van, amikor Ginny felocsúdik, és eszébe jut: illik kikísérni a vendéget. A lépcső alján éri utol.

        – Blaise – szól utána halkan, amikor kilép az udvarra. – Köszönöm.

        A férfi megtorpan. Visszafordul, szorosabbra húzza a sálját. Aztán finom mosollyal biccent, a hoppanálási pontra lép, és távozik.

ddd

        Elkeseríti a kudarc. A koboldok nem hajlottak a kompromisszumra, talán szóba se álltak volna vele, ha nem Billel jelenik meg a bankban.

        A következő pár nap üzenetek végeérhetetlen sorát küldte szét, a koboldok bosszúságára. Tudja, mit kockáztat: vele biztosan nem ülnek többé tárgyalóasztalhoz.

        Kimerülten gubbasztott a helyrehozott aula egyik félreeső padján. Ujjai közt forró, habos csokoládé gőzölgött egy bögrében.

        A minisztérium régi-új fényében ragyog.

        Elfintorodik. A hivatalnak már alig van tekintélye, ugyanakkor folyton onnan várják a helyzet megoldását, a segítséget. És ők meg is tesznek mindent, ami csak hatalmukban áll, s még annál is többet. De ha a nyár nem lesz újra nyár, ha a földrengések tovább pusztítanak világszerte... Elképzelése sincs, mibe torkollik majd. Ők még szerencsések, a rengések kevésbé sújtják a szigetet, mint a többi kontinenst.

        Kiissza a kakaót. Vissza kell mennie az irodájába, de semmi kedve megmozdulni.

        – Valami gond van?

        Meglepetten kapja fel a fejét az ismerős hangra. A szíve nagyot dobban, ahogy felismeri az előtte magasodó férfit. Régi érzések, ízek, hangulatok tolakodnak elő az elméjében.
        A férfi elvigyorodik, felkapja Ginnyt, és megpördül vele.

        – Jó újra látni téged, tűzlidérckém! – ropogtatja meg Ginny csontjait, mielőtt leteszi.

        – Bolond vagy, Ulfr – nevet Ginny. – Én is örülök, hogy látlak, de mi szél hozott?

        – Északi – feleli könnyedén Ulfr.

        Ginny szeme elkerekedik.

        – Repültél?

        – Még szép! – mutat Ulfr az őrszolgálatos pult mellé támasztott, bundás nyergű, hatalmas seprűre.

        – De a rajzás...

        – Mi ellenállóbbak vagyunk velük szemben, és a lundám is velem volt – nyugtatja meg Ulfr.

        Ginny alaposan végigméri őt. Nevetségesen kicsinek érzi magát mellette; a széles váll, erős mellkas, vastag karok, a hosszú, gondosan összefont haj és a valamivel rövidebb, ápolt szakáll láttán azt gondolja, maga Thor áll előtte. Ugyanezt érezte, amikor először találkoztak.

        – Gyere, inkább az irodámban beszélgessünk – tereli a férfit a felvonó felé.

        – Még nem is gratuláltam – néz le rá Ulfr.

        Ginny kérdőn pillant fel.

        – A kinevezésedhez. Hozzánk is eljutott a híre. Aztán csak ne felejtsd el bemutatni nekem „minden idők legfiatalabb mágiaügyi miniszterét”. Roppant kíváncsi vagyok rá.

        – Hiszen láthattad az újságokban.

        – Engem nem az ábrázata érdekel.

        – Miss Weasley! Miss Weasley! – zihálja egy hang. Egy kéz furakodik a felvonóba a rácsok közt, benne egy viseltes pergamen. – Roppant fontos...! – kapkod levegő után a futár. Ginny elveszi tőle az üzenetet. Azon nyomban feltöri a pecsétet, szétgöngyöli a tekercset, és olvasni kezd. Ahogy halad a sorokkal, úgy sápad el.

        Mivel csak ketten vannak a liftben, cifrán elkáromkodja magát. Ulfr eleinte félmosollyal hallgatja – igen, ez az a Ginny, akit ő megismert –, de aztán elkomorodik ő is.

        – Nem tudom, mi jöhet még – sóhajtja keserűen Ginny. A kabin oldalának dől. – Remélem, nem bánod, ha előbb beszélek a miniszter úrral, és csak azután lesz rád időm.

        – Tartozom egy vallomással – teszi a szívére hatalmas tenyerét Ulfr. – Elsősorban nem miattad vagyok itt.

        Ginny nem bántódik meg. Nyilván okkal jelent meg Ulfr, nem pusztán a nosztalgia vezérelte. Biccent.

        – Mr Smith, az úr Ulfr Jörgenson, a norvég minisztériumból. Kérem, tájékoztassa a miniszter urat, hogy haladéktalanul beszélni óhajtunk vele.

        A titkár bólint, még egyszer végigméri a látogatót, aztán eltűnik az ajtó mögött. Fél perccel később újra megjelenik.

        – Várja önöket. Szabad a ka... öhm, a bundáját, uram? Ulfr felvont szemöldökkel, kétkedve néz a titkárra, aki már nyújtja is az egyik karját.

        – Az kevés lesz – morogja Ulfr. Lekanyarítja a válláról nehéz, farkas- és medvebőrből készült köpenyét, aztán kaján vigyorral nézi, ahogy a titkár megrogyva elbotladozik vele. – Ő akarta – von vállat Ginny korholó tekintete láttán.

        Az irodában a rövid üdvözlés után Ginny kertelés nélkül a lényegre tér. Átnyújtja a tekercset Blaise-nek.

        – Fenrir – szűri az a fogai közt ingerülten. – Éppen ez hiányzott, hogy teljes legyen a káosz...!

        – Fenrir? – kap a szón Ulfr.

        – Fenrir Greyback – magyarázza Ginny. – Egy vén vérfarkas, egykor Voldemort követője, aki most elérkezettnek látja az időt arra, hogy a fajtája élén meghódítsa a világot.

        – Minden egybevág – néz rájuk jelentőségteljesen Ulfr. A többiek reakciója egy-egy értetlen pillantás.

        – Tűzlidércke – a megszólítás hallatán Blaise összevonja a szemöldökét –, te sem érted? Fimbulvinter, Jormungand...

        – Ragnarök – tántorodik meg Ginny.

        – Ugyanarra gondolunk? – kérdezi óvatosan Blaise. – A világvégére?

        – A telek tele. Majd elnyeletik a Nap és a Hold, sötétségbe, kétségbeesésbe taszítva a világot.

        – A dementorok – leheli Ginny. Leroskad egy székre. Ulfr bólint.

        – A gigászira nőtt világkígyó mocorogni kezd, megrengeti Midgradot. És végül Loki gyermeke, Fenrir, a farkas hatalmasra tátja rettenetes pofáját, hogy bekebelezze a világot.

        Percekre a gondolataikba merülnek. Ginny igyekszik felidézni mindazt, amit a Ragnarökről tud – az istenek háborúzása során elpusztul a világ. Ujjai jegesek, gondolatait a felvázolt jövő dere lepi.

        – Blaise – szólal meg halkan –, érkezett jelentés inferusokról?

        – A harmadik, vörös kakas hívására gondolsz? – fordul felé Ulfr.

        A miniszter megrázza a fejét.

        – Akkor jó... még van egy kis időm – áll fel Ginny. A többiekre rá sem nézve átmegy az irodájába. Csak a családja jár a fejében. Pergameneket készít elő, pennát és tintát, levelet ír távoli országokban járó fivéreinek. Arra kéri őket, jöjjenek haza, az Odúba, hogy ha majd eljön az idő, mind együtt legyenek. Aztán rádöbben, hogy nem tudja őket elküldeni, és sírva fakad.

        Szemernyi kétség sincs benne. Tudja, érzi, hogy Ulfrnak igaza van. Hogy az elmúlt évek katasztrófái csupán előjelek voltak. Sokáig sír, de már csak szipog, amikor belép hozzá a két férfi.

        Ketten ölelik át, közrefogva, támaszt, vigaszt nyújtva neki. Hálás érte. Mögötte magasodik a múltja, egy régi, barátságon alapuló, múló szerelem, előtte a karcsú jövő egy új szerelem ígéretével. Melyiket válassza? Akar-e választani? Van-e lehetősége választani?

        Ulfr elengedi, mielőtt megtalálná a válaszokat.

        – Örülök, hogy volt alkalmam még látni a szeplőidet, Lidércke – mosolyog le rá. Szemét bánat árnyékolja. – Ideje indulnom. Vár a családom.

        Az utolsó szó szíven üti Ginnyt, noha az eszével tudja, hogy nincs rá oka. Ami köztük volt, elmúlt. A vastag flanelinget megmarkolva lehúzza őt magához. Futó csókot nyom az arcára, beletúr a szakálla csiklandozó szálai közé... utoljára.

        – Köszönöm, hogy eljöttél. Érj haza biztonságban.

        Nézi, ahogy Ulfr, akivel kellemes egy évet töltött együtt valamikor, kisétál az ajtón, az életéből, végleg.

        – Te és ő...? – kérdezi Blaise, hangot adva sejtésének.

        Ginny bólint.

        – Mi a helyzet velünk? Lehetünk mi?

        Blaise szemébe néz, és a beszélgetéseikre, a csókjaikra, a benne megbúvó bizsergésre gondol. Igen, lehet több. Lehetnek mi.

        Amíg – még – világ a világ.

VÉGE