4. történet - Előtte - végtelen tél

Cím: Hidegek a csillagok

Csapat: Előtte

Kulcs: Végtelen tél

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: szereplő halála

Jellemzők: sötét, AU

Jogok: Minden jog J.K. Rowlingé, én csak eljátszottam a szereplőivel.

Páros: Draco Malfoy/Astoria Greengrass

Leírás: Bál a Malfoy-kúriában. De talán ez lesz mindenki utolsó bálja? Draco és Astoria jövő nyáron összekötik az életüket. Kár, hogy ők ezt nem akarják. De ezzel a helyzettel most együtt kell megbirkózniuk.

Astoria Greengrass követte szürke szemével az első hópelyhet. Az apró jégkristály táncolt egy darabig, majd megállapodott egy ujjszerűen kinyúló ágon.

A lány feltápászkodott a fatuskóról, amin eddig ült, és szorosabbra húzta magán halványkék kardigánját. Miközben félrehajtotta a lugasba benyúló lekopaszodott növényeket, az első hópihét több követte. A száraz avar ropogott Astoria lábai alatt, mintha csontokon lépkedett volna. A hideg szél befújta magát a vékony báli ruha alá, de a lány nem emiatt fázott. Mintha a szívét kicserélték volna egy jégtömbre, ami hiába olvadozott, a lefolyt víz is csak tovább fagyasztotta a vérét.

Tulajdonképpen egészen otthon érezte magát a száraz kórók és halott virágok között, jólesett neki a reszketés, a varjak károgása. De amint pillantása az egyenesre vágott tujabokrok felett magasodó Malfoy-kúriára esett, tudta, hogy nem húzhatja tovább a dolgot.

Ahogy közelebb ért, és a díszesre faragott ajtó felett őrködő kősárkányokat már ki tudta venni, minden lépés, amit a csikorgó kavicsokon megtett, olyanná vált, mintha égő tűzben lépkedett volna. A szörnyetegek szemeikkel követték gyors lépteit. Astoria kezét a szoknyája ráncaira tette, hogy azonnal ki tudja rántani a pálcáját, ha szükség lenne rá. A szobrok mindig is félelemmel töltötték el, gyűlölte annak a gondolatát, hogy hamarosan már minden nap látnia kell őket.

Végignézett magán. A kék ruháján nem látszott, hogy keresztülverekedte magát az egész parkon, mindössze egyetlen fodor szakadt el. Előszedte pálcáját, és gyorsan rendbe hozta. Intett az ajtónak, ami méltóságteljesen kitárult, és Astoriának még pont volt annyi ideje, hogy eltegye a pálcát, mielőtt az előcsarnokban álló Lucius Malfoy észrevette volna.

– Miss Greengrass? – kérdezte a férfi dühösen.

A lány megszeppenve állt a küszöbön. Az egyre erősödő szél besüvített mellette, és néhány hópehely is továbbsodródott a márványlapokon, mielőtt elolvadtak volna.

Lucius mellett egy nő állt, olyan, amilyet Astoria még soha nem látott ezelőtt. A haja fel volt tornyozva a feje tetejére, ami nem is lett volna szokatlan, ha az nem ezüstszínben pompázott volna. A nő talán metamorfmágus lehetett, mert a szemei kígyóéra emlékeztettek, arca pedig folyamatosan változott. Mindezen szokatlanságok ellenére Astoriát leginkább a nő ruhája ijesztette meg. A hófehér menyasszonyi ruhán vörös festéket önthettek végig, mert bíborszínben fénylett. Astoria belsője azonban azt sikítozta, hogy az nem festék.

– Elnézést – suttogta remegve, és egy apró, nagyon apró lépéssel közelebb jött, pont annyira, hogy az ajtó becsukódhasson mögötte. A szél zúgását mintha elvágták volna. A hirtelen beálló, kellemetlen csendet a nő törte meg.

– Astoria, nemde? – A hangja reszelős volt, pedig fiatalnak nézett ki.

A lány bólintott, és meredten a boszorkány szemébe nézett.

– Azt hiszem, már várnak odabenn.

– Én is azt hiszem. – Lucius Malfoy pálcájával nagyot koppantott a padlón. A zaj visszhangzott a boltívek között.

Miközben Astoria sietős, de fesztelennek szánt léptekkel átkopogott a csarnokban, érezte, hogy két szempár követi, egészen addig, amíg be nem lép a szemben lévő terembe.

Amint beért a bál színterére, a zene szinte fejbe kólintotta. A csillárok ezer irányba verték vissza a fényt, párok táncoltak a márvány padlón, a vonószenekar vidám keringőt játszott.

Astoria kifejezetten örült annak, hogy a ruhája jelentéktelen a többi között, és észrevétlenül elosont az italos pult felé, szorosan a falhoz simulva. Páran rápillantottak ugyan, de ilyenkor rögtön lehajtotta a fejét.

A hosszú asztal kívül esett az események középpontjából, úgyhogy megnyugodva támaszkodott meg két torta között, hogy kifújja magát. Próbálta kiverni a fejéből a vérszínű mintát a nő szoknyáján, a macskaszemét, Lucius alakját, a hideget.

– Jól érzed magad? – Astoria meglepetten emelte fel a fejét. Egy hirtelenszőke lány állt mellette, kalapformákból összevarrt szoknyában. Kedvesen mosolygott rá, fejét kicsit oldalra döntötte, égszínkék szemével az arcát fürkészte.

– Persze – próbált Astoria felnevetni. Kiegyenesedett, és a táncparkett felé pislogott. A felhalmozott páfrányok és orchideák nagyjából eltakarták. Bárcsak visszamehetett volna a kertbe!

– Nem tudom, kóstoltad-e már a habcsókot – kezdett beszélni a szőke álmos hangon –, de nekem nagyon ízlik.

– Most nem kérek, köszönöm – rázta a fejét Astoria.

– Ó, még be sem mutatkoztam. – A lány szemei szinte ragyogtak, ajkán finom mosoly játszott. – Luna Lovegood vagyok.

Astoria felsóhajtott. Nem volt kedve ismerkedni, de Luna eltökéltnek tűnt, és egyébként sem akart balhét. Ha ez a lány véletlenül Malfoyék kedves ismerőse, akkor biztosan eljutna hozzájuk az udvariatlanságának híre.

– A nevem Astoria Greengrass – nyújtotta kényszeredetten a kezét.

– Együtt jártunk a Roxfortba! – ragyogott fel a lány arca. – Hiszen én ismerlek!

– Tényleg? – Astoria egy pillanatra behunyta a szemét, és valóban, ha megerőltette az emlékezetét, akkor rémlett neki a lány.

– Úgy érzem, valami nyomaszt – jegyezte meg Luna, és félresöpörte a haját.

– Ne törődj vele – legyintett Astoria. – Te nem Hollóhátas voltál?

Luna nem tudott válaszolni, mert a szája tele volt süteménnyel, ezért csak bólintott.

– És… ne haragudj, de hogyhogy itt vagy?

A lány nem haragudott, mert leküzdötte a falatot, és válaszolt:

– Meghívást kaptam, mint a Hírverő képviselője. Írnom kell egy cikket a bálról. Nagyon élvezem, úgyhogy könnyű dolgom lesz. – Luna visszatette a kekszet a tányérra. – Láttad odakint azt a boszorkányt? – kérdezte.

– A metamorfmágust? – borzongott meg Astoria.

– Igen. – Luna bólintott, és folytatta. – Hallottam, ahogy arról beszél Luciusszal, hogy ma mindenki meghal. – A szőke lány arca komoly volt, minden vidámság eltűnt róla. Aztán témát váltott: – Ne haragudj, kedves Astoria, de most mennem kell. Megígértem a bejáratnál őrködő szörnyeknek, hogy viszek nekik valamit. Háromszáz éve nem ettek. – Luna megfordult, kezében egy díszes fémtállal, amin nagyjából tíz embernek elég sütemény volt, és eltűnt a tömegben.

Astoria egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán megpróbálta kiűzni a fejéből egykori iskolatársát, és a baljós megjegyzést a boszorkányról .

– Miss Greengrass? – A lány megpördült.

Az oszlop mellett Draco Malfoy állt. Öltönye egyetlen gyűrődés nélkül feszült széles mellkasán, arcán unott kifejezés ült.

Astoria összeszoruló szívvel mérte végig a fiút. Undorodott attól, hogy hozzáérjen, hogy táncoljon vele, hogy hozzámenjen, hogy megcsókolja, hogy vele élje le az életét.

– Felkérhetem egy keringőre? – Draco szintén nem lelkesedhetett az ötletért, a karját mereven nyújtotta Astoria felé.

– Természetesen – csiripelte a lány, és őszinte örömet tettetve belekarolt Dracoba.

A fiú gyors léptekkel vezette be a táncparkettre. Astoria hozzásimult a fiúhoz, a fejét a vállára hajtotta. Draco hosszú ujjai a dereka felett nyugodtak.

Astoria soha nem volt még kényelmetlenebb helyzetben. Draco taszította, érezte a fiú lélegzetét a bőrén, az öltöny anyaga szúrta, és közben még attól is rettegett, hogy rálép a saját, vagy éppen jövendőbelije cipőjére.

– Miről beszélgettél az előbb Lovegooddal? – kérdezte hirtelen a fiú. A hangja közömbös volt, semmi érdeklődés nem hallatszott ki belőle.

– A sütemények kínálatáról – válaszolta Astoria. Néma düh forrott benne, tudta, hogy nem mondhat olyasmit, hogy „semmi közöd hozzá”.

– És elégedett vagy velük? – kérdezett vissza Draco. A lány mintha mosolyt hallott volna kicsendülni a szavakból, de elhessegette a dolgot.

– Igen. Főleg a habcsók tetszik.

– Nem láttam, hogy ettél a habcsókból – jelentette ki Draco.

Astoria dühösen emelte fel a fejét a fiú válláról. Ő azonban ugyanúgy nézett rá, mint eddig, rezzenéstelen arccal, annak a jelét, hogy gonoszkodni akart vele, nem látta. Úgyhogy kénytelen volt megacélozni magát, és visszahajtotta a fejét. A nyaka lassan görcsbe állt a merev tartástól.

– Honnan tudod? Egész este engem néztél? – Astoria csak utólag jött rá, hogy ez nem volt valami illedelmes kérdés, de akkor már késő volt.

– A feleségem leszel a nyáron. Jogom van nézni – jelentette ki Draco hűvösen. Astoria összeszorította a száját.

Némán táncoltak tovább. A parti nyilvánvalóan elképesztő volt, de Astoriának az se nagyon tűnt volna fel, ha egy garázsban tartják. A megbűvölt csillár lassan forgott, a fények ezer csóvában vetődtek szét a teremben, kristálynak tűnt minden az aranyszínű fényben. A hangszerek (egy zongora, egy cselló, egy hegedű és egy fuvola) maguktól játszottak a pódiumon, egy finom, síró melódiát. Draco kölnije nagyon halovány volt, Astoria pedig képtelen volt elképzelni, hogy a fiú egy percig is foglalkozott az esttel, még addig az egy percig is, amíg magára fújta az illatot.

A zene véget ért, és Astoria már éppen ki akart csusszanni a fiú kezei közül, amikor a bejárati ajtó nagy dörrenéssel kicsapódott. Mindenki megdermedt a teremben. A hangszerek zavartalanul játszottak tovább. A küszöbön Lucius Malfoy állt, mellette Luna Lovegood. Mindketten rémültnek tűntek. Astoria nem ismerte Lunát, de abban biztos volt, hogy nincs sok hasonlóság közte és Lucius között. Most azonban hosszú, szőke hajukkal, ijedtségtől tágra nyílt szemeikkel, kivont pálcájukkal akár testvéreknek is elmentek volna.

– Nézzetek ki az ajtón! – kiáltotta el végül magát Luna, és a háta mögé mutatott. A keze szinte elveszett a harangujjú felsőjében.

Egy másodpercig senki nem mozdult.

Aztán a csillogó ruhák, a virágos illatok, a forgó szoknyák, a kopogó cipők tömege összefolyó kavalkádként megindult a kijárat felé.

Draco keze lecsúszott Astoria derekáról, és élettelen tárgyként lógott tovább a teste mellett.

Az aranyozott bálterem fél perc alatt kiürült. A sikító hegedű tovább játszotta a keringő ütemeit.

Lucius és Luna egymást bámulták

odakintről elképedt kiáltások sodródtak befelé

a hideg dőlt be az ajtón

Draco nem mozdult

Aztán a felső kupola óriási robajjal beszakadt. Astoria érezte, ahogy ösztönei összerántják az izmait, és ő a földre bukik. A keze a feje fölé lendült, a következő pillanatban pedig ezernyi apró tüske vágódott a húsába. Meleg folyadék bugyogott a bőrén, a térde sajgott, Draco mellkasa a feje alatt nyugodott, hallotta a fiú szívdobbanásait, amik egyre lassabbak és lassabbak

lettek.

Astoria nem tudta, hány

másodperc

telt el, de a következő

pillanatban

valami nagyon hideg és puha temette be a vértől

mocskos

testét.

Fehér.

Astoria óvatosan kinyitotta a szemét.

Hunyorgott, valami elvakította.

Megmozdult volna, de nem tudta irányítani a végtagjait.

– I… invito… pálca – suttogta kiszáradt szájjal.

Surrogó hangot hallott, aztán koppanást, végül a vékony mahagóni pálca becsusszant a kezébe.

Elmormolt egy bűbájt, ami a fejét volt hivatott kitisztítani, de semmilyen hatást nem ért el.

Továbbra sem mozdult, a szemét lehunyva pihent. Csak lassacskán sikerült felfognia pár részletet. Például hideg volt. Nem dermesztő hideg, hanem inkább takarószerű hideg, olyan, amikor már nem tudni, hogy fázik, vagy melege van. Valami szöszmötölt a közelben.

Végül megdermedt ujjaival szorosabbra fogta a pálcát (több mozgásra nem telt), és egy apró kis lángocskát varázsolt a végére. Sikerült kinyitnia a szemét, miközben a pirosas fény remegve égett a feje mellett.

Egy ívelt fadeszka hevert fölötte. Nem látta, mekkora lehet, a fejétől nagyjából egy ujjnyira volt, de azt látta, hogy szépen csiszolt, sötétbarna fából volt. Aztán a deszka átment valami fehérbe, valami puhába, amin a lány is feküdt, meg ami a kezét betemette, meg ami ott volt mindenhol, körülötte, olyan közel, hogy megérinthette.

Aztán felfogta, ahogy a fagy kezdett felengedni az elméjén.

A hó már teljesen betemette a testét, és csak a faívnek köszönhette, hogy az arca szabadon maradt.

A reflexei a felismerést követően hirtelen bekapcsoltak, és a lány önkéntelenül is fel akart pattanni, de csak azt érte el, hogy alaposan beverte a fejét a fába.

Felszisszent, de rájött, hogy ezzel még jól is járt, a kezdeti sokk már egészen eltűnt. A teste még mindig el volt gémberedve, és kicsit kába volt, de már mozgott mindene. A körülötte magasodó hófalban látszottak a kapálózásának a nyomai, és ez valahogy megnyugtatta.

Astoria egy jól irányzott bűbájjal felrepítette a fadarabot, magasan a feje fölé. Már nem hunyorgott, a szeme hozzászokott az óriási fehérséghez. Hó hullott a szemébe, valószínűleg a deszkáról zuhant le (ami egyébként nagyon kicsi volt, Astroria most látta csak, hogy milyen szerencséje volt – ha kicsit arrébb fekszik, már nem élne), majd gyorsan felkelt.

A levegő mozdulatlan volt, semmi szél nem fújt, a hópelyhek óriási tömegben szállingóztak lefelé. Astoria alig látott valamit a sűrű függönyön keresztül, Körülötte mindent belepett a hó, már a melléig ért, az egyenletes felszínt csak néhány helyen szakította meg pár beazonosíthatatlan tárgy, amit szintén fehér lepel fedett. Mintha egy magát vonszoló ember nyomait is látta volna. A lánynak eszébe jutott Draco, aki mellette ájult el, és most nem volt ott. Astoria ismét megbűvölte a kicsi lángot, majd a fadarabbal megpróbált tetőt képezni maga fölött. A láng nem olvasztotta el a hópihéket, a kristályok zavartalanul keringőztek tovább.

Hátborzongató csend volt.

Astoria óvatosan utat tört magának. A bal lábából eltűnt a fájdalom, csak azt érezte, hogy fázik. A tűz valamennyire melegítette a kezét, de a lába szabályosan remegett a hidegtől, ugyanis a ruhája már most átázott az embermagasságú hóban való gázolástól. A lány próbálta kivenni a részleteket, de az átláthatatlanul zuhogó hópihék nem engedtek. Néha beleütközött valamibe, amiről nem tudta, hogy micsoda, ilyenkor irányt változtatott. De Astoria így is csak keserves küzdelem árán tudott előrejutni pár métereket.

Néha az a kísérteties érzése támadt, hogy emberre lépett.

Aztán alig sejlően, a szemerkélő hó között, talán csak látomásként, de egész biztosan: Astoria meglátott valamit, ami fekete volt, és egész nagy.

A fekete pacni egyre nagyobb és nagyobb lett, a lány pedig a következő pillanatban tető alatt találta magát, a hófal véget ért.

Egy pillanatig döbbenten állt, nem fogta fel, ez hogy történhetett. Körbenézett. Egy félig leomlott fal magasodott nem sokkal előtte, aminek a tetejéről ponyvát feszítettek le, egészen a földig. Astoria tehát egy furcsa sátor alatt állt, ami nem volt nagy, és egészen szokatlan formájú teret adott, de mégis sokkal jobb volt, mint kint ázni. A lány hálát adott, hogy nem fúj a szél, mert különben a két oldalról nyitott építmény teljesen használhatatlanná vált volna. A sarokban kellemes tűz ropogott, Astoria nyomban oda is szaladt. Lehunyt szemmel ült le a pirosas-sárgás lángok elé, és tenyereit odatartva máris érezte, hogy átjárja a meleg és a nyugalom. Végre arra is jutott ereje és lehetősége, hogy a ruháját helyrehozza, és néhány pálcasuhintással egy vastag kabátot is varázsolt magának. A hóra szemmel láthatóan semmilyen mágia nem volt hatással, és Astoriát ez nagyobb aggodalommal töltötte volna el, ha a következő pillanatban nem veszi észre Dracót egy, a falhoz tolt ágyon fekve.

Megfeledkezve a tűzről, pálcáját a földön hagyva közelebb lépett. A fiú egy gyenge minőségű, kinyitható ágyon feküdt, Astoria gyanította, hogy a fekhely mágiával került ide. Ennek ellenére fel volt díszítve valamiféle ezüstös állatkák lekicsinyített papírmásaival.

A fiú halottfehér volt.

Mármint – helyesbített magában Astoria –, még a szokásosnál is fehérebb volt. A haja összekuszálódott, a mellkasa pedig alig-alig mozgott. Az öltönye mellette feküdt, az inge ki volt gombolva, a hasán hosszú forradás látszott. A vér már eltűnt, de Astoria még mindig érezte a fémes illatot.

– Mi történt veled? – suttogta, és maga sem tudta, miért, de leült a fiú mellé. Az ágy besüppedt alatta, a fiú teste kicsit megbillent, a jobb keze lecsúszott a fekhelyről.

A hó lélegzését hallgatva Astoria érezte, hogy a szívverése lelassul, és függönyszerű nyugalom ereszkedik le köré. Az élete párjának kijelölt fiú ujjait a kezébe szorította.

– Hahó!

Astoria felriadt az éber álomból, levert egyet az ágyra felszerelt papírállatok közül, és az előtte lévő személyre fókuszált.

Luna Lovegood térdelt az ágya mellett, a haja csatakosan tapadt a fejéhez, kezében egy elszakadt sapkát szorongatott. A kék szeme szinte világított a sötétben.

Astoriának egyszerre rengeteg kérdése volt, és mindet rá akarta zúdítani a lányra, de nem sikerült egy épkézláb darabot sem kiválasztania.

– Megszálltak a jegeskémblik? – kapta a szája elé a kezét Luna, miután Astoria továbbra is félig elnyílt szájjal meredt rá.

– A micsodák? – tért magához a kábulatból Astoria, és lassan az is körvonalazódni kezdett a fejében, hogy mit kellene mondania. – Á, mindegy is. Te építetted ezt itt?

– Ó, igen! – mosolyodott el a másik. Felegyenesedett, és felmutatott. – Apró kellemetlenség, hogy kétóránként le kell verni a havat a ponyváról, különben leszakad. Az a helyzet, hogy összeomlott az egész Malfoy-kúria. Nagyon szép épület volt, sajnálom, hogy ez történt vele – mélázott el egy pillanatra Luna, aztán folytatta. – Később kis, kövezett utat akartam bűvölni, és rájöttem, hogy semmilyen varázslat nem hat a hóra.

– De mit csináltál odakinn? – kérdezett vissza Astoria, miután még egyszer végigmérte Luna kifejezetten rongyos ruházatát.

– A túlélőket kerestem – mondta a lány néhány másodperc szünet után. A szemébe árnyék férkőzött. – Csak őt találtam meg – intett Draco felé.

Astoria bólogatott.

– És… olyanokat találtál, akik…nem túlélők? – kérdezte tétován.

Luna ráemelte a tekintetét, de nem válaszolt.

– Értem – bólintott Astoria csendesen, és magában hálát adott, hogy a szülei nem jöttek el. – Mi a helyzet Dracóval?

– Nem tudom, mi lesz vele – sóhajtott Luna. Megpróbáltam mindent, de nem vagyok gyógyító, és már pálcám sincsen.

– Miért? – ráncolta össze a szemöldökét Astoria.

– Amikor a tüzet bűvöltem, akkor lángra kapott.

– Lángra kapott a pálcád? – horkant fel Astoria, majd gyorsan visszafojtotta a nevetést. – El sem tudom képzelni, hogy történt.

– Én ezt nem tartom annyira viccesnek – állt fel Luna, a szeme szikrákat szórt. A sapkáját visszarakta a fejére, majd nagy léptekkel megindult kifelé. – Körülnézek, hátha találok még valakit.

Astoria kicsit elszégyellte magát, főleg, ahogy rájött, hogy ő elsőként a saját ruháját hozta rendbe, ellentétben a másik lánnyal.

– Hé! Luna! Az én pálcám itt van, sértetlen. A tűzrakás mellett megtalálod. Vidd magaddal! Sőt, jövök én is, oké?

– Kedves vagy, de a hóban úgysem tudnám nagyon használni. – Luna arcáról viszonylag eltűnt a neheztelés, de nem mosolygott. – Egy kabátnak viszont örülnék.

– Várj egy pillanatot – bólintott Astoria, és odapattant a pálcáhpoz. Nagyon igyekezett, hogy egy olyan kabátot idézzen fel a szekrényéből, ami nem bálokra való. Végül eszébe jutott a szilvakék dzseki, amit az egyik barátnőjétől kapott, miután összevesztek a születésnapja előtt. Valamiért mégis megtartotta, és most behunyt szemmel maga elé képzelte a kifejezetten ronda felsőt.

– Nahát, de csinos – mosolyodott el halványan Luna, és gyorsan felvette. – Köszönöm – tette még hozzá. – Ó, és én a helyedben vigyáznék. A jegeskémblik kicsi állatok, amik hókristályoknak álcázzák magukat. Ha elolvadnak a bőrödön, akkor többet nem szabadulsz tőlük, és irányítani fognak.

– Mindenképpen vigyázni fogok – ígérte Astoria.

– Figyelj Dracóra. Ha felébred, ne adj neki levest – kiáltott még vissza a szőke lány.

– Miért? – formált tölcsért a kezéből Astoria, de Luna már nem hallhatta. A kavargó hóban lassan eltűnt a szilvaszínű alak.

Astoria egy pillanat csenddel adózott annak, hogy egészen megkedvelte a lányt, majd nekilátott, hogy kicsit feldobja a rögtönzött lakóhelyet.

A tüzet messziről elkerülte (közben elmélázott azon, hogy Luna pálcája vagy különösen gyenge anyagból készült, vagy a tűz lett túl erős), majd néhány invito varázslatot elvégezve csinos falat készített az eddig a földön heverő deszkákból. A másik oldalt üresen hagyta, hogy ki lehessen menni. Az otthoni szőnyegüket a földre bűvölte, a falak színét pedig tengerkékre változtatta. Egy pálcaintéssel kis mécseseket helyezett el a padlón, majd elgondolkozott azokon, hogy eltüntesse a papírállatokat. A szélük gondosan volt megformálva, a színük pedig passzolt Draco nyakkendőjéhez, úgyhogy végül hagyta őket.

Elmosolyodott a gondolatra, hogy Luna még erre is gondolt.

Egy nagy sóhajjal visszaült Draco mellé, és hirtelen rájött, hogy nincs semmi dolga.

Kipillantott a szabadon hagyott oldalon. A Luna által hagyott ösvény már negyedéig fel volt töltve. A hóesés még jobban rákezdett, és még a szél is nekiállt fújni, szerencsére éppen ellenkező irányba, úgyhogy Astoriának nem kellett megküzdeni a befelé fújó hideggel. A fal odakint már embermagasságú volt.

A lány egy pillanatra arra gondolt, hogy Luna mennyire küzdhet odakint, hogy életeket mentsen.

Aztán inkább másra gondolt.

Például a szüleire.

Amikor azt mondták, hogy nem jönnek el a bálra, Astoria ismerkedjen csak nyugodtan Dracóval, akkor csak dühöt érzett. Nem akart Dracóval ismerkedni. Nem akart kényelmetlen ruhákban táncolni. Nem akart egyedül menni. Nem akart menni. Astoria semmit sem akart akkor. Most viszont inkább hálás volt, hogy az édesanyja biztonságban van. A lány hirtelen jobban szerette a szüleit, mint valaha.

Nem akart azzal az eshetőséggel is számolni, hogy az ő házuk tetőszerkezete esetleg gyengébb, mint a Malfoy-kúriáé.

Nem akart.

Astoria nagyon jó volt abban, hogy nem gondolt arra, amire nem akart.

Dracóra siklott a tekintete.

Eszébe jutott, ahogy Luna azt mondta, hogy már nem fejezhette be a gyógyítást, mert tönkrement a pálcája.

Óvatosan előhúzta a sajátját. Tétován félresöpörte Draco ingét. Ujjaival végigsimított a hosszú és mély forradáson.

Libabőrös lett a karja.

Csak a hóesés suhogása hallatszott. Felidézte, mit mondott neki az egyik roxforti professzor, amikor az óráján gyógyító varázslatokat tanultak.

„Astoria kisasszony, ha maga nem, akkor senki sem született gyógyító.”

Elsuttogott egy varázsigét, nagyon-nagyon halkan, mert egy olyan könyvben találta, amiről igencsak megoszlottak a vélemények a gyógyítók körében.

Draco tejfehér bőre kisimult, a forradás pedig halványabb lett. A fiú sóhajtott egy nagyot, az ajkai megremegtek. Astoria nyelt egyet, majd elrakta a pálcáját.

Csendesen üldögélt tovább.

Nem gondolt a szüleire.

Nem gondolt Lunára.

Nem gondolt Dracóra.

Nem gondolt a halott emberekre odakinn.

Nem gondolt a hóra, ami betemette a világot.

Elkezdett sírni.

Astoria gyakran sírt.

Amikor nem kapott meg valamit, amikor muszáj volt megtennie valamit, amikor valami nem tetszett neki, amikor nem viselkedtek vele szépen.

De még sosem sírt így. Rázkódott az egész teste, a torkát égette a levegő, az ujjaival olyan erősen kapaszkodott az ágy szélébe, hogy a fémváz majdnem meghajlott alatta, Astoria pedig csak zokogott, és belül pedig tovább repedt a szíve.

Végül bekucorodott a fiú mellé, és a lábát a hasáig felhúzva lassan lázálomba ringatta magát.

Nem telhetett el egy óránál több, amikor Astoria felriadt. A könnyek nyoma az arcán nem tűnt el, sőt, véglegesen, letörölhetetlenül ott ragadt. A keze görcsbe rándulva szorította a pálcáját.

– Astoria, szólnál végre?

A lány az ingerült hang felé fordult.

Draco Malfoy az ágyon térdelt, a hasán a forradás már csak vékony heg volt. A szeme zavaros esővíz színét vette fel, a hangja rekedten szólt.

– Te… jól vagy? – kérdezte meg a lány óvatosan.

Draco félig felvont szemöldökkel nézett vissza rá, mire Astoria megrázta a fejét.

– Nem is tudom, hogy miért kérdeztem meg – vetette oda, és megpróbálta észrevétlenül letörölni a sírás nyomait.

– Ne menj el – nyúlt utána Draco erős kezeivel. – Én még nem tudok felállni.

Astoria összeszorított szájjal visszaült, majd kirántotta a karját Draco ujjai közül, és kihúzott háttal tovább ücsörgött.

A fiú Astoria mellé csúszott, a lábát lelógatta az ágyról, és elkezdte összegombolni az ingét.

– Azt mondtad, hogy nem tudsz mozogni – csúszott ki Astoria száján, pedig nem szándékozott bármit is mondani.

– Azt mondtam, hogy nem tudok felállni – helyesbített Draco unottan. – Nem ugyanaz.

Miután a fiú végzett a gombokkal, Astoria felé fordult.

– Meséld el, mi történt – kérte, magához képest egészen normális hangon.

– Nem – csattant fel Astoria. – Majd ha normális leszel.

– Most mi bajod van? – Draco arcán undor jelent meg. – Ilyen lánnyal sem találkoztam még.

Astoria makacsul hallgatott, miközben Draco visszafeküdt az ágyra, karjait a feje alatt összekulcsolva.

– Luna és az apád bejött a bálterembe – kezdett bele végül Astoria halkan. – És nagyon ijedtnek tűntek. Mindenki kirohant, de mi bent maradtunk. Előtte együtt táncoltunk. – Astoria vetett egy pillantást a fiúra, aki felé fordította a fejét, és úgy figyelt. – Aztán beomlott a kupola. Azt hiszem, elájultunk. Felébredtem, és láttam, hogy a hó már majdnem embermagasságú. Megtaláltam ezt az épületet, és találkoztam Lunával. A túlélőket keresi. Téged is ő hozott be. Most is kint van… már egy ideje. – Astoria a beülő csendben kinézett a nyíláson. Az alkonyat már leszállt, szürkés-sötétbe vonva a világot.

– Lovegood egyedül engem talált meg? – kérdezte Draco lassan.

Astoria bólintott. A szeme megint fátyolos lett. Hirtelen hideg bőr érintését érezte a kezén. A fiú ujjai a tenyerébe csúsztak.

Óvatosan rápillantott. Draco csukott szemmel feküdt, az arcán remegő könnycsepp úszott.

Luna nem érkezett vissza.

Leszállt az éjszaka. Draco kiment, hogy leverje a havat a tetőről, meg hogy felszereljen egy lámpát a fal tetejére, amíg még kilátszik.

– Lovegood így megtalál minket – magyarázta szárazon.

Astoria a mágia segítségével főzött egy meleg főzeléket (nem mondta, de Luna figyelmeztetése még ott lebegett a fejében), amit jóízűen, szó nélkül fogyasztottak el.

A hó már majdnem elérte az épület tetejét.

– Ébren kell maradnom – mondta Draco, miután Astoria a nyakáig húzta a paplant a kórházi ágyon. – Hogy ne szakadjon ránk a tető.

A lány bólintott.

Draco csendesen körbejárt, eloltotta a mécseseket Astoria pálcájával (az övé eltűnt), csak a sarokban égő tüzet hagyta meg.

Aztán leült a földre, a hátát az ágynak támasztotta.

Levett egy papírállatot, széthajtogatta, majd megpróbálta újracsinálni.

A tűz hosszú árnyékokat vetett a fiú arcán.

Astoria őt nézve aludt el.

Néhány óra múlva felébredt.

Draco éppen akkor ütögette a cipőjét a falhoz, hogy leszedje a ráragadt havat. Az ágy megnyikordult Astoria alatt. A fiú odalépkedett, és letelepedett a lány lábához.

– A hó már túlnőtte az épületet. Sikerült szabadon tartanom a tetőt. De már nem fog sokáig menni. Reggel ki kell találnunk valami mást – suttogta.

– Luna? – kérdezte Astoria kiszáradt szájjal. Draco felemelte a vizeskancsót, ami az ágy alatt volt, majd töltött a lánynak.

Astoria elvette a poharat, és fürgén kiitta.

Draco továbbra sem válaszolt.

A lány kinyújtotta a kezét, és maga mellé húzta Dracót. A fiú hagyta magát, fél kezével átölelte Astoriát.

Lélegzésük felvette egymás ritmusát. Draco hideg lába egészen megdermesztette Astoriát, de a lány nem törődött vele. Lábak, kezek egymásba gabalyodtak. Érezte a nyakán a fiú ajkait.

Így aludtak el.

Így aludt el minden ember azon az éjjelen.

Másnap a nap egy hófehér földre kelt fel, ahol minden ember aludt.

Mélyen, hó alá temetve.