2. történet - Alatta - Ragnarök

Cím: Ragnarök
Csapat: Alatta
Kulcs: Ragnarök
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Szereplő halála, kínzás
Jellemzők: AU, akció, kaland
Jogok: A szereplők és a helyszínek J. K. Rowling tulajdonában állnak, én csak kölcsönvettem őket. A történet megírásából anyagi hasznom nem származik.
Páros: Harry Potter/Millicent Bulstrode
Leírás: Voldemort meghalt – Harry legyőzte őt a Trimágus Tusán. Azonban a Sötét Nagyúr nem távozott hagyaték nélkül, és Dracóra hárul, hogy beteljesítse a végakaratát. A fiú elvégzi a feladatot, de arra nem számít, hogy ezzel elhozza a végítéletet. Eljött a Ragnarök.

Ragnarök

I.

Draco mellkasa szorított, levegőt is alig tudott venni. Nem hitte, hogy sikerülni fog. Ez volt a legkomolyabb, legnehezebb varázslat, amit valaha is elvégzett. Bonyolult rúnák, varázsigék, órákig tartó próbálkozás után most ott állt a Bifröszt innenső pillérénél, hogy átkeljen Asgardba.

Pedig nem hitt a mugli istenségekben. Egyikben sem. Ezért is vállalkozott a feladatra, mert nem hitte, hogy bármi is történhet. Most szembesült azzal, hogy tényleg rajta múlik, hogy a Nagyúr visszatér-e, és a gondolat megrémítette. Persze, vágyott arra, hogy tegyen valami nagyot, valami emlékezeteset, ami miatt az ő nevét is feljegyzik a történelemben. Azt azonban nem gondolta, hogy ez most és így fog megtörténni. Szíve szerint visszafordult volna, de tudta jól, hogy akkor menekülnie kell. És nemcsak neki, hanem a családjának is.

A Nagyúr legyőzését követően – Potter, megint az az átkozott Potter – az aurorok egymás után fogták el a halálfalókat. A családja egy darabig biztonságban volt, még tartott a hatalmas vagyonuk, de Draco tudta, hogy ez nem lesz örökké így. Tennie kell valamit. Teljesíteni Voldemort utolsó akaratát, legyen az akármekkora nonszensz, mint a mugli istenségek megidézése.

Fogalma sem volt, miképp segíthet ez rajtuk. Talán a halál istenével kell alkudoznia? A fiú megnyalta a kicserepesedett száját, és rálépett a hídra. A lépte nem koppant, de talpa alatt szilárdnak érződött a szivárvány. A színek szinte ragyogtak, ám mégis áttetszett rajtuk az őszi alkony.

Draco maga elé nézett – bár a menetelés furcsamód nem bizonyult fárasztónak, mégis egyre nehezebben haladt. Távolodott a talaj, és a sorra kigyúló csillagok mintha csak karnyújtásnyira lettek volna az egyre sötétebb égen. Kezdte úgy érezni, mintha ez egy bizarr álom lenne, és ez a gondolat megnyugtatta.

Egyenletesen haladt a szédítő magasságban, a maga előtt összefogott talárját tépte a szél, és csak akkor szaporázta meg a lépteit, amikor meglátta a célját: a hatalmas, zömök kastélyt. Már messziről ásított belőle az üresség. Évszázadok óta nem járt ott senki. Elfeledett panteon. De még így is fenyegetőnek tetszett a kopott, indákkal benőtt kőfal, és a vakon bámuló, apró ablakok.

A fiú először megijedt, nem akart bemenni, de szerencsére erre nem volt szükség, hiszen a szeme előtt volt, amit keresett: Gjallar, a kürt. Hatalmas állat szarvából faragták, lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje. Még eszébe jutott, hogy itt az utolsó lehetősége visszafordulni. Nem engedett a feltámadó balsejtelemnek, vett egy nagy levegőt, és belefújt a kürtbe.

Robaj.

A valóság szétszakadt.

És Draco ekkor látott mindent. Látta, mi történik a világban. Mind a kilenc világ hallotta a jelet, de ő csak az egyikért aggódott. Most már világossá vált számára az egész. Nem hozhatta vissza Voldemortot, de a Nagyúr még halálában is elküldhette a végítéletet. A sötét falak között felébredtek az istenek, csak hogy a végzetükbe menjenek.

Eljött a Ragnarök.

II.

Zűrzavar. Pansy a legmélyebb álmából ébredt, Daphne kapkodott, Millicent macskája az ágy tetejéről felpúpozott háttal fújt, Millicent maga pedig kiabált, hogy ébrednie kell, vége az iskolának, meneküljenek. Pansynek még arra sem maradt ideje, hogy visszakérdezzen, amikor osztálytársa a hóna alá nyúlt, és egy mozdulattal kirántotta az ágyból.

Pansy felsikkantott, amikor a lába vizet ért. A hálójukban. Kérdezett volna, hogy mi történt, de ekkor Millicent erélyes mozdulattal feladta rá a köntösét, aztán a kezébe nyomta a pálcát, majd a macskát a hóna alá kapva az ajtó felé vette az irányt.

– Induljunk! – Nem tűrt ellentmondást. Daphne előre ment, a hálóingjét felhúzva nagyokat lépett az egyre emelkedő jéghideg vízben.

Pansy Millicent mögött maradt, és igyekezett nem megbotolni. Elképzelése sem volt, mi történhetett.

A klubhelyiségben lábszárközépig ért a víz, az ajtót látni sem lehetett a tolongó diákoktól. Az ár ekkor bukott át a kandalló peremén. Füst és sistergés, a parázsló széndarabok egymás után hűltek feketére.

Pansy már nemcsak egyszerűen fázott, hanem a csontjáig mart a hideg. Ösztönösen ment volna a tolakodók közé – Daphne is ezt tette –, de Millicent a karjánál fogva visszatartotta.

– Tegyél rendet, így mindenki itt ragad!

– Tessék? Ki akarok jutni! – toppantott Pansy.

– Prefektus vagy. Oldd meg!

A lány feljajdult. Persze, prefektus. Eddig büszke volt a posztjára, de most legszívesebben visszaadta volna. De belátta, hogy Millicent igazat szólt, és most neki kell kezébe vennie az irányítást. És mint a rangidős, tényleg kénytelen lesz utoljára elhagyni a süllyedő hajót…

– Figyelem, mindenki hátra! – sipította, és mivel senki sem hallgatott rá, elindult előre. – Sorakozó, halljátok?

Hallották, de nem érdekelte őket. Pansy kétségbeesetten nézett körbe, hátha a prefektustársa a segítségére siet, ám nem látta őt sehol.

– Draco? Hol van Draco? – A kérdésre nem érkezett felelet.

– Mindenki hátra! – Millicent rájuk förmedt. Erre a diákok összerezzentek, hiszen a lányt beszélni is ritkán hallották, nemhogy kiabálni, de neki nem is volt szüksége arra, hogy felemelje a hangját. – Most te jössz – fordult Pansy felé.

– Sorakozó! Először az elsősök mennek! – szedte össze magát a lány, de tekintetével továbbra is Dracót kereste. Vajon hol lehet? Csak nem maradt bent a szobában? Vagy már rég kimenekült?

Ez utóbbi határozottan bosszantotta volna. Hogy vette a bátorságot, hogy nélküle menjen?

*

– Téged keres? – A hang Draco fejéből szólt. Bölcs volt és ősi, a jelenléte biztonságérzetet adott még úgy is, hogy tudta, vele semmi esélye sem maradt túlélni.

– Engem. – A fiú a Bifröszt lábánál gubbasztott törökülésben, és csodálta a színeket, amíg lehetett.

– Nem mehetünk vissza.

– Nem fogunk. – Természetesen jött ez a többes szám, mintha másképp nem is létezett volna. – A többiekkel mi lesz?

– Kire gondolsz? Ránk vagy rátok? – Heimdall isten hangja nyugodtan csengett, pedig ismerte a sorsát.

– Mindkettő érdekel. A többi isten is testet keres?

– Igen. Akikkel harcolunk, szintén.

– És ha nem találnak?

– Fognak. Mind fognak.

– Loki is?

Keserű nevetés jött válaszként.

– Pont ő nem?

Draco röviden kifújta a levegőt, és témát váltott:

– Velük mi lesz? – bökött az állával a Roxfort felé.

– Nem tudom megmondani. A próféciák csak a mi sorsunkról szólnak, és azóta sok minden változott. Lehet, hogy képesek lesznek túlélni a Ragnarököt, valamint, ami utána következik.

– Új világ születik majd. – Draco maga sem értette, miért, de nem esett rosszul kimondania. Tudta, hogy minden, amiben addig éltek, végleg elveszett, de azt is, hogy ez a világ rendje. Már fogalma sem volt, melyik gondolat és érzés származik saját magától, és melyik Heimdalltól, de nem érdekelte. Az istenség nélkül egyedül maradna, míg alatta minden elpusztul. Ez volna az igazán szörnyű. Nem beszélgettek többet, a fiút jobban lekötötte, amit látott. Most már az egész Roxfort felbolydult. A föld nagy részét ekkor már víz borította, aminek a felszíne alatt kanyarogva úszott Jörmungandr, a Világkígyó. Teste nyomán újabb tavak és tengerek öntöttek ki. A mardekárosok nagy része a Tiltott Rengeteg pereménél várt – nem csoda, a pincében előbb érzékelték a bajt –, de sorra a többi ház tanulói is kimenekültek. Mivel a folyosókon a tanárok átvették az irányítást a prefektusoktól, már rendezettebben folyt az épület evakuálása.

Minden rendben lesz. Legalább velük – állapította meg Draco. Heimdall mindenlátó szemével sorra nézte, kik állnak kint. Zambini, Nott, Crak és Monstro… Daphne… De Pansy és Millicent nem volt közöttük. Felpattant, hogy jobb rálátása nyíljon a jóformán kiürült épületre, és ekkor vette észre, hogy Pansy a kijárat előtt toporog, és őt szólítja.

– Ostoba liba – állapította meg Draco. A lány miért nem tud pont most menekülni, ahogy szokott?

…Ekkor éles villanás vakította el, az arca elé kellett kapnia a kezét. Percek kellettek, mire újra oda mert nézni.

– Mi a fene? – bukott ki belőle. Az épületet villámokból szőtt háló fonta körbe, a benne örvénylő energia hangosan zúgott.

– Ez az ő műve. – Heimdall fordította a tekintetét az épület közepén kimerülten térdelő férfira.

– Piton professzor. Ezzel vajon mit akart?

– Uralja a villámokat. Thor? – tette fel a kérdést inkább csak magának Heimdall, és egy pillanattal később Draco felelt helyette:

– Nem ő. Lehet, hogy csak még?

– Lehet.

Draco nem mondott semmit, inkább tovább figyelte az eseményeket. Egyrészt remélte, hogy a tanára is hőssé válik, akárcsak ő, ha megmérkőzik Lokival, ám az istenséggel közös sors Pitonnak is a halálát jelentené. Akárhogy is, neki már ebbe nem volt beleszólása. Rá egyelőre csak a szemlélő szerepe jutott

*

Az éles villanás elvakította Pansyt, és csak sűrű pislogás után tisztult ki valamennyire a látása.

– Mi történt? – kérdezte ijedten. A kapu helyén villámokból szőtt háló feszült, az ózonszagú levegő vibrált az elektromosságtól.

– Nem tudom, de most már keressünk egy másik kijáratot – javasolta Millicent. Ő csak azért maradt, mert félúton a macskája kiugrott a kezéből, és azóta sem került elő.

– De Draco… – toporgott idegesen a lány.

– Nem mennek sehová. – A rideg hangra összerezzentek, majd Pansy megnyugodva felsóhajtott. Piton professzor. Biztosra vette, hogy az ő jelenlétében már nem történhet nagy baj.

– Professzor! – A lány hangja bántón magasra szökött. – De jó, hogy jön, azt hittük… azt hittük…

– Attól tartok, bármit is hittek, sajnos közel áll a valósághoz. Maguk itt maradnak mellettem, és ne közelítsék meg a kijáratokat, ha nem akarnak ropogósra sülni.

– Ezek a villámok… – kezdte Millicent óvatosan.

– Az én művem. A legerősebb védőpajzs, amire képes voltam.

– Védőpajzs? Kik ellen? Megtámadták az iskolát? – kérdezte Pansy.

– Sokkal nagyobb a tét, mint a Roxfort, Miss Parkinson. Mindent meg fogok magyarázni, mihelyst lesz egy kis idő. Most végignézzük a folyosókat, már ami megmaradt.

– Végignézzük? Nem maradhatnánk Millivel valami biztonságos helyen?

– Miss Parkinson. – Piton a fogai közül szűrte a szavakat. Lassan beszélt, tagoltan, amitől Pansy karján felmeredtek a szőrszálak. – Itt nincs többé biztonságos hely. Ha nem lenne nyilvánvaló, nem a külső támadás ellen kellett a pajzs, hanem hogy ne szabadulhasson ki innen.

– De micsoda? – Pansy dühösen toppantott.

– A Ragnarök. Ennyi legyen elég, most dolgunk van. Jöjjenek!

– De Draco… – kezdte a lány, mire Piton rámordult.

– Később!

– Professzor! És Kormost nem látta? – szólalt meg Millicent is.

– Nem. Reménykedjen, hogy még időben megtalálta a kiutat.

Piton megfordult, és elindult előre, a két lány pedig követte.

*

– „A Ragnarök.” – utánozta Draco a professzort. – Milyen fellengzős.

– Azt kell gondolnom, hogy szórakoztat a helyzet – jegyezte meg Heimdall rosszallón.

– Némileg – ismerte el a fiú. – Úgy értem, remélem, sikerül nekik, de…

– Ez nem színelőadás. Veszélyben az életük.

– Ahogy pillanatnyilag mindenkié, de még így is nagyobb az esélyük a túlélésre, mint nekünk. Tudom, ez a sorsunk, és nem szándékozom tenni ellene, de ennyi elégtétel azért jár.

– Elégtétel? Kezdem szerencsének látni, hogy én találtalak meg előbb, és nem Loki.

– Áh, Loki hülye lett volna, pont engem kiszemelni. Azok ott levadásznák egy perc alatt, ha az én formámban jelenik meg. Piton pontosan tudja, hogy én szabadítottam el ezt az egészet. – Draco hangjából keserűség csendült. – Szerintem csak azért nem jött megakadályozni, mert még ő sem nézte ki belőlem, hogy képes vagyok rá.

– Pedig csak nagyon erős hittel lehetett minket felébreszteni, fiatal barátom. – Heimdall nem ítélkezett, ezt a fiú pontosan érezte.

– Pont ez az… Még akkor sem hittem a létezésükben, amikor a Bifrösztön jártam.

– De abban viszont igen, hogy meg tudod tenni.

– Igen, de mit értem el vele? Úgy értem, ha tényleg a Nagyurat hozom vissza, abból is háború lett volna, de… – Itt Draco elhallgatott. Szánalmas bolondnak érezte magát. Miért is akarta feléleszteni Voldemortot? Hogy a családjának és legfőképp saját magának szerezzen egy kis dicsőséget? Kik előtt, és legfőként meddig?

– Csak szerettem volna én is hős lenni – bökte ki végül, bár sejtette, hogy Heimdall pontosan látta a gondolatait.

– Az leszel, ifjú. A Valhallában az asztal tetejéről, egy kupa sör mellett meséled majd a tetteidet. Azt pedig ne bánd, hogy felébresztettél minket. Túl régóta szenderegtünk.

– Hogy utána el is pusztuljanak…

– Ez a sorsunk, ahogy mindennek és mindenkinek. A Ragnarök eljövetele meg volt írva, ez ellen nem lehet tenni. Kell a hely az új világnak és az új isteneknek.

– Ijesztő… Muszáj a Valhalláig várnom a sörrel? Azt hiszem, most rám férne egy…

– Üss csapra egy hordót, már én is szomjazom.

– Ezt megbeszéltük. De előbb megvárom, hogy Piton mit szól, amikor rátalál Potterre és Longbottomra… – dörzsölte össze a tenyerét Draco.

*

Pansy a sorsába beletörődve futott Piton nyomában. A kastély üres volt, ijesztően üres. A képkeretek üresen bámultak rájuk, az egykor megbűvölt páncélok darabokra estek, a szellemeket sehol sem látta.

A professzornak csak a talárja suhogott, a léptei nem hallatszottak. Fekete szemét résnyire húzva pillantott be minden egyes zugba, orrcimpája néha megrezzent, mintha szimatolna. Pansy nem is számolta, hogy hányadik folyosót, melyik szintet és tornyot nézték már meg. Kezdte úgy érezni, hogy ennek sosem lesz vége.

– Most hová megyünk? – kérdezte Millicent. Ő nem panaszkodott, de egyre nehezebben vette a levegőt.

– A Griffendél-toronyba. Azon lepődnék meg, ha nem maradt volna ott pár szerencsétlen… És ha megközelítőleg jó állapotban találjuk, ott maradunk egy darabig.

– Muszáj? – nyafogott Pansy. – Én nem akarok oda menni!

– A Hollóhát-toronyba is mehetünk, de annak vékonyabbak a falai és nagyobbak az ablakai. De ha a büszkesége fontosabb, mint a védhetőség… – Piton elhallgatott, mire Pansy lehajtotta a fejét.

– Menjünk a Griffendélbe – adta meg magát.

– Nagyszerű. Ne aggódjon, nem maradunk sokáig, csak ameddig szükséges. Gondolom, maguknak sem kényelmes az átázott hálóingekben.

– Hát nem, de… – Pansynek nem maradt ereje tiltakozni, bár a gondolatra is elfogta az undor, hogy mondjuk Granger ruháiba kell belebújnia.

– Nincs de, Parkinson. Ami ebben az épületben van, az itt marad mindörökre, tehát tegyenek vele, amit akarnak.

A lány elfordította a fejét. Nem akart ebbe belegondolni. Ám belátta, hogy a saját holmijaik mostanra már a víz alatt vannak, a lábujjait pedig már nem is érezte, annyira átfagytak.

– Védhető? – Millicent csak percek múlva szólalt meg. – Nem azt mondta, hogy bent van, amitől félnünk kell?

– Pontosan. És fogalmunk sincs, mennyire fognak megerősödni, úgyhogy minél kisebb esélyt akarok adni nekik a menekülésre.

– Értem. – A lány gondterhelten meredt maga elé.

– Jó neked, mert én még mindig rohadtul nem – toppantott Pansy, mire Millicent szúrós pillantást vetett rá.

– Parkinson, ezt sürgősen fejezze be, vagy beforrasztom a száját! – Piton a lányra szegezte a pálcáját.

Pansy dühösen nézett maga elé, de inkább csendben maradt. Sejtette, hogy a tanár a jelen helyzetben tényleg képes lenne megtenni. A torony nagyon távolinak tűnt, a lépcsők pedig még magasabbnak az erőltetett tempóban, de végre elérték a festményt, ami lakója híján tárva-nyitva hagyta a portrélyukat.

– Maradjanak itt, én körülnézek – hagyta meg Piton, ám Pansy még utána szólt:

– És ha minket támadnak meg addig?

– Akkor fussanak. De nagyon gyorsan. – Azzal a férfi már ott sem volt.

A percek fájdalmasan hosszan teltek, Pansy most érezte csak, hogy mennyire fáj a lába. Leguggolt – leülni mégsem akart a piszkos földre –, és fejét a térdének döntötte. Egyetlen zajt hallott csak, a loccsanásokat lentről. Megpróbálta kitalálni, hogy milyen magas lehet a víz szintje, és nem sok jóra számított. Eszébe villant, hogy mi van, ha a folyosókat is elöntötte már, és ők ott ragadnak a toronyban?

– Minden rendben lesz. – Millicent határozottnak tűnt, ahogy karba font kézzel állt, és a klubhelyiség felé kémlelt. Pansy felkapta a fejét.

– Furcsa vagy… – jegyezte meg óvatosan.

– Furcsa? – A lány nem fordult felé, de a kérdésben gúny érződött.

– Az. Megváltoztál – hátrált néhány lépést Pansy. Ezt látta eddig is, de csak most tudatosult benne igazán. Nem találta feltűnőnek, hogy megőrizte a hidegvérét, hiszen eddig sem ismerte ijedősnek a lányt, de különösebben okosnak sem. Az elején még letudta azzal, hogy az életösztön munkálkodik benne, és azért hoz jó döntéseket, de most már nem tudta mire vélni a viselkedését.

– Lehet. – Millicent nyilvánvalóan nem akarta folytatni a beszélgetést.

– Jöhetnek! – Piton vetett véget a kínos hallgatásnak. Pansy megvárta, amíg Millicent nehézkesen átkecmereg a portrélyukon, és csak akkor mászott be a klubhelyiségbe. Minden erejével megpróbálta utálni a helyet, de amikor meglátta a falak repedéseit, a kárpitokat szürkésrózsaszínné fakító vakolatport, akkor érezte igazán, mennyire végleges ez a változás. Minden félbehagyva, a sietségben félkészen hagyott házi feladatos pergamen az asztalon… A párnák meggyűrve, mintha most keltek volna fel róluk, mindenhol rohanásban elhullajtott holmik, szőnyegre borult egy tintatartó… és Pansy el sem tudott fordulni, mert mindenhol ez fogadta. A szemét csípte a könny, és kimondhatatlanul sajnálta, hogy ez a beadandó sosem kerülhet a tanár kezébe. Hogy a kárpit többé nem élénkvörös, mint lennie kellene. A szőnyeget is, amiért méretes foltot áztatott rajta a sötétkék tinta. Sajnálta a tárgyakat, abba pedig nem mert belegondolni, hogy az emberekkel mi lehet.

– Minden rendben lesz – tette a vállára a kezét Millicent.

– Tudsz mást is mondani? – csattant fel a lány. – Állandóan ezt hajtogatod, mint egy papagáj, amikor semmi nincs rendben! Nézz körül, szerinted ez így jó? Ennek így kellene lennie?

– Természetesen nem.

– Nem hát! – Pansy kis híján visított. – Nem nekünk kellene itt lennünk!

– Befejezte, Parkinson? – szólt közbe Piton, mialatt néhány pálcaintéssel rendezettebbé varázsolta a klubhelyiséget. – Mert ha igen, akkor talán kereshetnének maguknak ruhát.

– Igen, tanár úr. – A lány beletörődőn bólintott, és hagyta, hogy Millicent a hálók felé terelje.

*

Hamarosan visszatértek. Pansy nem válogatott sokáig – jobbnak találta nem tudni, pontosan kinek a talárját viseli éppen –, azonban Millicentnek meggyűlt a baja a ruhákkal. Ő kénytelen volt a fiúk holmijai között keresgélni, de még így is bűbájjal kellett a méretére igazítani az öltözékét.

Amikor visszaértek a klubhelyiségbe, Piton az asztal fölött görnyedve javította a dolgozatot, a szája szélén gonosz félmosoly ült.

– Tanár úr…? – Millicent összeráncolt homlokkal nézte.

– Longbottom ezúttal sem brillírozott – jegyezte meg, majd eltolta magától a tollat és a pergament. Pansy látta, hogy a férfi ezúttal magához képest is több megjegyzést fűzött a szöveghez, de sajnos nem tudta elolvasni azokat. – Üljenek le, elmesélem, hogy mi történt.

A lányok engedelmesen helyet foglaltak, mire Piton felkelt, és mintha órát tartana, járkálni kezdett fel s alá.

– Gondolom, még nem hallottak az Élet Őrzőiről – kezdte. Pansy meghúzta magát, nem akaródzott beismernie, hogy mennyire nem figyelt mágiatörténet órákon, de Millicent teljes nyugalommal vágta rá a nemet.

– Ne aggódjanak, kivételesen nem a műveletlenségük jele. Az Élet Őrzői varázslókból és muglikból álló titkos szekta volt, amíg a Sötét Nagyúr meg nem ölette őket.

– Muglikból? – bukott ki a kérdés Pansyből.

– Látom, egyből kiszűrte lényeget, Parkinson, de igen. Ebben a szektában muglik is benne voltak, és azon fáradoztak a varázslókkal közösen, hogy megakadályozzák a világvégét. A legtöbb vallásban és kultúrában megtalálható ez a motívum. És az Őrzők úgy vélték, nem alaptalanul, ezért elkezdték egyesével megvizsgálni az apokalipszisek hátterét, és lehetőség szerint megakadályozni azokat. Eléggé sikeresen.

– Csak kifelejtették a Ragnarököt… – morogta Pansy.

– Nem egészen. Az óskandináv mitológiát az elsők között nézték, és olyannyira sikerrel jártak, hogy az istenségek a testüktől megfosztva aludták álmukat mostanáig.

– Testüktől megfosztva? – Millicent magához képest szokatlanul halkan beszélt.

– Hogy ébredtek fel? – Pansy közbekotyogott, mielőtt Piton válaszolhatott volna. Nem sokat tudott az óskandináv mitológiáról, de istenségekkel harcolni… nem tartotta túl jó ötletnek.

– A miért jobb kérdés ebben az esetben, Miss Parkinson. – A férfi hangja megnyugtató volt, és a gesztusai az órákat idézték, amikor még a jelét sem látták ennek az őrületnek. – A Sötét Nagyúr mégiscsak komolyan vette a félig muglikból álló gyülevész társaságot, ugyanis a kutatásaik nagy részét megtartotta, sőt, a halála esetére is az egyik ilyen értekezést rábízta a híveire.

– Mi? – Pansy alig tudta felfogni. – Ennek mi értelme?

– Ép ésszel nézve nem sok, de a Nagyúr elvakult a hatalomvágytól. Gondolom, úgy vélte, hogy ha nem lehet az övé az irányítás, akkor vesszen minden. Kihasználta, hogy az Őrzők egyik rituáléja sem volt visszafordíthatatlan.

– Miért? – Millicent a homlokát ráncolta.

– A sors folyásába beleavatkozni veszélyes. Istenségeket eltörölni szintén. Nem tudhatták, hogy nem szabadítanak-e el valami még rosszabbat a világra. Lehet, hogy csak hosszú évtizedek, évszázadok után vált volna nyilvánvalóvá a tévedésük, így mindent pontosan dokumentáltak.

– Uhh… – Pansy csak ennyit tudott hozzáfűzni. – De ha ezt a tanár úr tudta, miért nem próbált tenni ellene?

– Mert egészen a közelmúltig csak sejtettem, hogy mit tervez a Nagyúr. Nem bízott bennem. Csak későn tudtam meg, hogy Malfoyék kapták a… – a férfi szája itt gúnyos mosolyra görbült – megtisztelő feladatot.

– Draco… – kapta a szája elé a kezét Pansy. Most már világossá vált számára minden. Draco valóban furcsán viselkedett az utóbbi időben. Túl sok időt töltött a könyvtárban, alig szólt másokhoz, kerülte a társaságot. A lány ezt annak tudta be, hogy a családját ért támadások miatt emészti magát. Hogy lehetett ennyire vak?

– Igen, ő. – Piton hangjából vereség érződött.

A lány nem tudta lenyelni a keserűséget. Legszívesebben elvonult volna az egyik szobába, hogy legömbölyödjön az egyik ágyra, hogy úgy várja a világvégét. Ami már el is jött… Már azt is árulásnak érezte, amikor azt hitte, Draco csak elmenekült, de ezt képtelen volt elviselni.

– Miért? Hogyan? – fakadt ki.

– Ez a két kérdés, amire én sem tudom a választ. Gondolom, bizonyítani akart.

– Azzal, hogy elpusztít mindent?

– Erősen kétlem, hogy ez állt a szándékában. A Nagyúr nem árulta el a rituálé valódi célját. Valószínűleg azt hitte, hogy ezzel életre kelthetik őt. Nekem pedig csak mostanra állt össze a kép.

– Mert ha tényleg csak Voldemortot hozta volna vissza, az rendben van? – A hang a hátuk mögül jött, Pansy szíve kihagyott egy dobbanást ijedtében. Hátrafordult, és ekkor látta meg a láthatatlanná tévő köpenyét szorongató Pottert. A fiú nem volt egyedül, ott állt mögötte a dühtől vörös Neville Longbottom is.

– Potter, Longbottom. – Piton arcára rideg mosoly ült ki. – Már azt hittem, nem is óhajtanak részt venni a beszélgetésünkben.

– Nem igazán, tanár úr. – Az utolsó két szót a fiú gúnyosan megnyomta. – Ölbe tett kézzel hagyta, hogy Malfoy…

– Jól tenné, ha lehiggadna, Potter. – A férfi a pálcájáért nyúlt. – És együtt fognak működni velem.

– Mert különben megátkoz? Miért akarnánk együttműködni pont magával, amikor ön a felelős?

– Válogassa meg a szavait, Potter. Valóban felelős vagyok ezért, elismerem. Felelős, mert nem hittem, hogy Draco képes lesz elvégezni a rituálét, pláne ilyen hamar. Jó okom volt nála hagyni a leírást.

– Mégis micsoda? – Harry nem rettent meg, fejét dacosan felszegve nézett a tanárra.

– Potter, maga visszaél a türelmemmel.

Millicent felcsattant:

– Már nem azért, de nem tudhatnánk meg, mi lesz a felébresztett istenekkel? Mert… – Itt a lány elhallgatott.

– Testet keresnek maguknak. Élő emberekét. – Piton hangja halk volt, fekete szeme gyanakvón összeszűkült, a pálcát szorongató keze a lány irányába rebbent.

Pansy riadtan ugrott fel a helyéről, és elhátrált.

– Tudtam! Tanár úr, Millicent azóta furcsán viselkedik, amióta elkezdődött ez az egész! – A lány fogai összekoccantak, annyira remegett. Merlinre, ezzel a valamivel maradt kettesben?

– Nem tehetek róla… Itt van – mutatott Millicent a fejére, majd a szívére. – És itt. Hallom a hangját. Segít. Csak ő sem érti…

– Millicent el fog tűnni? Ő már nem ő lesz? – Pansy is a pálcájáért nyúlt, de tudta, hogy reszkető keze úgysem találna célba.

– Azt mondja, nem akar bántani. – Millicent hangja még mindig nyugodt volt, de testtartása elárulta, hogy ugrásra készen vár, szeme gyanakvón rebbent egyik varázslóról a másikra.

– Akkor talán be is mutatkozhatna – jegyezte meg Piton.

Millicent egy pár másodpercig csendben maradt, majd kibökte:

– Járnsaxa.

Piton leeresztette a pálcát.

– Thor szeretője, az óriásnő – állapította meg.

– Ő jó vagy rossz? – Pansy ettől nem tudott megnyugodni.

– Semleges. De mivel valószínűleg ő is csak túlélni akar, még hasznos lehet – közölte a tanár.

– Inkább azt mondja, mi a teendő – szólt közbe Harry. – Hogy lehet visszaküldeni ezeket az isteneket oda, ahol voltak?

– Sehogy. – Piton hangja határozottan szólt. – Minél tovább fenntartjuk a pajzsot, hogy a kintieknek legyen ideje elmenekülni. Így sem lesz sok esélyük, de több, mint a semmi.

– Nem! – Harry megrázta a fejét. – Ha egyszer sikerült őket hatástalanítani, akkor most is sikerülhet! Kell, hogy legyen megoldás! – A fiú idegesen járkálni kezdett.

– Ismét világmegmentőt akar játszani, Potter? – kérdezte a férfi ridegen.

– Nem akarok, de… Komolyan azt akarja, hogy ölbe tett kézzel nézzük végig, hogy vége a világnak?

– A mi akaratunk itt már nem számít semmit, jobb, ha beletörődik.

– Nem! Biztosan létezik megoldás, és ha igen, akkor megtalálom! – Harry minden mozdulatából határozottság és tettvágy sugárzott. Pansy azt kívánta, bárcsak hihetne neki.

*

– A hős Potter… – gúnyolódott Draco. – Miért is nem lepődtem meg rajta, hogy már megint ő hiszi magát az okosabbnak?

– Nem kedveled őt.

– Ez enyhe kifejezés. Kár, hogy ezúttal még ő sem tehet semmit. – A fiú elfordította a tekintetét az iskolától. Draco már meg sem próbálta követni, kiknek sikerült elmenekülnie, és kiknek a testét szállták meg egymás után az óriások – Loki serege.

Kezdte érezni, hogy hiába lát mindent az isten szemével, emberi elméje nem tudja feldolgozni. Behunyta a szemét, és vett pár mély levegőt.

– Hamarosan erősebb leszel – közölte Heimdall.

– Tudom. De nemsokára ők is – intett az állával az ellenség felé. A tűzóriások tértek először magukhoz, a sziget körül, ahol ültek, sisteregve forrt a víz. A fiú bármit megadott volna, ha Piton szemébe vághatja, hogy nem az ő pajzsa miatt késik a küzdelem, csak mindkét fél arra vár, hogy az emberi test és elme felnőjön hozzájuk.

– Nekünk több időnk van felkészülni. – Az isten még mindig nyugodtnak tűnt, Draco pedig nem akart vitába szállni vele.

– Nem mehetnék inkább a sörért? Mégsem annyira izgalmas a műsor.

– Mire számítottál?

– Mondjuk, hogy Piton megátkozza Pottert. Vagy ordít vele. Azt sem kérdezte, hogy mit keres ott. Túlságosan elfoglalta őket, hogy engem hibáztassanak. – A fiú felkelt, és leporolta magát. Igazából Potterre nem tudott haragudni emiatt, fordított helyzetben ő sem lett volna elnézőbb, de Pansytől és Pitontól bosszantotta ez a hozzáállás. Valahol remélte, hogy legalább a lány kiáll mellette, és nem hiszi el csont nélkül, amiket a tanár összehordott… Ha legalább odamehetne még egyszer utoljára, hogy beolvasson nekik… Még tekintetével megkereste a szüleit, hiszen nem tudhatta, majd elindult a pincébe.

*

Pansy a kanapén gubbasztott, és egy almát forgatott a kezében. Mivel nem tudhatták, milyen állapotban találnák a kamrában tárolt élelmiszereket, inkább a toronyban kutattak élelem után. Némi nassolnivalón kívül azonban nem sok minden akadt. A lány ezt nem bánta, amúgy sem volt éhes. Folyton csak az járt a fejében, hogy Draco ezt miért tette. Megállapította, hogy még a halálhírét is könnyebben fogadta volna, de azonnal elszégyellte magát.

Ő és Millicent a kanapén ültek, míg Harry és Neville inkább elvonult a lépcsőre. A két fiú halkan beszélt, vagyis leginkább Harry magyarázott, míg Neville csak bólogatott, és néha hozzáfűzött pár szót. Pansy szerette volna hallani, de nem mert odamenni hozzájuk.

Piton a kandalló előtt állt, és a tűzbe bámult. Bár neki is jutott volna az itt talált ételekből, nem fogadott el semmit.

– Már ennyi az idő? – szólalt meg Millicent, mire Pansy is a faliórára pillantott. Hajnali négy múlt, tehát alig három óra telt azóta, hogy el kellett hagyniuk a hálótermeiket. Pedig egy örökkévalóságnak tűnt az egész…

– Aludjanak egy keveset, ha fáradtak – mondta Piton anélkül, hogy hátra fordult volna.

– Nem tudnék. – Millicent a fejét rázta.

Ekkor léptek hangzottak fel kintről. Lassú, bizonytalan, óvatos léptek. Pansy gerincén végigfutott a borzongás, és a többiek is megugrottak. Harry és Millicent pálcát rántva lépett előre, míg Neville a lány elé állt.

– Csak maradj mögöttem – hagyta meg neki, majd előre szegezte a pillantását, és a pálcát erősen szorítva várakozott.

Pansy rettegését nem tudta felülírni a megaláztatás. Hogy egy griffendéles – pláne pont Longbottom – védelmére szoruljon… De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy itt támadja meg őket valaki vagy valami, ahonnan nincs menekülés…

– Ti ketten hátra! – szólt Piton Harryre és Millicentre. – Megnézem, ki az.

– De mi van, ha… – kezdte Harry, mire a tanár ráförmedt:

– Azt mondtam, hátra! – Azzal ki is lépett a portrélyukon.

– Ki lehet az? – Pansy hangja erőtlen volt.

– Nem tudom, de valami nincs rendben. – Millicent engedelmesen visszahúzódott, de még mindig támadásra készen figyelt.

– Ezt most melyik éned mondja? – kérdezte Neville.

– Mindkettő.

– És most mi legyen? – kérdezte Pansy.

– Ha Piton nem jön vissza néhány percen belül, utánamegyek – közölte Harry.

– Megőrültél? – A lány hangja elvékonyodott. – Ki tudja, mi van ott? Ha vele elbánik, akkor…

– Attól én még legyőzhetem.

– Tényleg jobb lenne kimenni. Itt rossz pozícióban vagyunk a harchoz – tette hozzá Millicent.

– Mi? Ugye nem gondolod komolyan? Itt akartok hagyni? – sipította Pansy, mire Millicent ráförmedt:

– Ha segíteni nem tudsz, legalább fogd be a szád!

– Itt maradsz vele? – fordult Harry Neville felé.

– Persze. – A fiú gondolkodás nélkül bólintott.

– Megmondtam, hogy ne menjenek sehová. – Pansy fellélegzett, amikor Piton újra bemászott a portrélyukon. – Jöjjön, Lovegood!

– Luna! – Harry leengedte a pálcáját. – De hogy?

– Túl mélyen aludtam. – A szőke lány a saját magához képest is zavarodottnak tűnt.

Pansy megvetően fújt egyet. Nem hitte el, hogy szerencsétlenségükre ezt a holdkórost is magukkal kell cipelniük mindenhová.

– Túl mélyen, Lovegood? – Piton szeme résnyire szűkült. – Ez hogy lehet?

– Talán a narglik… Nem… nem tudom. – Luna úgy ingatta a fejét, mint valami lassított felvételen.

Piton erre már nem reagált, csak odaszólt a lányokhoz:

– Parkinson, Bulstrode, vigyék magukkal, és öltöztessék át.

– Igen, tanár úr, de… – Millicent összehúzott szemmel, gyanakodva nézte a jövevényt.

– De?

– Semmi. Azt hiszem. Na, gyere. – Millicent a lány vállára tette a kezét, úgy irányította a hálótermek felé. Luna bizonytalanul lépkedett, mintha még mindig félig aludna, úgy kellett rászólni, hogy vigyázzon a lépcsőn. Millicent végül leültette az egyik ágyra, majd a szekrényeket kezdte nézni.

– Miket szedsz, te lány? – morogta, mialatt a holmik között kutakodott.

– Semmit…

Pansy erre a válaszra csak gúnyosan ciccegett. Valahogy nehezére esett elhinnie. Ő is besegített a keresésbe, és hamarosan a kezébe akadt egy meglehetősen muglis, de kényelmesnek, valamint méretben többé-kevésbé megfelelőnek tűnő öltözék.

– Ez jó lesz? – mutatta Lunának, mire a lány néhány másodperces késéssel bólintott.

– Fel tudsz öltözni, vagy segítsek? – kérdezte Millicent, mire Pansy csak sóhajtott. Megállapította, hogy Járnsaxa kifejezetten rossz hatással van az osztálytársára. Régen közösen szórakoztak volna Lovegood szerencsétlenkedésén, most meg anyáskodik fölötte?

Luna a hálóingje nyakához nyúlt, de nem tudta megfogni a gombokat. Rövid, meddő próbálkozás után megszólalt:

– Segíts…

Millicent kelletlenül szusszantott, és közelebb lépett. Húsos ujjaival pillanatok alatt kioldotta a gombsort, majd hátralibbententette Luna haját, ám a mozdulat itt megakadt.

– Menj ki, Pansy. – Halkan szólt, de a szavak parancsolón csengtek.

– Miért?

– Menj ki! Majd elmondom.

– Bánom is én… – A lány sértődötten kivonult. Mit láthatott Millicent azon a szerencsétlenen? Sebhelyeket? Friss sérüléseket? A félbolond apja rátetovált valamit? Akármi az, joga van neki is tudni. Különben is, kitől félti Lovegood titkait? Potter szétátkozná őket, ha ezen szórakozni mernének…

Alig tett néhány lépést, amikor Millicent kilépett, és bűbájjal lezárta az ajtót.

– Gyere! – csak ennyit mondott, és mielőtt Pansy megnyikkanhatott volna, karon fogva a klubhelyiségbe vonszolta őt.

– Professzor! – Millicent egyenesen Piton elé állt. A hangja most teljesen másként csengett. Mélyebb volt, zengőbb, olyan, amire nem lehet nem figyelni. – Mennünk kell!

– Tessék? Hol van Lovegood? – A tanár összevonta a szemöldökét.

– Bezártam a legerősebb bűbájjal, amit Millicent ismer. Az a lány többé nem önmaga. Fenrir költözött belé, és ha átveszi az irányítást, nem tudjuk megállítani.

– Az óriásfarkas? Biztos benne? – Piton elgondolkodva nézte.

– Teljesen. Már messziről éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Állj, mi van Lunával? – furakodott közéjük Harry, és Millicentnek szegezte a kérdést: – Remélem, nem gondolod komolyan, hogy itt hagyjuk?

– Nem tehetünk mást. Már nem önmaga.

– Te beszélsz, amikor…? Ezzel az erővel téged is elzárhattunk volna! – akadékoskodott a fiú.

– Nem célom Loki oldalán harcolni, nem fogom megölni Odint, sem felzabálni az eget. Millicent elfogadott engem a részeként, most is önként adta át az irányítást, mert tudom, mit csinálok. Nem akarom elpusztítani azt, akivel egy testben élek. Fenrir viszont igen. Luna harcol vele, és vesztésre áll.

– Mit tehetünk? – kérdezte Harry, és Pansy megállapította, hogy Potter nagyon kétségbe lehet esve, ha Pitontól várja a megoldást.

– Járnsaxa, ugye? – fordult a tanár Millicenthez, aki röviden biccnetett. – Miért olyan biztos benne, hogy Fenrir találta meg Lovegoodot?

– Éreztem a jelenlétét. Valamint a nyakán és a fülén kezd kinőni a farkasbunda.

– Nem lehet, hogy eredetileg is vérfarkas volt? – szólt közbe Neville.

– Nincs telihold – morrant rá Piton, majd Millicent felé fordult: – Ha tényleg így áll a helyzet, induljunk.

– Nem! – Harry idegesen hátrált. – Én ezt nem fogadom el, amíg nem láttam a saját szememmel!

– Megőrültél? Húzzunk innen! – szólt rá Pansy.

– És ha mégsem Fenrir? Ha csak annyit érzékel, hogy bezártuk egy szobába és itt hagytuk?

– Tényleg nagyon furcsán viselkedett – gondolkodott el Neville. – Mármint saját magához képest is.

– Lehet, hogy csak nehezen ébred… lehet, hogy… – Harry érezhetően csak saját magát biztatta.

– Ha csak az álmosságtól kába, fel tudja oldani a zárbűbájt – közölte Piton.

Ekkor súlyos test csapódott az ajtónak, még a falak is bele remegtek, majd karmos lábak dühös kaparása következett.

– Luna… Luna, ne! – Harry nekilódult volna, de Millicent utánakapott. Fél kézzel megragadta a grabancánál, és a fiú hiába kapkodott hátra, moccanni sem bírt.

– Meghalt. Már tényleg nem ő.

– Menjenek már! – dörrent rájuk Piton.

Pansynek nem kellett kétszer mondani, mindenki előtt a portrélyuknál termett.

– Önnel mi lesz? – fordult még vissza.

– Azt mondtam, menjenek! – kiáltott rájuk, és már el is tűnt a lépcsőn.

*

Draco jót húzott a sörből, majd az alkarjával megtörölte a száját. Az első korty furcsa volt a keserűségével, aztán a második után el sem tudta képzelni, hogy eddig miképp viselhette el az émelyítően édes vajsört.

– Szerencsétlen. – Csak ennyit fűzött hozzá a látottakhoz. Nem tehetett róla, de örült, hogy Lovegood járt így, és nem a barátai közül valaki. Vagy akár ő.

– Ismerted?

– Nem túlzottan. Amolyan iskola bolondja volt, de engem nem érdekelt különösebben.

– Annyira háborodott nem lehetett, ha fel tudta venni a harcot Fenrirrel – jegyezte meg Heimdall.

– Lehet – felelte Draco elgondolkodva. Már most is úgy érezte, hogy túl sok embert ismert félre.

Újabb nagy kortyot ivott a fémkupából, és figyelte az eseményeket. Fenrir mostanra már alig emlékeztetett emberre. Keze és lába karmokban végződő manccsá alakult, pofája megnyúlt, habzó szájából félelmetes fogak villantak elő. Újra és újra nekirohant az ajtónak, ami kezdte megadni magát.

Piton a másik oldalról próbálta kizárni a zajt, és újabb védőpajzsot emelni. Fejét előrehajtva mormolta a varázsigét, a homloka gyöngyözött, görbe orra hegyén izzadtságcsepp remegett. Újra és újra elismételte a varázsigét, de nem történt semmi.

– Nem tudom, mire készül, de jobb lenne, ha elhúzna – állapította meg Draco. A varázslat nyilvánvalóan nem működött, hiszen Piton minden kör végén egyre idegesebben pillantott fel, és kezdte újra az egészet.

– Fenrirnek nincs velük dolga, de végük lesz, ha az útjába kerülnek – mondta Heimdall.

– Zseniális… Na végre! – Újabb villámokból szőtt fal emelkedett, de ez már jóval halványabbra és ritkábbra sikerült, mint ami az iskolát körülvette. A következő pillanatban az ajtó széthasadt, ám a farkas fájdalmas vonítással hőkölt vissza a faltól.

Piton csak egy pillantást vetett az állatra, majd a többiek után eredt.

*

– Engedj már el, te benga állat! – Járnsaxa ment elöl még mindig maga után vonszolva Harryt. Pansy követte őket, majd Neville zárta a sort.

– Nem fogsz visszamenni? – Az óriásnő csak egy pillanatra fordult vissza.

– Nem… nem fogok – adta meg magát a fiú.

Noha Millicent külsőre alig változott, Pansy képtelen volt az osztálytársát látni benne. Szebb nem lett, csak magasabb, és az alakja is átalakulni látszott, de nem karcsúbbá, csak erősebbé vált. A kisugárzásán látszott a legnagyobb különbség, a jelenléte erőt árasztott. Fogalma sem volt, hogy nézhetett ki Járnsaxa saját magaként, de még így, Millicent csúnyaságával együtt is el tudta képzelni egy igazi hős méltó párjaként.

– Merre megyünk? – kérdezte Neville, és Pansy frusztráltan vette tudomásul, hogy még a fiú is jobban viseli a helyzetet.

Nyilvánvaló volt, hogy nem a lassúsága miatt maradt hátra, hanem azért, hogy őt védje. Pedig nem neki kellene a leggyengébbnek, legszánalmasabbnak lennie…

Sietős léptek hangzottak mögöttük, és Piton fordult be a folyosón. Zsíros haja még csapzottabbnak tűnt, sárgásfakó arca még halványabbra sápadt.

– Az Északi toronyba megyünk! – mondta a tanár, mielőtt bárki megszólalhatott volna, és a diákjai elé vágott.

– Mi van Lunával? – kérdezte Harry. Sápadt volt, de nem próbált visszafutni.

– Úgy érted, Fenrirrel? Sikerült egy újabb falat húznom, de az nem hiszem, hogy sokáig fogja bírni.

– Nem, én Lunára vagyok kíváncsi. Tényleg… úgy értem, nem lehet, hogy valahol belül mégis életben van? – Harry hangjából remény csendült.

– Nem valószínű – felelte Piton helyett az óriásnő.

– Tehát nem teljesen biztos. Nem próbálhatnánk meg különválasztani őket? Hiszen ha egy kicsi esély is van…

– Ezért nem éri meg kockáztatni – rázta a fejét Járnsaxa.

– Hogyne érné meg! – háborodott fel Harry. – Egy életről van szó!

– Értem, mit mondasz, ifjú, de ostobaság lenne a vesztedbe rohanni. Fenrir legyőzne minket.

– Oké. Millicent, ha még itt vagy… Megosztanád a hölggyel, hogy hányszor sikerült vesztett helyzetből győznöm? – kérdezte Harry türelmetlenül.

Közben Piton vezetésével egyre közelítették az Északi tornyot, útjukat farkasüvöltés kísérte, ahogy Fenrir újra és újra nekiszaladt a pajzsnak.

– Most más a helyzet. A prófécia szerint nem mi fogjuk Fenrirt legyőzni.

– Szerintem a próféciában mi nem voltunk benne.

– Makacs vagy, ifjú. Ám legyen, tegyük fel, hogy megküzdünk Fenrirrel. Ha megöljük, akkor a leány vele hal.

– És ha csak ártalmatlanná tennénk?

Pansy remélte, hogy Járnsaxa végre helyre teszi Pottert, de e helyett komolyan elgondolkodott.

– Az istenek régen is megpróbálták Fenrirt lekötözni, és csak nehezen jutottak megoldásra. Végül a törpék megalkották a Gleipnirt, ami könnyebb volt, mint a selyem, de erősebb, mint a vas. Ezt a láncot macskák lépte zajából, asszonyszakállból, hegyek gyökeréből, medvék inából, halak leheletéből és madarak köpetéből kovácsolták.

– Tehát nem lehetetlen megoldani. – Harry fellelkesült, mire Piton felmordult:

– Potter, ne is álmodjon arról, hogy megpróbálhatja! Bulstrode, ne adjon neki ötleteket! Egyik énje se!

– Pedig az egyik hozzávaló ott nő az arcán. – Pansy nem tudta visszafogni a megjegyzést, de a várthatás elmaradt. Ahelyett, hogy vele együtt derültek volna a viccén, mindenfelől dühös pillantásokat kapott, végül Piton szólalt meg:

– Csak egy tanács, Parkinson: gondolja meg, kivel kötözködik.

A lány nyelvén volt, hogy megköszönje, de inkább csendben maradt. Most tényleg nem állt mellette senki…

– Tőle nem veszem fel. – Ez újra Millicent hangján szólt, ami ha lehet, még jobban bosszantotta Pansyt. Persze, ő könnyen beszél ilyen segítővel, ráadásul mindenki a pártjára állt, holott nem rég… A lány inkább nem is gondolta tovább, így is eléggé dühítette a helyzet.

De legalább a bájcsevejnek véget vetett, és senki sem szólalt meg az út hátralévő részében. Az Északi torony felé közeledve még nyilvánvalóbbá vált a pusztítás. A falak annyira berepedtek, hogy beszűrődött a pajzs kékes derengése, néhány helyen kénytelenek voltak másik útvonalat keresni, mert a megszokott folyosó víz alá került.

Ahogy távolodtak, egyre halkabbá vált Fenrir üvöltése – bár Pansy azt sem tartotta kizártnak, hogy a farkas csak belefáradt a próbálkozásba, és gyűjti az erőt a következő ostromhoz. Örökkévalóságnak tűnt, amíg felértek a jóslástan terembe. A szűk helyiségben még mindig nehéz füstölőszag ült, noha a mennyezeten repedés húzódott. Pansy fázósan fonta össze maga előtt a karját. Harry és Neville leültek az egyik asztal mellé, míg Millicent tüzet gyújtott a kandallóban, Piton pedig a feljárót zárta el.

– És most? – kérdezte Millicent.

– Kitaláljuk, mit tegyünk Lunával – felelte Harry, majd felkelt és a könyvespolchoz lépett. – Azt mondtad, próféciában van megírva, hogy mi lesz?

– Igen.

– Vajon találunk itt valami szakirodalmat ezzel kapcsolatban?

– Trelawneynál? – Piton felhorkantott. – Azon lennék meglepődve, ha nem laposüvegek lennének a könyvekbe rejtve.

Harrynek megrándult a szája széle, mintha nem tudná eldönteni, hogy szabad-e nevetnie a tanár megjegyzésén, de továbbra sem mozdult a polcoktól.

– Vajon mi lehet a többiekkel? – szólalt meg Neville csendesen.

– Valószínűleg a víz elég sok helyet elárasztott mostanra, de az igazi ellenséget bezártam ide.

– És mi garantálja, hogy minket nem talál meg az egyik istenség? – kérdezte Pansy.

– Az égvilágon semmi, Parkinson.

– Tessék? – csattant fel a lány. – Ez volt a nagy terve?

– Igen, ez volt. – A tanár szeme fenyegetőn villant. – Talán igyekeznie kellett volna kifelé.

– Dracót kerestem! Honnan tudhattam volna, hogy épp… – A lány képtelen volt befejezni, mert a düh könnyet csalt a szemébe. Azért az emberért dobta el a menekülés lehetőségét, aki a pusztulásukat okozza.

– Ha vigasztal, én megint Trevort kerestem – mondta Neville.

– Ja, én meg Neville-t – tette hozzá Harry, és Pansy újra megalázónak érezte a griffendélesek vigasztalását.

– Tegyek úgy, mintha meg lennék lepődve? – Piton hangja fáradtan csengett tűnt.

– Apropó, ha már szóba került… Malfoyjal mi lehet? – gondolkodott el Harry.

– Nem érdekel! Remélem, felfordult – vágta rá Pansy, és inkább elvonult a terem túlsó sarkába. Semmi kedve nem volt beszélgetni.

– Nem halt meg – szólalt meg egy szelíd női hang a fejében. – A Bifröszt lábánál várja, hogy megerősödjön.

Pansy gyomrát görcsbe rándította a rémület. Miért pont ő? Nem akart úgy járni, mint Lovegood!

– Ne félj, nem akarok ártani neked. Sif vagyok, Thor felesége. Ne szólj rólam még, kérlek!

– Miért? – A lány ha akarta, se tudta volna hangosan kimondani, annyira rettegett.

– Járnsaxa miatt. Jobb, ha nem tud rólam.

Pansynek esze ágában sem volt tiltakozni. Ő is egyetértett abban, hogy jobb, ha egyelőre ezt a titkot megtartja magának.

*

– Azért valahol szánalmas, hogy Potter előbb kérdezett a hollétem felől, mint az egyik barátom… – Draco keze között forgatta az üres kupát. Legszívesebben visszament volna még egy sörért, de nem akart lemaradni semmiről.

– Bájos teremtés… – Heimdall hangja szórakozottan csengett.

– Felettébb. Amúgy nem tudom Piton, honnan vette, hogy saját magukon kívül bárkit is sikerült bezárnia. – Draco elfordította a tekintetét az iskoláról, és inkább azt figyelte, mi folyik a falakon kívül. Aki tehette menedéket keresett, de páran megpróbáltak szembeszállni a lassan erőre kapó óriásokkal. Dumbledore és a csatlósai megbeszélést tartottak, de egyelőre nem jutottak megegyezésre. Akadtak, akik támadni akartak, mások nem tudtak továbblépni azon, hogy az ellenség valaha ember volt. Diák, kolléga, szomszéd…

A fiú újra a szüleit kereste. Még éltek, bár csak az ajtóra bocsátott erős védőbűbáj zárta el őket a víztömegtől. Fogalma sem volt, hogy onnan hová mehetnének, de remélte, hogy túlélik. Az ő halálukat nem akarta látni.

– Vajon Loki merre lehet? – váltott inkább témát. Érezte, hogy minél tovább nézi a tehetetlen küzdelmet, annál kevésbé lesz képes elviselni a helyzetét. Továbbra sem az nyomasztotta, hogy meg kell halnia, hanem a kényszer, hogy győznie kell. A sok bukástól elbizonytalanodott.

– Akárki lesz az, le fogjuk győzni.

– Így, többes számban? Járnsaxa is teljesen átvette Millicent felett az irányítást.

– Mert Millicent is így akarta. De te nem fogsz a háttérbe húzódni.

Heimdall hangja nem volt parancsoló, de Draco így sem tudott ellentmondani. Csak remélte, hogy tényleg elég erős lesz a feladathoz.

III.

A helyiségben nyomasztó csend uralkodott, mindenki kifogyott a szóból. Harry körbebástyázta magát a könyvekkel, de nem úgy tűnt, mint aki olvasna, hiszen egyre sűrűbben lapozott.

Pansy az ülőpárnákból készített magának vackot, és próbált pihenni – Sif nem nagyon beszélt hozzá egyelőre, nem mintha bánta volna. Neville az asztalra borulva aludt, míg Piton a sarokba húzódva szundikált. Millicent ezalatt középen ült, és éberen figyelt.

– Találtál valamit? – kérdezte végül halkan Harrytől. Neville a hangra felpillantott, de vissza is dőlt, ám Piton meg sem rezzent.

– Semmi hasznosat – ismerte el a fiú.

– Ne vedd biztosra, hogy tudsz segíteni.

– Muszáj! Elég volt Cedricet… – Harry nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét. – Nem akarok még több halált látni.

– Nincs választásod.

– Most Millicent vagy, ugye? – A fiú keserűen elmosolyodott.

– Igen. Járnsaxa elfáradt, még nem elég erős.

– Milyen érzés vele lenni? Nem rémültél meg, amikor megtalált?

– Kicsit. Ijesztő dolgokat mondott, de azért, mert igazak. Viszont vele erősebb vagyok.

– Hogy viszonyulsz hozzá?

– Mintha a tanárom, a mentorom, a legjobb barátom és az anyám lenne egy személyben. Feltétlenül bízom benne.

Pansy elfojtott egy undorodó morgást. Nevetséges, hogy Millicent ennyire nagyra lett magától gyakorlatilag a semmire. Olyannal dicsekszik, ami nem is az ő érdeme.

– Mindig ilyen volt – szólalt meg Sif. – Jobbnak képzelte magát bárkitől. Pláne tőlem. Látod, most is behálóz mindenkit.

Pansy fújt egyet, és tovább hallgatózott.

– A próféciában benne van, hogy vele… vagyis veletek mi lesz? – kérdezte Harry.

– Nem. Legalábbis nem tudok róla. Valószínűleg meghalok.

– Váltsunk inkább témát… – A fiú láthatóan sápadt néhány árnyalatot.

– Ahogy gondolod. Én is kérdezhetek?

– Persze.

– Milyen érzés volt legyőzni Tudjukkit? Nem bántott, hogy hivatalosan nem írtak róla semmit?

– Hát… – Harry hátradőlt, arca zárkózottá vált. Kereste a szavakat, érezhetően nem szerette ezt a témát. – Nem volt jó érzés. Cedric a szemem előtt halt meg, és… Ez így hogy lehet győzelem? Amúgy csupán véletlen volt, sikerült visszavernem a saját halálos átkát. Mondhatni magát ölte meg, de így sem vagyok rá büszke. És hülyén hangzik, de valahol éreztem, hogy ennek nincs vége. Ezért egyeztem bele abba, hogy Caramel titokban tartsa. Ő azt akarta, hogy Voldemort visszatérte titokban maradjon, én meg legszívesebben elfelejtettem volna az egészet. Így mindketten nyertünk.

– Tudom, könnyű azt mondani, de erősnek kell maradnod. Még ha egyedül nekem sem sikerülne. – Millicent megveregette Harry vállát.

– Hát kösz. Egyelőre örülök, hogy ezúttal nem én vagyok a legerősebb.

– Nem akarok vezér lenni.

– Pedig jól csinálod.

Pansy itt inkább elfordult, és csak azért nem fedte be a fülét egy párnával, mert kíváncsi volt a beszélgetés végkimenetelére. Azonban a társalgásnak véget vetett Piton fájdalmas nyögése. A lány visszafordult, és látta, hogy a tanár összegörnyedve térdel, miközben kezét a mellkasára szorítja.

– Piton professzor! – szólt Millicent, és Pansy minden igyekezete ellenére ő ért oda előbb a férfihoz. – Jól érzi magát? Mi történt?

– Mindjárt jobban leszek. – A tanár a fogai között szűrte a levegőt, az arca szürkére sápadt, testét görcs rántotta össze.

– Szüksége van bájitalra? – ereszkedett le mellé Pansy.

– Nincs. Erre nem használ. – Hosszú percek teltek el, mire Piton összeszedte magát.

– Mi történt? – kérdezte Harry. Ő nem jött közelebb, csak a könyvei mögül figyelte az eseményeket.

– Fenrir áttörte a pajzsomat – mondta a tanár, hangja rekedt és erőtlen volt.

– Attól lett rosszul? – Millicent felvonta a szemöldökét.

– Igen. Ne kérjék, hogy megmagyarázzam, de az életerőm táplálja.

– Mi? – Harry hangja felháborodottan csengett. – Miért van az az érzésem, hogy ez a varázslat sem épp legális?

– Fogja be, Potter! – mordult rá Piton.

– És akkor most mi lesz? – kérdezte Pansy, mialatt Sif azt suttogta a fülébe, hogy meneküljenek, de most.

– Megyek, megkeresem Lunát – pattant fel Harry. – Talán még nem annyira erős, és le tudom kötözni bűbájjal, amíg el nem készítjük azt a láncot.

– Nem megy sehová! – Piton megpróbált felkelni, de visszaesett térdre.

– Nem érdekel, mit mond!

– Harry, térj észhez! – szólt Millicent, mire Pansyt kirázta a hideg a megszólítástól. – Az előbb ismerted be, hogy Tudjukkivel is csak szerencséd volt… Mi lesz, ha most… – nem mondhatta végig, mert Harry nekitámadt.

– Ha nem lesz, vállalom azt is, de… én… – A fiú szavai összeakadtak, megrázta a fejét, és újra kezdte, de nem jött ki hang a torkán.

– Jól vagy, haver? – lépett hozzá közelebb Neville. – Nehogy te is…

Ekkor az történt, amit Pansy előzőleg elképzelni sem tudott. Millicent Harryhez lépett, és szorosan megölelte, a fiú pedig lassan, bizonytalanul viszonozta a gesztust.

– Thor… – Millicent csak ennyit mondott, mire Pansy körül megfordult a szoba.

*

Draco örült, hogy nem ment be újabb sörért, mert azt biztos magára borította volna a kacagástól.

– Ez… zseniális. Csodálatos. Az év párja – mondta a könnyeit törölgetve. – Potter és Bulstrode… ezért már megérte ide kerülni!

– Nem értem a derűdet, fiatal barátom.

– Hosszú lenne elmagyarázni… Csak azt sajnálom, hogy nem tudok gratulálni nekik.

– Nem fog soká tartani a szerelmük… – Heimdall megjegyzésére Draco elkomorodott.

– Hát nem. – Máskor örült volna annak, hogy Potter is ugyanúgy rosszul járt, akárcsak ő, de most csak szánalmat érzett.

Újra a Malfoy kúriára pillantott, hogy ellenőrizze a szüleit. Egyre jobban aggódott értük, most már biztosra vette, hogy nem fogják túlélni. Bár a pincehelyiség védte őket a víztől és minden mástól, de levegőjük nem sok maradhatott. A fiú csak azt remélte, hogy a végső küzdelme előtt még életben lesznek.

Biztosra vette, hogy erre már nem sokat kell várni. Fenrir kiszabadult, és a Világkígyó újra az iskola falai közé kúszott. Hiába költözött mindkettő hús-vér testbe, Piton pajzsa csak lassítani tudta őket.

Fenrir egyre nőtt, lassan el sem fért a folyosókon. Kitágult orrcimpával, villogó szemmel ment előre támadásra készen. Lesoványodott testén kiálltak a bordák, a gerincvonala gyöngysorként húzódott a hátán, ahol ritkább volt a bunda.

– Nagyon éhes – állapította meg Draco. – Nem szívesen mennék a közelébe…

*

Piton a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, néha úgy látszott, az eszméletéért küzd.

– Gyógyírt kell találni neki – suttogta Sif. – Nincs jól, Fenrir mélyebben megsebezte, mint ahogy mutatja.

– Mit tegyek? Ha kimozdulunk…

– Fenrir nem rátok vadászik. Tovább fog állni, de a tanárod nem fogja soká bírni. Tégy valamit, azok ketten csak egymással fognak törődni, Longbottom használhatatlan…

– Amúgy nem kellene tennünk valamit… velük is? – Harry és Millicent most a terem túlvégébe vonultak, és elmélyülten beszélgettek. Még egymás kezét sem fogták, de így is érződött közöttük az összhang.

– Mit tehetnék? Eddig is tudtam, hogy Járnsaxa az igazi párja, én csak egy üres szépség voltam a szemében, egy trófea. Ha nem ismert meg magától, talán jobb, ha félreállok.

– Biztos? Nem akarsz érte küzdeni? Te vagy a felesége, neked lenne jogod vele lenni!

– Mi értelme lenne küzdeni? Még ha erősebb is lennék Járnsaxától, a férjem szeretetét nem kapnám meg. De rajtad még segíthetek.

– Ó… akkor mondd, mit tegyek?

– Szerezz gyógyírt tanárodnak. És vigyázz azzal a Longbottom fiúval. Nagyon rossz érzésem van vele kapcsolatban.

– Micsoda? – Pansy gyomra összeszorult.

– Nem furcsállod, hogy itt mindenki kapott már maga mellé segítőt? Kivéve Pitont, de ő sérült. Longbottomot viszont miért nem találták még meg?

– Nem lehet, hogy csak… nem kell senkinek?

– Lovegood még rosszabb volt, és látod, mi lett belőle…

– Nem kellene szólni a többieknek?

– Nem! Ez pusztán gyanú, és ha alaptalan, az felesleges viszályt szülne. Csak figyelj rá, nehogy baj legyen.

Pansy bólintott. Valóban érdekesnek találta a dolgot. Neville túlságosan csendes volt, és annyira elkülönült mindenkitől, még Pottertől is. Vajon…? Megpróbálta elhessegetni a gondolatot.

Az ekkor felhangzó, túlságosan is közelről érkező farkasüvöltésre a diákok egy emberként pattantak fel, míg Piton nehezen, a falba kapaszkodva húzta fel magát.

– Mennünk kell. Ha Fenrir itt talál minket, nem tudunk hová menekülni – szólalt meg Harry.

– Hová? – kérdezte Neville. Szemmel láthatóan még mindig nem félt. És még mindig magabiztosnak tűnt.

– A gyengélkedőre? – szólt közbe óvatosan Pansy. Ott van több kijárat, és Piton professzor…

Nem mondhatta tovább, mert Millicent leintette.

– Tökéletes. Gyerünk!

Pansy segített a tanárnak lemászni a létrán – aki mostanra már tiltakozni is gyenge volt –, és közvetlenül a legelöl haladó Harry mögött ment. A fiú nem nézett hátra, így Pansy hosszan szemügyre vette. Külsőre maradt olyan, mint volt, csak a haja kezdett vöröses árnyalatot ölteni. Azonban a mozdulatai, a testtartása teljesen megváltozott. Magasabbnak tűnt, és sokkal-sokkal erősebbnek.

– Szóval… mi lesz Lunával? – kérdezte Neville. Ő a pálcáját szorongatta, és ismét hátra maradt sereghajtóként.

Harry megfordult, arca dühbe rándult. Nem tudott megszólalni, de Pansy biztosra vette, hogy a fejében küzdelem zajlik.

– Majd a gyengélkedőn megbeszéljük. – Millicent közbeszólására Harry csak bólintott, és indultak tovább.

*

– Thor mindig is makacs volt – jegyezte meg Heimdall.

– Nem csoda, hogy Pottert választotta. – Draco megállapította, hogy ő jobban járt. Sokkal-sokkal jobban.

– Pedig neki kellene engednie. Thor inkább tudja, mit csinál.

– Készséggel elhiszem, de szerintem Potter más véleményen van. Csak tudnám, minek hősködik már megint…

– Néhányan hősnek születtek.

– Miért érzem úgy, hogy célozgatsz? – Draco a szemét forgatta. – Nem mintha nem lenne jogos. Nem vagyok az a hősalkat.

– Pedig az leszel.

– Jó nekem? – A fiú elhúzta a száját. – De ha ők nem sietnek, akkor inkább hullák lesznek…

Potterék nagyon lassan haladtak. Millicentnek már nem csupán támogatnia kellett Pitont, hanem egyenesen vonszolnia.

Fenrir ezalatt a folyosókat rótta, és hiába választotta el őket számtalan fal és lépcsősor, a farkas mégis pontosan tudta, merre kövesse őket.

– A barátaidnak nem kellene szembeszállnia vele. – Heimdall közbevetésére Draco megvetően mordult.

– Nem a barátaim. Na jó, Bulstrode még talán annak nevezhető, de a többihez nincs közöm.

– Mégis ők érdekelnek téged a leginkább.

– Végül is… Igen. Csak azért, mert… Ne hozzak inkább még egy sört?

– Nem aggaszt, hogy elmulasztod a jó részeket? – Az istenség hangja derűsen csengett.

– Örülök, hogy jól mulatsz, öreg. – Draco próbált bosszúsnak tűnni, de nem tudott elnyomni egy mosolyt.

*

Pansy alig hitte el, hogy végre elérték a gyengélkedőt. A farkas léptei egyre közelebbről hallatszottak, a felhangzó üvöltését felerősítették a falak. Millicent az egyik ágyhoz vitte Pitont, és leültette rá, míg Harry az ajtókat zárta be. Az épület ezen része meglehetősen jó állapotban maradt, egyedül a plafonon futott végig néhány vékony repedés.

– Melyiket kéri? – szaladt Pansy a bájitalos szekrényhez.

– Az erősítő főzetet. A harmadik polcon van az átlátszó üvegben.

– Nem akarok beleszólni, de biztos, hogy elég lesz? – kérdezte Neville, mire Piton rámordult:

– Egyrészt már beleszólt, másrészt a legutóbbi dolgozata után én inkább csendben maradnék a helyében, Longbottom.

– Amit a klubhelyiségben nézett, az mágiatörténet volt.

– Én a bájitaltan-dolgozatáról beszéltem, de igen, az is szégyenletes lett.

– Ne rajtam töltse ki a frusztrációját! Csak segíteni akartam! – Neville kerek arca vörössé vált a dühtől.

– Ezt fejezzük be – szólt közbe Millicent. – Minden tiszteletem az öné, tanár úr, de ez már többé nem iskola, és mi nem vagyunk a diákjai. Nem kell szítani a feszültséget.

Pansy szívesen megnézte volna, milyen képet vág Piton a leckéztetésre, de képtelen volt visszafojtani a gúnyos mosolyát. Biztosra vette, hogy Járnsaxa ide vagy oda, a lány most esett ki végleg a professzor kegyeiből. És Longbottom… Még mindig gyanús volt. Ha lehet, még az eddigieknél gyanúsabb. Mikor bátorodott fel annyira, hogy visszaszóljon Pitonnak?

Végül a lány érezte, hogy nem húzhatja tovább az időt, ezért levette a polcról a bájitalt, és odavitte a tanárnak.

– Tessék, professzor – adta át az üveget.

– Köszönöm. – A férfi csak ennyit mondott, és egy húzásra felhajtotta a tartalmát.

– Nincs szüksége még valamire? – szaladt ki Pansy száján, mielőtt eszébe jutott volna, hogy az előző vita is ebből kerekedett.

– Nincs. Csak hagyjanak békén.

– Rendben, mi itt leszünk. – A lánynak esze ágában sem volt erőltetni a dolgot. Ha Piton nem kér a segítségből, akkor lelke rajta. Inkább odament a többiekhez, akik Madam Pomfrey asztala körül beszélgettek, és amikor meglátták őt, helyet szorítottak neki.

– Mondom neked is – kezdte Harry, miután Pansy odahúzott magának egy széket. – Piton nincs jó bőrben, nem hisszük, hogy érdemes lenne őt tovább magunkkal rángatni.

– Itt akarjátok hagyni? – A lány felháborodott. Szóval Potternek csak abban az esetben számít a másik élete, ha jóban van az illetővel?

– Ne hisztizz, mielőtt végighallgattál volna! Itt akarjuk hagyni, de nem egyedül és nem végleg. A terv az, hogy ketten Millivel elcsaljuk Fenrirt és… kezdünk vele valamit.

– Valamit? Ez aztán a terv… – húzta el a száját Pansy. Várta, hogy Sif megszólaljon, vagy bármi jelet adjon magáról, de az istennő most mélyen hallgatott, a lány már kezdte azt hinni, hogy elhagyta őt.

– Ez bonyolult, Pansy – vette át a szót Millicent. Hangja halk volt és beletörődő. – A prófécia szerint nem mi fogjuk megölni Fenrirt, és ő se minket. Viszont ha mégis bekövetkezne valamelyik, akkor fogalmunk sincs, hogy mi változna még.

– Nem lehet, hogy… pozitívan változna? – vetette fel Neville, mire Harry csak a fejét csóválta.

– Sajnos nagyobb az esélye annak, hogy ő öl meg minket. Neki volt ideje megszoknia az új testét, én viszont még töredékét sem tapasztaltam Thor erejének. Nincs nálam sem az öve, sem a pörölye, míg Fenrirnek van karma és agyara. Harcolni fogunk, de ő előnyt élvez.

– Ketten erősebbek vagyunk. – Millicent Harry kezébe csúsztatta a tenyerét, ujjaik összefonódtak.

– Igen, azok. – Halvány, hálás mosoly futott át Harry arcán, majd ismét Pansy felé fordult: – Ti ketten itt maradtok a professzorral, és vigyáztok rá. Meg persze magatokra is.

– Meddig? És mi lesz, ha minket talál meg először? Mi lesz, ha… – kezdte a lány, mire Millicent rámordult:

– Elébe megyünk, tehát biztos, hogy velünk akad össze előbb. És így könnyebb dolgunk lesz, mintha arra is figyelnünk kellene, hogy nektek ne essen bajotok.

Pansy egy darabig szóhoz sem jutott a felháborodástól, aztán megtalálta a hangját:

– Szóval mi csak útban vagyunk?! Ennyire életképtelennek hisztek minket?

A válaszra már nem maradt idő, mert ekkor hatalmas robajjal bedőlt a folyosó felőli fal, és a helyén támadt porfelhőből Fenrir alakja bontakozott ki. Pansy ledermedt a félelemtől, de tagjai maguktól mozdultak, hiszen Sif átvette felette az irányítást. Pansy meg sem próbált ellenkezni, csak hagyta, hogy behúzódjon a paraván mögé.

Harry az állat előtt termett, két karjával integetett, hogy felívja magára a figyelmét, Millicent pedig kivont pálcával mellé állt. Pansy iszonyodva nézte a fenevadat. Vicsorgásba gyűrt pofájából habos nyál csorgott, szeme vörösen villant. Lassan közeledett, gerince mentén felborzolódott a szőr.

Harry szórta ki az első átkot – egy hátráltató ártást –, ám az hatástalanul csapódott a farkasnak. Fenrir felhördült, és egy ugrással a fiú előtt termett. Millicent oldalra lökte őt, így a hatalmas állkapocs az ő vállát fogta satuba.

A lány felordított, és az ép kezével megpróbálta lefejteni magáról az állatot, de hasztalan, még Járnsaxa erejével sem vehette fel a harcot vele. Fenrir megrázta a fejét, amitől Millicent tagjai úgy csapódtak összevissza, mint egy rongybabának.

Harry ezúttal egy kábító átkot küldött a fenevadra, azonban ez is csak annyira bizonyult elégnek, hogy elengedje áldozatát. A lány tehetetlenül zuhant a padlóra, nem mozdult, és ahogy Pansy látta, nem is lélegzett.

– Ne törődj vele, csak maradj itt – suttogta Sif, pedig Pansy amúgy sem lett volna képes odamenni. A vérszagtól és Fenrir bűzétől felfordult a gyomra, a szájára kellett tapasztania a kezét, hogy ne legyen rosszul.

*

– Mi a fenét művel ez? – fakadt ki Draco. – Alsós szintű átkokkal próbálkozik egy ekkora dög ellen? Még jó, hogy a Capitulatust nem próbálta, hátha kiköpi a protkóját…

– Gondolom, még mindig a lányt félti.

– Hát nem tudom… szerencsétlen Lovegood helyében én inkább a halált várnám.

– Fenrir már rég megölte őt. Nem rá vallana, ha életben hagyta volna.

Potter ekkor újabb kábító átkokat szórt a farkasra, legalább ötöt-hatot egymás után, de ezek csak egy-egy törtmásodpercre állították meg őt. Draco az ismét megtöltött kupát szorongatta, és meglepődve vette észre magán, hogy szeretne részt venni a harcban. Örömmel fogadta ezt az érzést – biztonságot adott neki, hogy ha eljön az ő ideje, akkor is képes lesz helytállni.

– Adava Kedavra! – A kiáltás Pitontól érkezett. A férfi felkelt az ágyról, de egyik kezével még a támlába kellett kapaszkodnia, hogy megőrizze az egyensúlyát. Fenrir azonban kitért az átok elől, és nem várta meg a következőt. Nagy lendülettel az ablaknak rontott, mire az üveg csörömpölve tört darabokra. Fenrir túl nagy volt, így a fal egy részét is magával vitte, és a pajzs is csak másodpercekre akasztotta meg.

– Nem lehet… – A tanár kezéből kiesett a pálca, és egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant.

Draco felsóhajtott:

– Mondtam én. De legalább ő nem szerencsétlenkedett. Kár, hogy Fenrir észrevette… de vajon hogyan?

– Ez az igazi kérdés, barátom. – Heimdall elgondolkodott. – Jobb, ha készülünk.

– Már készen állok – felelte Draco, és ezúttal komolyan így érezte.

*

– Milli! – Harry nem törődött sem a pajzzsal, sem a tanárral, egyenesen a földön fekvő lányhoz szaladt.

– Él még? – A bizonytalan kérdés Neville-től érkezett.

– Lélegzik, de alig. – Harry finoman pofozgatta Millicent arcát, hogy magához térjen, majd megfogta a vérrel átitatott talárjának a nyakát, és a sérült vállánál felhasította. Így látszott igazán, milyen mély sebet okozott Fenrir harapása: a felkarján a hús kifordult a foga helyén, a törött kulcscsontja vége pedig kiállt.

Pansy még mindig a paraván mögött reszketett, alig tudta felfogni, mi történt – az egész elmosódott előtte, mintha álomban járt volna.

– Keresek bájitalt – mondta Neville, és a szekrényhez sietett.

– Hozz egy rongyot is, hogy megtisztítsam a sebet. – Harry résnyire szorította a száját, a homlokán verejték gyöngyözött. – Milli, hallasz? Járnsaxa…

– Jobban lesz. – Piton feltápászkodott, de csak annyira, hogy felhúzza magát az ágyra.

– Maga… kimondta a halálos átkot! – fordult felé Harry.

– Hagytam volna, hogy Fenrir mindannyiunkat lemészároljon? És ne jöjjön azzal, hogy ez illegális. Nem hiszem, hogy maradt minisztérium, ami bárkit is elítélhet.

– Nem működik a pajzs? – merészkedett elő Pansy.

– Nem mindenkin.

A férfi szavaira hallgatás érkezett válaszként, egyedül a bájitalos üvegek csörgése hallatszott. Mindenki arcán tehetetlenség és csalódás tükröződött, de senki sem tett szemrehányást.

A villámok hálóján átszűrődő kékség egyszer csak sötétebbé vált: Fenrir elkezdte felfalni az eget.

– Itt van… Vérzéscsillapító-, sebforrasztó-, erősítőfőzet… Amit csak találtam. – Neville hangja is remegett, ahogy Harry mellé térdelt.

– Köszönöm. Milyen sorrendben adjam be neki, tanár úr? – A fiú nem is pillantott Pitonra.

– Úgy jó lesz, ahogy Longbottom felsorolta. De előbb mossák ki a sebet, és ha segítenek felkelni, összeforrasztom a csontját.

Pansy Neville-lel együtt lépett a professzorhoz. A férfi teste taláron keresztül is égetett a pusztító láztól, a lány attól félt, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Sérült. Ő is meghal. Mint itt mindenki.

A férfi elvégezte a bűbájt, majd Harry Millicent ajkai közé csepegtetett a bájitalokból. A lány sebe behegedt, arca színe visszatért, de még mindig eszméletlen maradt.

– Ébredj, kérlek! – Harry a kezébe fogta Millicent húsos kezét, és óvatosan morzsolgatta az ujjai között. – Közeleg a végső harcom, maradj mellettem…

– A végső harc? – Pansy hangtalanul motyogta maga elé.

– Thor és a Világkígyó egymást fogják megölni. – Sif hangja túlságosan is tárgyilagosan csengett, amit a lány nem értett. Hiszen a férjéről van szó! Talán azért haragszik rá ennyire, mert még mindig nem vette észre? És ráadásul most is a szeretőjét siratja… Bár nem tudta hibáztatni az istennőt, ha ez utóbbit sérelmezte. Látni, hogy az, akivel összekötöttük az életünket, mást szeret ennyire… Viszont ő nem akart több halált, még akkor sem, ha Potterről van szó. Sosem érzett harag támadt benne Draco iránt. Mit képzelt magáról, hogy istenek dolgába avatkozott?

– A Ragnarök így is, úgy is eljött volna. A barátod csak meggyorsította a folyamatot – suttogta Sif. Talán nem úgy történik, mint ahogy meg volt írva, de ez a sorsunk. Ez a világ sorsa.

– Ezt én nem akarom. – Pansy észre sem vette, hogy ezt hangosan mondta ki.

– Elhiheti, Parkinson, ezt senki sem – mondta Piton fásultan. A férfi most legyőzöttnek és gyengének tűnt, amilyennek a lány sosem akarta látni.

– És most? Mi lesz? Itt ragadtunk örökre? – bukott ki belőle a kérdés.

– Csak amíg én élek – fanyar mosoly futott át a férfi arcán. – Cserébe itt sem vagyunk nagyobb veszélyben, mint bárhol máshol.

– Együtt maradunk, ameddig lehet – szólt közbe Harry, Millicent karját ölelve.

– Meddig? Amíg nem támad meg minket egy újabb szörny? Mi lesz, ha… – Pansy képtelen volt végigmondani.

– Megöl? – kérdezett vissza Piton. – Elég reális esélyünk van rá. Azt meg maga dönti el, hogy sírós kislányként hal-e meg, vagy felveszi a küzdelmet.

A lány erre elfintorodott. Persze, mert itt mindenki annyira bátor…

– Meg foglak védeni, megígértem. – Sif hangja valahogy már nem tűnt olyan vigasztalónak, mint eleinte.

Neville eközben néhány ággyal eltorlaszolta a Fenrir ütötte rést. Nem sokat ért, ezt tudta mindenki, de nem állították le a fiút. Ez a hamis biztonságérzet is több volt a semminél.

A közéjük ereszkedő reménytelenséggel átitatott csend megült a teremben, Pansy olyan fullasztónak érezte, mintha víz alá kerültek volna. A lány egy darabig nézte a faliórát, majd rájött, hogy felesleges. Már csak egy napszak létezik: az éjszaka.

– Milli! – Harry megkönnyebbült kiáltására mindenki összerezzent.

– Felébredt? – sietett oda Neville.

A lány még kába volt, pillantása fókuszálatlan, de megpróbált felülni. Harry az ép vállára tette a kezét, és visszanyomta fekvő helyzetbe.

– Maradj még egy kicsit. Hogy vagy?

– Szédülök.

– Nem csoda – jegyezte meg Neville. – Szerintem agyrázkódást kaptál.

– Majdnem meghaltál miattam – fűzte hozzá Harry, hangja egyszerre volt neheztelő és meghatott.

– Nem miattad, érted. – A lány tenyere a fiú arcára simult.

Pansy ezt már képtelen volt nézni, felcsattant:

– Merlin szakállára, hagyjátok abba, ez nevetséges! Egész idáig utáltátok egymást, most meg úgy tesztek, mintha halál szerelmesek lennétek. Potter, te más esetben bottal nem piszkáltad volna Millicentet, ő meg… Ő se téged.

– Hát… ilyen barát mellett nekem nem kellene ellenség – mondta Neville mintegy mellékesen.

– Te csak fogd be!

– Hagyd abba, Pansy – szólt Harry halkan, de hangsúlyából érződött a fenyegetés. – Lehet, hogy más körülmények között nem jövünk össze. Lehet, hogy Thor és Járnsaxa nélkül nem ilyen hamar. De most ez van, és mi ezek vagyunk. Szóval fogd be, kérlek.

– Fogjam… fogjam be? – Pansy szinte sipított. – Nem nektek kellene így lenni! Thornak van felesége, mellette lenne a helye!

– Ne avatkozz bele! – Ez a hang már a dühös istené volt. – Járnsaxa nemcsak a szeretőm, de a harcostársam is. Ő az, akit magam mellett akarok tudni a végső órákban.

– Ne leplezz le, kérlek… – Sif hangja könyörgőn szólt. – Ez megalázó, nemcsak neked… Hagyd őket!

Pansynek azonban esze ágában sem volt engedni.

– Szóval Sif csak arra való, hogy legyen, aki jól mutat melletted? Ez igazán nemes dolog, gratulálok!

– Sif? – Harry összeráncolt szemöldökkel gyanakodva nézett Pansyre.

– Mondtam, hogy fogd be a szád! – szólt rá az istennő, és fájdalomhullám söpört végig a lányon, mintha minden izmát egyszerre rántották volna össze, összeszorult állkapcsával képtelen volt egy hangot is kiadni.

– Kormos? – Millicent kérdés elterelte Pansyről a figyelmet. Észre sem vették, mikor jött be a macska, de mire odanéztek, már a földön fekvő lány mellkasán dorombolt. – Mégiscsak idetaláltál? – A lány sérült kezét nehézkesen felemelte, és így simított rá az állat hátára.

– Várj, valami nincs rendben! – Neville hátrált néhány lépést.

– Micsoda? – kérdezte Harry.

– A macska… vidd el onnan!

A fiú elengedte Millicentet, és kezével a macska két mellső lába alá nyúlt, azonban az állat megfeszítette magát, és Harry hiába próbálkozott, nem bírta őt megemelni. Most már Millicent is megpróbálta eltaszítani magáról, de sikertelenül.

– Vegyétek el a kezeteket! – szólt rájuk Neville, és amikor engedelmeskedtek, nagy lendülettel belerúgott az állatba. Kormos csak egy métert gurult odébb, de ez elég volt ahhoz, hogy Harry és Neville odébb tudják húzni Millicentet.

A macska ekkor tekeregni kezdett, dühös fújása sziszegéssé vált, és a teste nyúlni kezdett.

– Jörmungandr… – Harry előreszegezte a pálcáját.

– Jaj, ne… – Pansy a szája elé kapta a kezét.

– Mindjárt vége lesz. – Sif hangja a fejében mélyült, érezni lehetett belőle a kajánságot.

– Ki vagy te? – A lányon végigfutott a borzongás.

– Rájöttél hát végre? – A fejében visszhangzó kacagás rideg volt és kegyetlen. – Érezd magad megtisztelve, hogy Loki választott téged.

– Nem… – Pansy nyitotta volna a száját, hogy segítséget kérjen, hogy őt támadják, mert ebből baj lesz, de tagjai már nem neki engedelmeskedtek.

A Világkígyó pedig lecsapott, ám célt tévesztett. A feje a falnak csapódott, és megszédülve húzódott vissza. Harry ezt használta ki. Az állatnak ugrott, és a torkát kezdte szorítani. Arca vöröslött, halántékán kidagadtak az erek, de egy hosszú pillanatig úgy tűnt, hogy ez nem lesz elég. Azonban a fiú összeszedte minden Thortól kapott erejét, és szorosabbra fonta a karjait – ekkor a szörnyeteg gégéje összeroppant. A haláltusája alatt csapkodott a testével, újabb falat bontott le. Kitátott pofájából csorgott a mérge, rá Harryre.

Amikor már mozdulatlanná vált, a fiú elengedte a tetemet. Egy pár pillanatig csak hitetlenül nézte, mintha nehezére esne felfognia a győzelmét, majd Millicent felé lépett. A lány mellé sietett, és a hóna alá nyúlva az ágyhoz indult vele, de mielőtt elérték volna, a fiú feje előrebukott, a teste ernyedten zuhant előre.

Pansy tehetetlen rettegéssel nézte a jelenetet, és biztosra vette, hogy Loki csak azért nem ölte még meg, mert azt akarta, hogy szenvedjen. Mindenki Harryre figyelt, és ő hiába próbálta felhívni magára a figyelmet. Csak tehetetlenül nézte, ahogy saját keze nyúl a gyógyító fiókjába egy gyógynövények aprítására szolgáló késért, és lábai maguktól indultak Piton felé.

A tanár csak egy pillanatra nézett oda, de már későn – a fegyver máris a torkába szúródott. A pajzs szétoszlott, és ő egy lendülettel átugrott a résen, amit Fenrir ütött.

A kinti világ sötét volt, Pansy egy pár másodpercig nem is látott semmit, csak érezte, hogy lába szilárd talajt ér. Aztán kitisztult a látása. Egy hatalmas viking hajóra kerültek, ami… – a lány nem akart hinni a szemének – körömből épült.

– Holtak körméből – tette hozzá csúfondárosan Loki.

A sárkányfejet formázó hajóorron lámpás lógott, de alig adott valami fényt.

– Hová viszel? – kérdezte a lány kétségbeesetten.

– Megvívni a végső csatánkat. Megbosszulhatod Dracót, amiért ezt tette veled.

– Vele? Nem… – Ha az övé lett volna az irányítás, a lány összecsuklik.

– De bizony! Meglátjuk, Heimdall mennyire volt jó tanára a fiúnak…

A hatalmas hajó elindult, egyenesen a Bifröszt felé.

*

Draco sóhajtott, és miután egy húzásra megitta a maradék sört, elhajította a kupát. Kényelmesen felkelt, és leporolta magát.

– Készen állsz? – kérdezte Heimdall.

– Teljesen.

– A barátod ellen kell harcolnod.

– Nem ellene fogok, hanem azért, hogy megszabadítsam.

– Ezt tartsd szem előtt. Loki minden bizonnyal megpróbál majd megvezetni. Mindent be fog vetni, hogy elbizonytalanítson.

– Akkor meglátjuk, melyikünk a ravaszabb – húzódott mosolyba a fiú szája. Izgult, érezte ereiben szétáradni az adrenalint, de nem félt. Tudta, hogy ott lesz a Valhallában. Ott fogja várni Potter egy kupa sörrel, és a szemébe mondja majd, hogy ezúttal ő volt az igazi hős.

A hajó a Bifröszthöz siklott, és a fedélzetén utazó magányos alak a pallóról a hídra lépett. A jóslat szerint a többi óriásnak is így kellett volna érkeznie, de a csatának mégis a Midgard adott helyet. Csak Loki, és ő, Heimdall volt az, akiknek Asgardon kellett megküzdeniük.

Reccsenés hallatszott – a Bifröszt is töredezni kezdett Loki lába nyomán. A színeire hasadó szivárvány darabjai elúsztak a sötét égen, a szerkezet remegését Draco a talpa alatt érezte.

Loki lassan közeledett, Draco sejtette, hogy okkal. Az az ostoba lány, túl sok emlékéhez hozzáengedte. Az óriás valószínűleg arra számít, hogy az idő múlásával megretten. A fiú erre a gondolatra csak még dühösebbé vált.

– Nem tudsz megfélemlíteni! – kiáltotta a semmibe, bár sejtette, hogy Loki úgysem hallja.

Potter bevégezte azt, amit a sors rábízott, és ő sem akart kevesebb lenni. Elővette a pálcát, és úgy várta Lokit. Megpróbált felidézni minél több átkot, amit az apja titkos könyveiben talált. Tudta, hogy ellenfele nem fog tisztán játszani, így neki sem állt szándékában.

Mihelyst az óriás lába a kövezetre ért, Draco támadott, ám Loki ellépett, így a varázslat csak a karját súrolta. A talárja ujja felhasadt a fénysugár nyomán, és néhány csepp vér buggyant elő a szabaddá vált bőrből.

– Tehát így játszunk? – Az ördögi mosoly elcsúfította Pansy arcát, már nem is hasonlított önmagára.

– Ne keverj össze Potterrel. Én nem foglak megszánni. – Draco a mondat közepén lőtte ki az újabb átkát, ami ezúttal betalált, Loki fájdalmasan összegörnyedt, és köhögni kezdett. A szája elé tett kezén vérpermet képződött.

– Reméltem, hogy nem lesz túl könnyű dolgom. – Loki sebesen talpra ugrott, hogy a fiú nem is tudta követni, és ezúttal ő támadott. Egyszerű konfúziós átok volt, de olyan erős, hogy Draco azt sem tudta, hol van a fent és a lent. Az ellenfele kihasználta ezt, és puszta kézzel támadt neki. Egyik kezét a torkára szorította, míg a másikkal az oldalába döfte a kést – azt, amivel Pitont is megölte. A fiú érezte az oldalába hasító fájdalmat, és Pansy körmeit a torkába mélyedni. Hiába kapkodott a levegőért, és minden egyes mozdulatával csak mélyebbre került a kés hegye.

– Úgy fogsz meghalni, mint a gyermekem! – fenyegetőzött Loki.

Draco rúgott egyet, így térdével gyomron találta az ellenfelét. Annyira sikerült erősre, hogy lelökje magáról Lokit, de annyira elégnek bizonyult, hogy lazuljon a szorítása. Draco ezt kihasználta, és pálcáját az ellenfele mellkasának szorítva lőtte ki a következő átkot. Az óriás felhördült, ahogy az összes bordája egyszerre repedt szilánkokra.

Mellkasára szorított kézzel, zihálva gördült le róla, alsó ajkáról vérrel kevert habos nyál csorgott a kőre, amit az évszázados por szívott magába.

– Draco… – Ez Pansy hangján szólt. – Ne bánts tovább, kérlek…

– Azt hiszed, hogy átverhetsz? Nem vagyok ennyire ostoba! – A fiú még mindig szédült, a hangokat minden irányból hallotta.

– Loki becsapott… Kihasznált. Segíts megszabadulni tőle!

– Azt teszem. – Draco az óriás mellkasának szegezte a pálcáját, és elmotyogott egy taszítóbűbájt. Nem kellett több ahhoz, hogy a törött bordái átdöfjék a tüdejét és a szívét. A fiú megvárta, míg ellenfele hörgése elhal, majd az oldalra gördült, és magára olvasott egy Finite Incantatemet, de alig használt. Felhúzta magát a könyökére, és kivette az oldalából a kést, amit dühös horkantással hajított el. Máshogy képzelte a hősi halált, nem úgy, hogy lassan elvérzik egy szúrástól.

– Győztél. Büszke vagyok rád, barátom – szólalt meg Heimdall. Az ő hangja is gyengült már.

– Nélküled nem sikerült volna, öreg. Te voltál a legjobb tanárom.

– Te pedig nagyszerű tanítvány. A Valhallában találkozunk.

– Remélem, Potter már készül a fogadásunkra!

Draco a hátára feküdt, és megpróbált lassan, egyenletesen lélegezni. Már nem érzett fájdalmat, és a szédülés sem zavarta. Hallott mindent, a lent dúló csatát, aminek még ki tudja, mikor lesz vége. Millicent és Neville beszélgetését, akik a túlélők felkutatását tervezték éppen, és a szüleit… Akik még éltek és lélegeztek. Ők még túlélhetik, ha elcsendesül a harc. Draco pedig csendben, méltóságteljesen várta a véget. Ahogy egy Malfoyhoz illik.

Vége