8. történet - Alatta - végtelen tél

Cím: Masquerade – Az álarc mögött
Csapat: Alatta
Kulcs: végtelen tél
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: -
Jellemzők: AU, néhol OOC, Angstos beütés
Jogok: minden jog Rowling nénié, én csak játszottam a karaktereivel egy kicsit

Páros: Dramione
Leírás: A történet a Roxfort hatodik évében játszódik, de a cselekmény csak részben könyvhű.

                                   Masquerade – Az álarc mögött

Kedves Hermione!

Örülök, hogy elfogadtad a meghívást, megtisztelő,

hogy vendégül láthatunk téged a Durmstrangban!

Az igazgatóasszony már mindent előkészített az érkezésedre,

bízik benne, hogy örömöd leled majd a nálunk eltöltött időben.

Nagyon várom a találkozást, izgatott vagyok, hogy újra láthatlak.

Pénteken késő este légy a Fekete tónál, ott veszi kezdetét az utazásod.

Öltözz melegen!

A szombati viszontlátásig üdvözöl,

Viktor

                                                                       ***

- Hülyéskedsz? – fakadt ki Ron.

- Ne kezdd megint! Ezt már megbeszéltük – válaszolta türelmetlenül Hermione.

- Komolyan elmész… hozzá?

- Igen, elmegyek, de nem hozzá. Meghívást kaptam az iskolából, ez egyfajta cserediákprogram és…

- Cserediákprogram, mi? Érdekes módon kizárólag téged hívtak, és onnan nem érkezik ide senki – szólt epésen Ron.

Hermione csak a szemét forgatta. Takaros kupacokba rendezett vaskos kötetek sorakoztak az asztalon arra várva, hogy kikölcsönözze őket Madam Cvikkertől, de valami fontos még hiányzott. Fáradhatatlanul futtatta ujjait a többszáz oldalas könyvek míves gerincű,antik kiadásain, mire végre megtalálta, amit keresett. Amint lekapta a polcról a Régi korok szimbólumai és eredetük című könyv salátának is beillő példányát, visszafordult barátaihoz.

- …nagyszerű lehetőség a tanulásra és új kapcsolatok építésére – fejezte be nyomatékosan.

- Aha, kapcsolatot Viktorkával.

- Egyébként pedig nem egészen egy iskolaévnyi időt töltöttek nálunk csapatostul a Trimágus Tusa alkalmával, rémlik?

- Igen, már akkor is rád volt állva!

- Nem volt rám állva, csak beszélgettünk – felelte elvörösödve a lány. – Amúgy is, téged mit érdekel? A barátnőd már biztos toporzékolva vár rád valamelyik eldugott sarokban a negyediken…

- Most nem Lavenderről van szó! – Ronon volt a pirulás sora.

- Mi lenne, ha befejeznétek?– szólt közbe ingerülten Harry. – Amíg ti a szerelmi életetekről sóderoltok, én próbálnám befejezni a leckét. Hat tekercs az Imperius-perekről...

- Oh, basszus, tényleg – csapott a homlokára Ron. – El is felejtettem.

- Ha saját magaddal lennél elfoglalva, és a tanulásra, meg normális dolgokra koncentrálnál a felesleges szekírozás helyett, nem felejtenéd el időben megcsinálni a házi feladataidat – mondta lesajnálóan Hermione.

- Ja, persze, mert te úgy sietsz Piton kezébe nyomni a házidolgozatot, hogy gondtalanul szórakozhass Krummal…

- Szállj már le a témáról, Ron – mordult rá Harry.

- Én mindig időben elkészítem a rám szabott feladatokat, ehhez nincs szükségem semmilyen egyéb motivációra – felelte türelmét vesztve Hermione, jól megnyomva az én szócskát.

Mivel rájött, hogy akkor sem tudná felcipelni az összes könyvet a klubhelyiségbe, ha mindkét fiú segítene, nagy kelletlenül szelektálásba kezdett. Igyekezett nyugalmat erőltetni a vonásaira, de Ron lassan teljesen kihozta a béketűrésből. Miután kiválogatta a leghasznosabbnak vélt tíz kötetet, egy pálcaintéssel a közeli gyűjtőbe irányította a maradékot, aztán kapkodva a táskájába pakolta széthagyott pennáit és jegyzeteit. A kész sötét varázslatok kivédése dolgozat maradt utoljára.

- Mit is mondtál? Pénteken?

- Igen.

- De hisz az holnap van!

- Teljesen mindegy, hogy holnap este, két hét vagy egy hónap múlva mennék, akkor is belepusztulnál a féltékenységbe és az irigységbe – fakadt ki Hermione. – Nem is értelek.

- Mit nem lehet ezen érteni? Én azt nem értem, mi tetszik benne… Lavender legalább csinos…

- Nem érdekel a véleményed! – ripakodott rá a lány, miközben a táskájába süllyesztette a Wizengamot állásfoglalásai és ítéletei a tiltott átkok kapcsán akkor és most című kiadványt.

Ron arcán tisztán látszott, hogy pár pillanatra komolyan fontolóra vette, már csak azért is övé lesz az utolsó szó. Arról fantáziált, hogy „véletlenül” fellöki a tintásüvegét és jól eláztatja a lány gyöngybetűkkel írt házi feladatát. Hermione minden bizonnyal megneszelte a tervet, mert arckifejezését látva a fiú inkább gyorsan elfordult és morgott valamit a bajsza alatt, amiből tisztán kivehetők voltak az „ostoba”, a „Viktorka” és az „ugyanmárkiféltékeny” szavak.

- Jössz? – kérdezte Harrytől Hermione.

- Persze, segítek – felelte Harry és összecsavarta tintapacákkal elcsúfított pergamenjeit. – Ron?

- Nem, kösz, maradok.

- Találkozunk a klubhelyiségben –biztosította Harry, bár érzése szerint ez a kilátás nem sokat javított barátja kedélyállapotán.

- Jó szórakozást – mondta durcásan.

Harry és Hermione, miután átestek a kikölcsönzési procedúrán, és illedelmesen végighallgatták Madam Cvikker kilátásba helyezett büntetési tételeit a könyvek esetleges elvesztése, megrongálódása, illetve megsemmisülése esetére, végre elindultak a Griffendél torony felé. Az út nagy részét csendben tették meg, csak pár szó esett Ron kirohanásáról és Hermione lelkiállapotáról.

- Komolyan, nem normális – nyugtázta sértődötten Hermione.

- Ne törődj vele, majd megbékél – mondta Harry.

- Nem fér a fejembe, miért rajtam köszörüli a nyelvét – heveskedett a lány.

- Sikerült mindent összepakolnod a holnap esti induláshoz? – váltott témát gyorsan Harry, mielőtt barátja tovább panaszkodott volna.

- Nagyjából már megvagyok, még ezeket kell besuvasztanom valahová – mutatott a könyvekre, aminek következtében majdnem szanaszét szórta őket menet közben.

- Kérdezhetek valamit? – kezdte óvatosan Harry.

- Persze.

- Nem aggódsz egy kicsit sem? Mármint Karkarov miatt… Mi van, ha most téged próbálnak meg csapdába csalni? Emlékszel rá, hogy viselkedett a tusa alatt, és mit mondott róla Sirius annak idején.

- Nem aggódok, inkább csak izgulok. Sosem voltam még más nemzetek hazájában, iskolájában, főleg nem teljesen egyedül. Na, jó, nem leszek teljesen egyedül, de érted – hadarta Hermione. – A csapda ötlete fel sem merült bennem; Karkarovval pedig nem lesz gond, ugyanis nem sokkal a Trimágus Tusa után lemondott az igazgatói posztról és – Viktor elmondása szerint – valósággal elmenekült az iskolából.

- Lemondott? – csodálkozott Harry.

- Igen, egyszerűen összecsomagolt, benyújtotta a felmondását és köddé vált.

- Gyáva féreg. Biztos berezelt attól, hogy Voldemort tényleg visszatért…

- A helyében én is féltem volna a megtorlástól, hiszen nem egyszerűen megtagadta a halálfalókat, hanem a „saját fajtája” ellen fordult és mindenkit feladott, akit csak lehetett, hogy a saját bőrét mentse.

- Halkabban! Jön valaki…

És valóban. A folyosó végén a távolban sötét alak ballagott ráérősen a fáklyák narancssárga fényében. Magas, öltönyös alakja szinte beleolvadt a falakon nyújtózó árnyékokba. Harry és Hermione átmenetileg felfüggesztették a beszélgetést, csendben haladtak tovább.

Ahogy az alak közelebb ért hozzájuk, Hermione Draco Malfoyt vélte felfedezni az éjszakai kóborló személyében. A szőke fiú szemlesütve poroszkált, bőre egészen szürkének tűnt még a meleg fényben is. Beteges ábrázatában volt valami megfejthetetlen és elszomorító. Csak lassan pillantott fel, mikor egymás mellé értek.

Hermione már majdnem megsajnálta, de aztán a fiú megszólalt és minden ébredező együttérzése tovaszállt.

- Romantikus éjszakai séta, Granger? – nyekeregte. – Azt gondolná az ember, főleg Krum után, hogy jobb az ízlésed ennél, de hát – sóhajtott színpadiasan – mindig tudsz meglepetést okozni.

- Ha már éjszakai sétáról van szó, te mit keresel itt? A körletedben már rég fellőtték a pizsit.

- Nyilván – szólt erőltetett mosollyal Draco. – Százéves lejárt szöveg, felétek még ez biztosan menő – fölényeskedett.

- Húzz már el innen! –vetette oda Harry és élesen kikerülte a fiút.

- Friccsnél is menőnek számít, ha jelentem az éjszakai kastélyban mászkálásod – kardoskodott Hermione. – Szívesen ad a kis kiruccanásodért cserébe büntetőmunkát. Például a trollköröm gyűjteményének kisuvickolását…

- Akkor mindjárt köpd be magadat és Pottert is, te kis buta – nevetett Malfoy.

- Hermione, gyere már!

Hermione kénytelen volt elismerni, hogy most bizony mattot kapott, így inkább elhallgatott és Harry után indult.

- Szaladj csak, még elmarad az esti kamaty. Nem venném a lelkemre! Potternek szüksége van egy kis levezetésre a hétfői meccs előtt. Ez az utolsó közös estétek, ne várakoztasd!

- Rohadj meg, te görény! – prüszkölte a lány.

- Jó szórakozást, Granger – mosolygott rá a mardekáros. – Hamarosan találkozunk! –súgta neki, mikor a lány elsietett mellette.

- Minek állsz le vele? – kérdezte később Harry, mikor ráfordultak a portrélyukhoz vezető keskeny átjáróra.

Hermione nem válaszolt. Sokkal inkább foglalkoztatta az, amit a Malfoyon látott az imént. Olyan volt az egész, mintha csak kötelességből kötött volna beléjük, pedig egyébként egyáltalán nem fűlött hozzá a foga. Csak a látszat kedvéért…

Úgy festett, mint aki nagyon beteg. Igyekezett a tőle megszokott módon viselkedni, de valami igazán nem volt rendjén. Tényleg beteg lenne? Mi baja lehet?

Ha folyik az orra, már akkor is kiveszik az iskolából, sőt, minden különösebb ok nélkül kimaradhat büntetlenül, most meg csak úgy hagyják? Látszik, hogy nincs jól…

Mégis honnan tud arról, hogy ez az utolsó éjszakája itt a Roxfortban?

- Jelszó? – ásította a Kövér Dáma, mielőtt lefékeztek volna a portréja előtt.

- Bűvös bizsere – nyögte Harry.

- Ahogy mondod, drágám – helyeselt félálomban a Dáma, és már lendült is előre, hogy utat engedjen a diákoknak.

- Hihetetlen, hogy mindenki az ízlésemet kritizálja, legyen szó bármiről is – mondta hosszú hallgatás után Hermione. – Mindenki megőrült? Valami van a levegőben.

- Én is érzem. Ez hamisítatlan,Weasley-féle trágyagránát szag – tódította Harry.

Jót nevettek. Váltottak még pár szót, Hermione megköszönte a segítséget, aztán a lányok hálótermei felé vette az irányt. Megmászta a csigalépcsőt, s miután becsukta maga mögött az ajtót, nagyot sóhajtott. Társai már mind az igazak álmát aludták.

Átöltözött és bevackolt a takaró alá. Félálmában összemosódva kergették egymást a fejében a gondolatok. Mérgelődött még egy keveset Ron cirkusza miatt, még egyszer átgondolta, biztos bepakolt-e minden szükségeset a holnapi induláshoz, végül Draco sejtelmes mosolyával és közeli találkozásuk ígéretével álomba merült.

Éppen a másik oldalára fordult, mikor odakint a magasban úszó fekete alakok nyomán szállingózni kezdett a hó…

                                                                       ***

Reggelre az egész birtok elegáns fehérbe öltözött. A tornyok, mint megannyi porcukorral hintett süveg, meredeztek az ég felé, az ablakokat vastagon borították a jégvirágok.

Mintha az egész kastély másik kontinensre vándorolt volna az éjszaka leple alatt.

Csípős hideg áramlott be a bejárati csarnokba a sűrűn nyitogatott ajtón át, menekülésre késztetve egy csapat didergő harmadéves lányt. Mindenki döbbenten meresztgette a szemét az ablakoknál; túlságosan korai volt még a radikális időjárásváltozás.

Egyesek dementor-támadást emlegettek és különböző összeesküvéselméleteket gyártottak.

A nap viszonylag eseménytelenül telt el, leszámítva Ron végeláthatatlan duzzogását. Következetesen kerülte Hermionét, vagy éppen keresztülnézett rajta, ezért is volt olyan kellemetlen, mikor Piton az utolsó órán kiszagolta a köztük feszülő ellentétet, és kedélyes mosollyal egymás mellé ültette őket.

Mivel részükről az órai feladat együttműködés hiányában csak félig készült el, a griffendélesek óra végén tetemes pontveszteséggel hagyták el a gyakorlótermet.

Hermione, hogy a további kínos beszélgetéseket és vitákat elkerülje, a délután hátralévő részét a vadőrlakban töltötte.

- Nem normális ez a hirtelen változás, én mondom! – dörmögte a bögréjébe Hagrid, és összébb húzta a vállán foltokból varrt takaróját. – Havazás az ősz kellős közepén? Utoljára akkor volt ez, amikor…

- Tudom, és pont ezért aggaszt – vágott közbe Hermione. –Sirius sokat mesélt Harrynek Tudodki rémuralmáról, különös részletességgel az előjeleket illetően.– Hagrid megborzongott.

- Valami megint készül, biztos vagyok benne. Napról napra érzem a csontjaimban, mintha a nyakamba lihegne egy régi kellemetlen ismerős. Az állatok is egyre nyugtalanabbak, alig bírok velük.

- A Próféta rengeteg eltűnésről tudósít…

- Ők azok, kétség sem férhet hozzá – vágta rá a vadőr.

- Adementor-támadások is megszaporodtak és a miniszter tehetetlen.

- Fél lábbal már kint van a buliból. Nem tehetetlen az, csak más problémával van elfoglalva.

- Mi lehet ennél égetőbb? – kérdezte döbbenten Hermione.

- Caramel már az utódját keresi, ezzel egy időben a lemondását intézi – világosította fel Hagrid. – Balszerencséjére alkalmas jelölt hiányában kénytelen még pár hónapot eltölteni a tisztségében.

- Őszintén? Nagyon helyesen teszi, hogy lemond. Bátor ember kell a nép élére, aki utat mutat ezekben a fenyegető időkben – nyugtázta okoskodva a lány.

- Mégis ki? – kérdezte elkeseredve Hagrid. – A legtöbb alkalmas jelölt már vagy nyugdíjban, vagy koporsóban van. A fiatalok nem elég rátermettek még ehhez…

- Caramelnél bárki jobb! – kotyogott közbe Hermione. –A konoksága már eddig is életveszélyes volt, az ő nemtörődömsége miatt fajultak idáig a dolgok!

- Badarság – mondta a vadőr. – A legszigorúbb óvintézkedések és védőbűbájok mellett sem lehet tartoztatni az olyanokat…Ha akarnak valamit, úgyis elérik. Senki sincs biztonságban, még egymás szemét is kikaparják azért, hogy Tudodki előtt jobb színben tűnjenek fel. Ezeknek semmi sem szent!

- Mhmmm.

- Lehetetlen megálljt parancsolni a sötétségnek, ha kihunyt a fény… a rettegés elülteti a sötétség magját.

- De megnehezíthetnénk a dolgukat! Ha az eddigi stratégia nem vált be, márpedig a mellékelt ábra azt mutatja, hogy nagyon nem vált be, akkor új védelmi és biztonsági terveket kell készíteni. Caramelnek kötelessége lett volna…

- Ahogy mondod, lett volna… de nem tudhatod, te hogyan cselekedtél volna a helyében, Hermione. A félelem elveszi az ember eszét, ti még nem éltetek akkor, nem igazán érthetitek… Ne ítéld ilyen szigorúan.

Miután kivesézték a varázsvilág legfőbb politikusának erényeit és bukását, relatív kellemesebb téma után néztek. Hagridnak volt mesélnivalója bőven, hisz az utolsó Rengetegben tett látogatása alkalmával valamiféle új mágikus szörnyeteget fedezett fel magának, amit azóta vehemensen tanulmányozni is kezdett. Komoly rajongásról tanúskodó élménybeszámolói többé-kevésbé magukkal ragadták Hermione nyomasztó gondolatait. A lelke mélyén bőszen imádkozott azért, hogy a vadőrnek nehogy eszébe jusson a Legendás lények gondozása óra kötelező tananyagává tenni a nyálkás-szőrös-szúrós-csápos izét.

Ahogy teltek-múltak az órák, egyre izgatottabb lett a közelgő esti indulás miatt.

Alkonyatkor együtt sétáltak vissza a kastélyba vacsorára. Mielőtt Hagrid helyet foglalt volna a tanári asztalnál, elbúcsúzott Hermionétől és kellemes tanulást, jó utazást kívánt neki.

- Sziasztok! – köszönt Hermione, majd leült Harry mellé. Ron köszönésképp felnyalábolt néhány csirkecombot, aztán megfogta a tányérját és pár székkel arrébb költözött az ikrek mellé.

- Hol bujkáltál egész délután? – kérdezte Harry, miközben nagy adag rizottót lapátolt a szájába.

- Hagridnál voltam. Elköszöntem tőle, már nem lett volna időm lemenni indulás előtt.

- Neked is mesélt arról a hogyishívjákról? – vigyorgott a fiú.

- Persze, és a lelkesedéséből ítélve, a rajongás hamarosan tananyag képében is testet ölt majd – válaszolta viszolyogva a lány és tekintélyes méretű marhaszeletet rakott a tányérjára. – Beszélgettünk másról is…

- Például?

- Caramel a lemondását tervezgeti…

- Cseppet sem lep meg! Ez a legkevesebb azok után, hogy Dumbledore-t hazugnak nevezte, nekem sem lenne képem továbbra is vezetői szerepben tetszelegni, mikor mindent elszúrtam…

- Kábé én is ezt mondtam, de Hagrid szerint túl keményen ítélkezem – vonta meg a vállát Hermione.

- Ostobán viselkedett, most viseli a következményeket. Szerintem így igazságos.

- Arra gondoltam, kihasználom a környezetváltozást meg az új szakirodalmat, és kutatómunkába kezdek…

- Mifélébe? – érdeklődött Harry.

- Voldemorttal és a tanaival kapcsolatosan… A Durmstrang ugyebár a feketemágia oktatásának és szakirodalmának mekkája, hátha rábukkanok valamire, ami utat mutat a sötétségben.

- Nem is rossz ötlet! – helyeselt a fiú. – Bevallom, ez már nekem is eszembe jutott az utazásod kapcsán, de nem volt képem arra kérni téged, hogy ezzel töltsd a pihenésre szánt idődet.

- Ugyan már, nem fáradság! Ez mindannyiunk érdeke – mondta nagy komolyan Hermione. – Talán rábukkanok a megoldásra.

Jó pár tányér desszert és még egy kis pakolás után Hermione már menetre készen toporgott a bejárati csarnokban. Rontól sajnos nem tudott elköszönni, mert a fiú tüntetőleg úgy tett, mintha átmenetileg megsüketült volna. A küszöbön álló indulás izgalmába vegyült némi egészséges szomorúság, amiért itt hagyja az iskolát, a barátait és szeretett könyvtárát, de a búsulás hamar elpárolgott, mikor meglátta Harryt a lépcsőfordulóban.

Együtt indultak el a Fekete tóhoz vezető csúszós-havas úton. A hótakaró felett megülő nehéz csendet csak a metsző hideg szél süvítése törte meg. A kastély ablakainak fényei tompán tükröződtek a tó felszínén.

- Nagyon vigyázz magadra, jó? – kérte Harry, mikor már a part síkosra fagyott köveit taposták. – Mindenről tudósíts!

- Rendben, ne félts. Írok, ha odaértem – mosolygott rá Hermione.

- Helyes!

A tó tükre egyszeriben vadul fodrozódni kezdett; a hullámok és a közülük előbukkanó hatalmas monstrum felszakították a felszínen elterülő vékony jéghártyát. A Durmstrang hajója lassan és méltóságteljesen emelkedett ki a habokból, hátrálásra kényszerítve a két griffendélest.

Méretéhez képest a hajó hamar egyensúlyra lelt a vízen, leeresztette vitorláit és araszolni kezdett a part felé. Hangos, reccsenésszerű hang jelezte, mikor az orr felsiklott a lapos kövekre.

Harry és Hermione búcsúzóul megölelték egymást.

- Menj csak vissza a kastélyba, nehogy megfázz – mondta Harrynek. – Úgy sejtem, nem azonnal indulunk.

- Rendben!

- Jó éjszakát – integetett Hermione, azzal eltűnt a hajótest belsejében.

Félhomályban úszó átjárófolyosón találta magát. Körbepillantott, de egy lelket sem látott. Hiába hahózott, szavait elnyelték a falak és válasz nem érkezett sehonnan. Komolyan azon kezdett gondolkodni,hogy a hajó magától jött el idáig. Tanácstalanul várakozott egy keveset, majd elindult arra, amerre a hálókabinját sejtette.

A folyosó végén hatalmas,ódon berendezésekkel teli helyiség tárult a szeme elé. A kapitány szobája, gondolta.

A terem közepén tekintélyes méretű asztal állt, rajta kiterített ősrégi térkép nyugodott. Nem szokványos térkép volt; a területek felett nem nevek, hanem folyton változó számok álltak, és a pergamenen köröskörül apró hajókat helyeztek el mindenhol. Olyanok, mint az olvasmányaiból ismert régi korok kalóztérképei, idézte fel magában Hermione.

Szemben az asztallal különféle italoktól roskadozó szekrény foglalt helyet, a másik oldalon pedig dohányzóasztal és kényelmes fotelek alkották a berendezést. Az ablak mellett talpas földgömb imbolygott.

Az órájára pillantott.Későre járt, egyre gyakrabban tört rá az ásítás. Bánta, hogy eszébe sem jutott megkérdezni Viktortól, hogyan működik a hajó, és mit hol talál. Többek között ez egy olyan részlet volt, amiről egyetlen árva szót sem talált a kutatómunkái során.

Egy kellemes, elszigetelt fekhely reményében újra útnak indult volna, ám a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes a panorámaablakon át. Mintha valaki, vagy valakik felszálltak volna a hajóra… Megszaporázta lépteit. Nyomasztó érzés kerítette hatalmába.

Egyenesen a fedélzetre tartott, mit sem törődve a falakról rá bámuló őszöreg, kapitánysapkás mágusok portréival. Az agg kapitányok sötét pillantásaitól kísérve felballagott a lépcsőn.

Csuklyás alakok álldogáltak a korlát mellett. Közeledtére az egyikük megfordult, akiben Hermione egy hollóhátas lányt vélt felismerni. Megkönnyebbülten fújta ki a tüdejébe szorult levegőt. Bátortalanul összemosolyogtak, de egyikük sem szólt egy szót sem.

Úgy tudta, egyedül utazik, Viktor nem említette, hogy mások is útra kelnének vele együtt, mégis, mindent összevetve nem bánta. Kisvártatva erős remegés futott végig a hajótesten, útnak indultak. Olybá tűnt, mintha maga a monstrum meg sem mozdulna, csak az erősödő széllökések engedtek következtetni, hogy haladnak valamerre.

Egyre jobban fázott, ezért úgy döntött, visszatér a hálószobája felkutatásához. A lépcsőn leérve most az ellenkező irányba indult, s pár perc múlva vidám hangulatú, zárható kabin előtt találta magát, ami egyértelműen a számára volt fenntartva. Ládája a sarokban, könyvei pedig a polcon pihentek. Vetett ágy, nagy kupa forrócsokoládé és prémes hálóing várt rá.

Elismerő mosollyal vette birtokba a kis kuckót; hamar berendezkedett, közben meg is felejtkezett útitársairól.

Alig negyed órával később már ágyba bújva álmodozott az elkövetkezendő hetek eseményeiről, miközben a csokoládét szürcsölgette.

                                                                       ***

- Hermione! Hermione, ébredj…

- Mi történt? – motyogta maga elé.

- Ébredj, tündérfényem, megérkeztél.

- Mi? – ásította. – Hova?

-  Hát hozzánk – mondta a hang.

- Még nem lehetünk ott, hiszen csak most indultunk. – Felült és megdörzsölte a szemeit. – Viktor?!

- Szia – mosolygott rá a fiú. Hermione szégyellősen magára rángatta a takarót. – Üdvözöllek a Durmstrang birtokán. Nagyon jó újra látni téged – mondta kellemes aktencusával.

- Öhm, köszönöm, én is örülök neked – igazgatta a haját Hermione. Totálisan zavarba jött attól, hogy Viktor közvetlenül ébredés után az ágya szélén üldögélt, ő pedig egy szál hálóingben terpeszkedett a takaró alatt. Vajon mióta ülhetett ott?

- Ilieva már vár téged. Kicsit erősebb volt a bájital, mint reméltem, tovább tartott a hatása, ezért aludtál sokáig.

- Sokáig? – vakarta a fejét összezavarodva a lány. – Mit jelent az, hogy sokáig?

- Az utazást is beleszámítva, több mint tizenhét órát – vigyorgott Viktor. – A többiek már a csarnokban vannak. Hagylak készülni, kint megvárlak. Siess, hamarosan kezdődik a vacsora!

Hermionénak leesett az álla.

- Bájital? Vacsora?! – visszhangozta. – Szent Merlin – nyögte, és már kecmergett is ki az ágyból.

- Elkábítottatok? – kérdezte enyhe sértődöttséggel, mikor már a kastély felé sétáltak a lankán. Még mindig nem sikerült magához térnie a döbbenettől.

- Ne vedd a szívedre, nem ellened irányult, ez előírás – sietett a válasszal Viktor. –Hoppá, kotyogok itt össze-vissza. Mindegy, a lényeg, hogy senki sem láthatja, ismerheti az útvonalat idáig.Védjük a mieinket és a hagyományainkat, ha könnyen megtalálnák a határainkat, kifürkészhetnék a titkainkat – mondta sejtelmes hangon. – Bocsáss meg, ha kellemetlen helyzetbe hoztunk.

- Nem történt semmi, bár... Azt sem tudtam, hogy jönnek rajtam kívül mások is, ha szóltál volna, nem kapok kis híján szívrohamot közvetlenül indulás előtt. Kik jöttek még a Roxfortból?

 – darálta. – Amúgy… ha meghívtok, de nem bíztok meg bennem, hogy megtartom a titkaitokat, mire számítsak?

Krum nem válaszolt, csak a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a kastélyhoz vezető ösvényre.

A nap leköszönő sugarai varázslatos látványt festettek a szemük elé. A távolban magasodó hegyek hósapkái egyszerre folyékony arannyá változtak, a kastély gránit tornyai és falai valósággal szikráztak a fényben. Az egész olyan volt, mint valami furcsa, sosem látott égi tünemény. Hermione álmélkodva sétált el a deres kovácsoltvas kapu szárnya mellett, még bosszankodni is elfelejtett.

A kastélyhoz vezető ösvényt örökzöld kertek, szőlősök és rózsalugasok szegélyezték. Meglehetősen bizarrnak ítélte, hogy a tél és hideg országában szebben zöldellenek a sövényekés kitartóbban virágoznak a rózsák, mint odahaza. A magukba zárkózott rózsabimbók, ahogy Hermione elhaladt mellettük, sorra kinyíltak, a szirmok átható illata simogatta minden idegvégződését. Kissé meg is szédült tőlük, de Viktor megtámogatta és tovább vezette a bejárati csarnok felé.

Ilieva a lépcső tetején várt rájuk. Hihetetlenül magas alakját finom szőrmével szegélyezett talárba bugyolálta, hosszú hullámos szürke haja szabadon lógott a válláról egészen a csípőjéig. Kortalan arcán érdeklődő mosoly ült. Széles kézmozdulattal és udvarias főhajtással invitálta beljebb hétalvó vendégét, majd megköszönve Krum segítségét egy közeli terembe vezette a lányt.

- Üdvözöllek a Durmstrang Intézetben – köszöntötte Hermionét.

- Megtisztelő, köszönöm, hogy itt lehetek – felelte. Nem ismerte az itteni illemet, így jobb ötlet híján enyhén meghajolt, ahogy a nőtől látta korábban.

- Remélem, kellemesen telt az utad és nem háborgatott senki.

- Minden rendben volt – mondta kurtán Hermione. Épp meg akarta kérdezni, kik jöttek még a Roxfortból, de a nő közbevágott.

-Mindenekelőtt szeretném, ha tudnád, a mostani különleges alkalom. Viktor közbenjárásával engedélyeztem, hogy vendégek érkezzenek az iskolánkba, korábban erre még soha nem volt példa. Fontos leszögeznem – váltott hangsúlyt –, a Durmstrangban tanuló diákokra és azok kiválasztására merőben más szabályok vonatkoznak, mint Dumbledore roxforti diákseregére, éppen ezért jó pár, a számodra talán nem mindennapi dologgal találkozol majd a hétköznapjainkat, továbbá a tanulóinkat illetően.A házirendünk minden bizonnyal alapjaiban tér el a többi mágusképzőben bevett szokásoktól; szabadabban értelmezzük a jó és a rossz fogalmát, ezért óvatosságra intelek. – Lassan pislogott egyet. –Kiemelendő, hogy az itt élők, valamint a diákok egy része még véletlenül sem az, aminek látszik, így jobban teszed, ha nem ereszted bőlére az idegenekbe vetett bizalmat. Nálatok ez nagy divat. Mindezt pusztán jó tanácsként mondom, és persze azért, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések.

- Kellemetlen meglepetések? – kérdezett vissza Hermione. – Mire gondol, igazgatóasszony?

- Csupán arra szeretnék utalni, hogy minálunk nem feltétlenül a kedvesség, és az egymásba vetett vakhit a fő erény – mondta komoran Ilieva. Fekete szeme megvillant. –Ne félj, senki nem harap, de a saját érdekedben tartsd meg a távolságot és mindig legyen nyitva a szemed.

Minden egyéb udvariaskodás, vagy cseverészés nélkül kivezette a szobából és a szemközt elhelyezkedő terem felé irányította. Hermionénak megakadt a szeme az előcsarnokban álló hatalmas szobron, de még inkább a talapzatába vésett jelképen. Mintha látta volna már valahol…Háromszög, kör és egy vonalka. Vajon mit jelenthet? A szoboralak méltóságteljesen a távolba révedt, arcára büszkeség és kivételes magabiztosság vonásait faragták.

Ilieva nyomában egy újabb, kupolás tetejű csarnokban találta magát. Katonásan elrendezett asztalok garmadája fogadta, de első ránézésre szabad helyet már nem igen talált. Tekintetével roxfortos társait kereste, de sehol nem látta őket. A durmstrangos tanulók szemlátomást tűkön ültek, s ahogy észrevették őt meg az igazgatót, izgatott moraj futott végig a fejek felett.

- Mint azt már tudjátok – fordult diákjaihoz a nő – az idei évben néhány hónapig a Durmstrangban vendégeskedik négyroxforti diák. Pánikra semmi ok, látogatóink nyitottak az újdonságokra, azért érkeztek hozzánk, hogy kicsit jobban megismerjenek minket és a szokásainkat. Bízom benne, hogy legalább olyan jól fogják érezni magukat nálunk, amennyire ti is jól mulattatok a Roxfortban néhány évvel ezelőtt. Itt tartózkodásuk alatt…

Hermione tanácstalanságában egyik lábáról a másikra állt és az ajkát harapdálta, de Viktor Krum a segítségére sietett. Karját nyújtotta neki, és egy fal mellett álló asztal felé vezette. Hermione úgy érezte, valósággal fuldoklik a mustráló tekintetek tengerében. Most már minden gond nélkül el tudta képzelni, mit érez Harry minden alkalommal, mikor belép valahová és minden szempár azonnal rászegeződik.

- Vidáman kezdődik – szűrte a fogai között Hermione, miközben elsétáltak egy tisztán pikkelyesbőrű lányokból álló asztaltársaság mellett. Az egyik rövidre nyírt hajú lány szeme majdnem kiugrott a helyéből, annyira bámulta őt.

- Ritkán jönnek ide vendégek – magyarázta a fiú. – Nem kell törődni velük. Az ő szemük alapból ilyen – tette hozzá somolyogva Hermione feszengését látva.

                                                                       ***

Kedves Harry!

Rendben megérkeztem, bár az útból nem sokra emlékszem,

végigaludtam az egészet. Képzeld, mások is jöttek, nem csak én!

Megmondhatod Ronnak… Vagy tudod, mit? Ne mondj neki

semmit. Meg sem érdemli, furkó!

Remélem, minden rendben veled.

Hamarosan írok részletesebben.

Ölellek

                                                                       ***

Mi tagadás, a Durmstrangban tett látogatás vegyes érzésekkel töltötte el Hermione lelkét. Ahogy teltek a napok szépen lassan kezdte kiismerni magát a folyosók és alagutak labirintusában, de akadt még pár trükkös ajtó, ami a bolondját járatta vele. Naponta több ízben is beléjük futott, leginkább akkor, mikor késésben volt egy-egy óráról. Előfordult olyan eset is, hogy az órára igyekvő diákok nyomában épp ajtócsukódásra ért a tanterem elé, de mire újra kinyitotta az ajtót csak törött vödröket és szennyes rongyokat talált mögötte.

Olyan volt az egész, mintha maga a kastély is érezte volna, hogy idegen jár a falai közt.

Megismerkedésük után Viktor azt mondta, az ő iskolájának épülete is szép, csak nem olyan nagy és nem olyan kényelmes, mint a Roxfort. A két iskola valóban különbözött egymástól, de a Durmstrangnak határozottan nem volt miért szégyenkeznie a Roxfort mellett.

A magasmennyezetű ódon tantermek, a különféle ismeretlen felszerelések teljesen lenyűgözték Hermionét és az oktatás minőségében sem talált kivetnivalót, bár a túlzott feketemágia skandálással nemigen tudott mit kezdeni. Imponáló volt számára, hogy az oktatók nemcsak a saját diákjaiknak tartottak interaktív órát, hanem őt, Hermionét is bevonták a gyakorlatokba és beszélgetésekbe. Bármi kérdése volta tananyaggal kapcsolatosan, szívesen adtak rá kimerítő választ, érdeklődtek a tudománya és ismeretei iránt.

A mérgek szakértője, Arsenius professzor még forrócsokira is meg akarta hívni, hogy eszmecserét folytassanak Piton professzor egy korábbi, ellenmérgekről tartott prezentációjából, de Hermione udvariasan visszautasította a meghívást, mondván, igen sokat kell tanulnia.

Igyekezett megfogadni Ilieva tanácsát, no meg persze nem vágyott újabb tizenhét órás eszméletvesztésre. Ki tudja, mi mindent próbálna ki rajta a professzor, amíg ő alszik…

Az ideje nagy részét a könyvtárban és Viktor társaságában töltötte.

A könyv- és levéltárat félelmetesen szépnek találta. A roppant boltívek, a nagy műgonddal faragott, többszáz éves könyvszekrények és ismeretlen nyelveken íródott múlt századi kiadások teljesen a hatalmukba kerítették könyvrajongó lelkét. 

A tárlat méretében és választékában is messze felülmúlta a Roxfort repertoárját; a tankönyvek és ismeretterjesztő kötetek mellett dugig voltak a polcok varázsigés gyűjteményekkel és egyéb érdekes olvasmányokkal, ő pedig minden kínálkozó lehetőséget megragadott, hogy gyarapítsa tudását.

A fiú sokat mesélt neki a kastélyról és körbe vezette a birtokon is. Beszélgetéseik meglehetősen bensőségesnek tűntek, Hermionéban ennek dacára az a furcsa érzés munkált, hogy Viktor cenzúrázva válaszolgat neki és csak annyit mond el, amennyit feltétlenül szükséges, többet nem.

Szabadidejében rendszeresen írt Harrynek, bagoly fordultával kitárgyaltak mindent az elmúlt hetek eseményeiről. Részletesen leírta a hajón történteket – már ameddig emlékezett rá –,beszámolt az álomitalról és pár szóval bemutatta a Durmstrang furcsa igazgatónőjét is. Bőszen ment a találgatás, vajon miben tér el az idegen mágustanoda házirendje az övékétől.

Minden alkalommal, mikor belépett a kupolás csarnokba, reflexszerűen a mennyezetre pillantott, hogy lássa, milyen idő várható arra a napra, de mindig csalódnia kellett. A kagylóhéj kupolán, a faragott köveken és tartógerendákon kívül semmi mást nem láthatott.

Sosem hiányzott még neki ennyire az iskolája, mint most.

A nappalok egyre rövidültek, a sötétség pedig egyre hamarabb hömpölygött végig a folyosókon.

A kastély és a birtok vastag jégpáncélba burkolózott, az előfalon magasodó kardos, szárnyas alakok torz jégbestiákká csúfultak.

Mintha a Durmstrang is érezné, hogy veszély közeleg. Fegyverkezik…

                                                                       ***

...a tanárok is egyre feszültebbek. Dumbledore elutazott, és

fogalmam sincs, mikor jön vissza.

Amint elhagyta az iskolát, azonnal újra kezdődtek a furcsa

események. A dementorok megint bejöttek a parkba,

mint harmadikban… Rátámadtak a diákokra és a tanárokra.

Hatalmas balhé volt belőle, itt tobzódott a fél minisztérium

és próbálták eltusolni az ügyet, de persze, hamar kiszivárgott.

Ennek ellenére Dumbledore nem tért vissza.

Kicsit úgy érzem, magunkra maradtunk, pedig tudom, hogy

az egyik szemét mindig rajtunk tartja, sosem hagyná, hogy

akár egyetlen diáknak  vagy tanárnak komolyan baja essen.

Jól emlékszem, a durmstrangi igazgató nevére? Ilieva?

Ha igen, érdemes lenne kicsit komolyabban utánanézned…

Hamarabb is leeshetett volna, hogy hallottam már a nevét.

Dumbledore is mondott róla pár szót, a merengőben is láttam már…

Legalábbis azt hiszem, őt láttam. Ha minden igaz, egy brigádban

emlegették Karkarovval, Dolohovval és Rosierrel.

Mit tudsz róla? Ha semmit, deríts ki annyit, amennyit csak tudsz.

Amint elolvastad a levelem, semmisítsd meg, nehogy bajba kerülj!

Tartsd lakat alatt a gondolataidat és ne jegyezz le róla semmit sehová.

Légy nagyon óvatos!

Várom a leveled.

                                                                      

                                                                                  Harry

                                                                       ***

…

Felháborító! Sok mindent el tudtam képzelni Caramelről, de

ez azért már mindennek a teteje! Eltusolni azt, hogy dementorok

diákokra és tanárokra támadnak?! Ennél már remélem, nem

süllyed mélyebbre. Szánalmas.

…nem tudom, mit mondjak. Ez az egész is olyan… olyan,

mint egy színjáték, amit függönyön keresztül nézek. Hallok, látok,

érzékelek dolgokat, de a tényleges jelentések és cselekmények

teljesen rejtve maradnak. Nem látom az összefüggéseket.

A többieket, akikkel érkeztem, azóta egyszer sem láttam. Talán

butaság, de az az érzésem, hogy szó szerint elkülönítenek minket

egymástól. Sem az órákon, sem az étkezéseken nem találkoztam

egyikőjükkel sem. Aggódom, Harry… komolyan. Hol lehetnek?

Kérdésedre válaszolva, nem igazán ismertem meg Ilievát, nem

tudok többet írni róla, mint amit az első levelemben megírtam.

Ritkán mutatkozik, nemigen társalog, mondhatni elkerül

mindenféle kontaktust, elzárkózik mindenkitől.

Néha feltűnik a folyosón, szinte úszika kövön abban a szürke,

derengőlebernyegben, akár egy kísértet. Hátborzongató…

Bevetem magam, és kutatok is kicsit.

                                                                       ***

- Kérsz még egy kis taratort*, Hermione? – kínálta Viktor.

- Köszönöm, nem kérek, a gyuveccsal** és a krumplis pogácsával már jól laktam – mosolygott rá a lány. – Talán még egy kis baklava belefér.

- Tudom, már kérdeztem, de hogy érzed magad itt? – érdeklődött a fiú, le se véve a szemét róla.

- Egész kellemesen, bár vannak dolgok, amik még mindig a frászt hozzák rám. – Itt a mellettük elhaladó Ilievára pillantott, aztán szomszéd asztalnál ülő, kissé áttetsző fiúra sandított. Ilieva fekete szemei meg sem rebbentek, meredten fixírozta Hermionét.

- Aha, értelek – bólintott Viktor. – Talán…

- Irtó rémisztő. Süt belőle az arrogancia, a pillantása olyan mintha feneketlen ürességbe bámulnék.

- Nem mindennapi nő, az egyszer biztos – hagyta rá a fiú.

- Hogy értette, hogy az itt élők és a diákok egy része még véletlenül sem az, aminek látszik? – vágott a szavába Hermione. Úgy érezte, végre elkapta a lendületet, amire mind idáig várt. Most talán végre többet is megtudhat és helyre kerülnek a dolgok. – Megemlítette, hogy a diákok kiválasztására merőben más szabályokat alkalmaz az Intézet, mint mondjuk a Roxfort. Ez alatt mit kell érteni?

Krum állkapcsa kissé megfeszült, de látszott rajta, hogy nem érte váratlanul a kérdésáradat. Rövidke szünet után belefogott a mondókájába.

- Talán, ha kicsit mesélek, azzal nem ártok senkinek – kezdte. – Tudom, Ilieva elég kétes színben tüntetett fel minket, de azért nem vagyunk annyira alattomosak, vagy épp veszélyesek. Azt kell tudnod, hogy közénk olyanok is bekerülhetnek, és be is kerülnek szép számmal, akik, hát… hogy is mondjam, nem teljesen emberi lények.

- Nem emberi lények? – kérdezte Hermione, mintha ez eddig nem tűnt volna fel neki.

- Vannak köztünk féllények, sellőivadékok, vámpírok,néha előfordulnak tisztavérű démonok is.

- Szóval akkor ezért mondta Ilieva, hogy ne féljek, nem haraptok – sziszegte szinte csukott szájjal Hermione. – De hisz ez nagyon veszélyes! Még túl fiatalok a vegyes közösséghez, nem tudják kordában tartani az erejüket, nincs mérték…

- Csendesebben, kérlek – szólt fojtott hangon Krum. – Ezek a dolgok nem titkok, mégsem veszik jó néven, ha nyíltan beszélünk róla.

- Bocsánatot kérek. Én csak…

- Nézd a dolog másik oldalát. Ők teljesen mások, mint az emberek, némelyik még a saját fajtájában is számkivetett. Nem tartoznak sehová, a társadalmaik peremén élnek… Aki nem olyannak született, hanem azzá tették, azt még kevésbé fogadja be a világ. A kitaszítottság fájdalmat és haragot, gyűlöletet szül. Az Intézet menedéket nyújt a varázserővel rendelkező lényeknek, otthont, ételt és fejlődési lehetőséget biztosít azoknak, akik egyébként senkit sem érdekelnének. Egyfajta ugródeszka a nehéz helyzetben lévőknek. Családban nevelkednek és a fő irányelv az elfogadás.

- Az elfogadás bizalom nélkül nem létezik – okoskodott Hermione. Lett volna még egy-két keresetlen szava a témához, de jobbnak látta, ha további információk reményében befogja a száját.

- Mikor megismertél, bíztál bennem?

- Nem – felelte kategorikusan lány.

- De elfogadtál…

- Igen, miért ne fogadtalak volna el?

- Látod? – mosolygott rá Viktor. – Bőven elég az elfogadás, a bizalom kiépítése ráér később is…

Hermionét egyre inkább magával ragadta az érdekes beszélgetés, bár háborgó gondolatai olykor megakasztották a ritmust. Itta Viktor minden szavát, a fiú pedig láthatóan élvezte a kitüntető figyelmet. A fejtegetés előrehaladtával néhány valóban szokatlan intézeti szabály és titok kitárgyalása is terítékre került.

Kiderült, hogy Ilieva jóval érdekesebb személy, mint amilyennek mutatja magát. A nő tisztavérű vámpírként született valahol a jégmezőkön túl – Aha! Biztos voltam benne, hogy nem ember! –, akit pontosan azért választottak az iskola élére Karkarov után, hogy járjon elől jó példával és mutassa meg a diákoknak, hogy a más fajokból származó egyének is lehetnek sikeresek, nem csak az emberek. Igazgatói elfoglaltsága mellett másodállásban a Mágiaügyi Minisztérium Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályának munkáját segítette a Különleges Ügyosztály vezetőjeként.

Egyebekben szó esett arról is, hogy valóban tanulnak különféle idézéseket, sőt, még hadvezetést is, utóbbi azonban csak a kiemelkedő tanulmányi átlaggal és képességekkel rendelkező tanulóknak adatott meg.

Hermione felháborodva vette tudomásul, hogy a Durmstrangban nem büntetik a pálcával történő hátbatámadást, valamint azt, hogy bárhol lehet párbajozni, ahol az embernek éppen kedve szottyan. Malfoy itt iskolaelső lenne, gondolta magában puffogva.

A diákok a vacsorához fogyaszthattak alkoholt, és bizonyos kor felett engedélyezett volt a fiúk és lányok közös fürdőhasználata. 

- Ezt most ugye nem mondod komolyan? – sápítozott. – Hogy lehet ilyet megengedni? Jó, hogy nem kötelező…

- Mármint a közös fürdőhasználat? – nevetett Krum.

- Ez egyáltalán nem vicces, inkább…

- Izgató – fejezte be a mondatot a fiú.

- Nem pont ezt a kifejezést kerestem – nevette el magát zavarában Hermione, de jobban belegondolva be kellett látnia, van igazság abban, amit Viktor mond. Feszült csend következett. Hosszasan bámultak egymásra, végül a griffendéles megszakította a szemkontaktust. Érezte, hogy az arcába szökik a vér.

- Vannak úgy nevetett „szabad péntekek” is…

- Ez mit takar? Nincs tanítás, vagy mi? – kérdezte őszinte döbbenettel. Egyetlen olyan pénteket sem tudott elképzelni, ami órák, és tanulás nélkül telik el.

- A tanítást megtartják, ne aggódj – vigyorgott Viktor. – Csupán arról van szó, hogy este nincs takarodó. Az alagsori termek körül ilyenkor néhányat átalakítunk, és egész éjjel bulizunk. Olykor előfordul, hogy jóval tovább is. Mindent szabad. Szó szerint mindent.

- Hogy micsoda? – prüszkölt bele a kupájába Hermione. – Mármint… jól értem?

- Pontosan. Így legalább nem vagyunk feszültek és büntetés sem jár érte. Mindent lehet, persze, megfelelő óvintézkedések mellett. Semmi meglepő nincs benne, ha azt veszed, hogy egy komplett emeletet szenteltek a kviddicsképzésnek és a feketemágia oktatásnak, akkor miért pont ez maradna le?

- Azért ez elég meredek.

- Gyere el velem most pénteken! – hívta reménykedve Viktor.

- Nem is tudom, én nem igazán vagyok oda a bulizásért.

- Hidd el, ezt szeretni fogod! Lazítasz kicsit, rádfér.

Megérkezett a posta. Baglyok százai röppentek be az ablakokon, éles szemükkel terhük címzettjét keresték. Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre valami, ami a megszokott kerékvágást idézi! Megérkezett a levél Harrytől, lelkendezett magában. Tekintetével Hedviget kereste, de helyette egy izgága, csipogó kis tollgombóc huppant le mellé az asztalra. Gyorsan megrázta magát, ugrálva-csipogva köszöntötte Hermionét, aki alig bírta lefejteni a kismadár lábáról a ráerősített cetlit. Közben befutott Hedvig is, aki méltóságteljes landolást mutatott be, és kedveskedve megcsipkedte Hermione kezét.

- Szia, Hedvig – köszönt mosolyogva a lány, és megsimogatta az állat hátát. Óvatosan leoldotta lábáról a levelet és egy jókora cukros pörkölt mogyorót kínált fel neki fizetség gyanánt. A bagoly hálásan huhogva elfogadta a felkínált mogyorót, majd szárnyra kapott és kirepült az ablakon.

Gyorsan széthajtotta a pergament és olvasni kezdett.

Kedves Hermione!

Az SVK dolgozatodra Piton nagy kínok árán kitűnőt adott,

szóval nem kell aggódnod, itthon is tartod a frontot.

Újabb kviddicsmeccset nyertünk, a Hollóhátnak esélye sem volt.

Az itéletidőtől eltekintve minden rendben van.

Más: Pulipinttyel nem találkoztál? Ron küldött neked levelet,

de mivel nem válaszoltál, nem tudjuk, hogy odaért-e egyáltalán.

Ha tudsz róla valamit, kérlek, írd meg.

Vigyázz magadra és ne feledd, amiről beszéltünk.

                                                                       Harry

Hermione félretette a levelet és Ron cetlije után nyúlt. Békülésben reménykedett, de csalódnia kellett.

Na, mivan, összejöttetek már?

                                   Ron

- Hihetetlen – kiáltott fel dühében.

- Hihetetlen egy frászt! Gyere el velem pénteken! Élvezni fogod!

                                                                       ***

Miután végignézett egy kiadós Viktorféle edzést a kviddicsteremben, holtfáradtan csukta be maga mögött a neki kiutalt rezidencia ajtaját. Táskáját az ágy mellé dobta, és komótosan vetkőzni kezdett. Ha csak a fürdésre gondolt, kirázta a hideg; képtelen volt elhessegetni a közös fürdő és a „szabad péntek” gondolatát. Az a régi, törött csempés közös fürdőhelyiség jutott eszébe, ami abban az uszodában volt, ahová a szülei kislányként úszásoktatásra hordták minden délután.

Igazán hálás volt Ilievának, amiért saját fürdőszobával rendelkező hálóteremben szállásolta el.

Vajon a többi roxfortos diák is külön szobát kapott? Egyáltalán kik lehetnek azok? Elgondolkodva csavargatott egy tincset az ujjai körül. Egyszerűen lehetetlen, hogy az érkezésük óta egyikőjükkel sem találkozott. Valami bűzlik, gondolta magában; vágyott látni egy baráti arcot, bárkit, akivel beszélgethet egy keveset az itteni furcsaságokról.

Nemigen vette be a gyomra az Intézet szabályait. Borzasztóan idegennek érzett mindent maga körül és napról napra jobban gyötörte a honvágy.

Elhatározta, hogy lemegy a könyvtárba kikapcsolódni egy keveset. Muszáj volt megpróbálnia otthon érezni magát, legalább egy kicsit.

Egy kellemes vámpírmentes zuhannyal és fél órával később, már a könyvtár felé masírozott, hóna alatt a Régi korok szimbólumai és eredetükkel.

Mindenekelőtt kerített valamiféle, a Roxfort történetéhez hasonló olvasmányt a Durmstrangról, majd választott egy eldugott üres asztalt és belevetette magát az olvasásba.

Olvasott az iskola alapításáról, az első igazgatóról, Neridáról és az Intézet többi mágusképzővel való kapcsolatáról. Szó volt a Trimágus Tusákról, a rengeteg halálesetről, és a tusa ideiglenes betiltásainak körülményeiről is. Sok egyéb más mellett megakadt a szeme Grindelwald nevén.

Mintha már hallotta volna valahol korábban… Gellert Grindelwald… Grindelwald…

Meg sem lepődött rajta, hogy Grindelwald, mint sötétmágia-fetisisztaa Durmstrang éltanulója volt, azon viszont annál inkább, hogy a sötét oldalhoz való vonzódása olyan beteges méreteket öltött, hogy még a hírhedt feketemágusok is kivetették maguk közül.

…eltanácsolták az iskolából…

…szimbólumot hagyott az utókor számára…

…a Halál ereklyéi…

Hermione félretolta a Durmstrang felemelkedését és elővette a magával hozott könyvet. Tüzetesen átnézte a tárgymutatót, s végül a háromszázhuszonegyedik oldalon vélte megtalálni a választ. Fellapozta hát a keresett oldalt, ám azt kitépték a kötésből.

Csalódottan dőlt hátra a székén.

A Halál ereklyéi… Mi lehetnek azok? Hogy lehet, hogy korábban még sosem találkozott ezzel a kifejezéssel? Ereklye… Bármi lehet ereklye, bármi, a legközönségesebb tárgy is.

Grindelwald… Utána kell nézni a Híres-hírhedt boszorkányok és mágusokban, ott biztos írnak mást is róla, és talán szó esik a Halál ereklyéiről is…

                                                                       ***

- …és most próbáljátok ki a társatokon az elkészített mérget – hangzott Arsenius professzor parancsa. – Fontos, hogy a főzetet a megfelelő hőfokon tartsátok, különben pocsékba megy. Jól figyeljétek a reakciókat, jegyzeteljetek le mindent, amit láttok, ne törődjetek semmivel.

- Tanár úr! – kezdte aggodalmasan Hermione.

- Ne aggódjon már, Granger, nem okoz a társában különösebb kárt. Mindenki megkapta korábban az ellenszérumot, nincs mitől tartania. A test akkor is produkálni fogja a tüneteket, ha a szervezet egyébként nem kezd el oldódni, az éles helyzettel ellentétben. Csak az a feladata, hogy megtanulja felismerni a tünetekből, milyen mérgezéssel áll szemben.

- Mindenki megkapta az ellenszérumot…?

- Pontosan, drágám, pontosan! Magácska is ivott belőle egy jó nagy adaggal a reggeli narancslevébe keverve.

A durmstrangos csapaton gúnyos nevetgélés söpört végig.

Hermione elszégyellte magát. Mégis hogy jutott eszébe, hogy a professzor hagyná, hogy bárkinek is baja essen?

- Ne törődj velük, nem tudhattad – szólt halkan Viktor. – Ez Arsenius uraság bevett módszere. Minden alkalommal, mielőtt egymás megmérgezésére szólít fel minket, valamilyen formában az ételünkbe vagy az italunkba csempészi az ellenanyagot.

- Micsoda borzalom – sopánkodott a bajsza alatt Hermione. – Mi van, ha valaki nem eszik vagy iszik pont abból, amibe az ellenanyagot belekeverte?

- Ez összességében lehetetlen, mert ilyenkor biztos, ami biztos alapon mindenbe kerül a szérumból a kávétól kezdve a pirítósra kent vajon át az eperdzsemig.

- Ez mind szép és jó, ellenkező esetben, ha valaki nem reggelizik, akkor holtan fordul le a székről – duzzogott Hermione. – Ennél nagyobb butaságot még életemben nem hallottam.

Miután vonakodva bár, de megitatta Krummal a búzasörbe kevert mérget, gyors jegyzetelésbe kezdett. Megnehezítette a saját dolgát, hiszen képtelen volt nézni a fiú eltorzuló arcát és a nyakán vészesen kidagadó ereket. A többiek fuldoklása és öklendezése sem volt rá túl jó hatással, így az óra végére kisebb idegösszeomlást kapott.

Meredten bámult maga elé, mikor végre kiszabadult a maguk teremtette pokolból. Mikor megbizonyosodott róla, hogy társának – aki újabb adag ellenanyagot kapott a gyengélkedőn – tényleg nem esett komolyabb baja, sűrű elnézések közepette faképnél hagyta.

                                                                       ***

…Ezek halál komolyan nem normálisak, érted?! Meg

kellett mérgeznünk a társunkat az órán, hogy megtanuljuk

felismerni, milyen mérgezéssel állunk szemben. AGYRÉM!

A könyvben feketén-fehéren le van írva minden, minek

kell ez a fajta szemléltetés? Jó, persze, vannak előnyei, ha

objektívan nézem, de ez akkor sem elfogadható.

Kíváncsi lennék, Umbridge mennyire tartaná mindezt

a minisztérium által is jóváhagyott tantervnek.

És a szabályaik! Majdnem lefordultam a székről!

Közös fürdés, szabad péntek meg alkoholizálás?

Engedélyezett hátbatámadás és büntetlen, sőt már-már

kötelező párbajozás, hogy tekintélyt szerezz magadnak?

Kezdem azt hinni, hogy ennek a nőnek elment az esze.

Ki hallott már ilyet? Egyre inkább mehetnékem van…

Sok mindent megtudtam, de nem írhatom le, veszélyes

lenne.

Pulipinty megérkezett, megetettem, Ron leveléhez meg

nincs hozzáfűzni valóm. Odahaza mi a helyzet?

                                                                       ***

Sétálni szeretett volna. Egy kis magányra vágyott. Biztosította Viktort, hogy később, a megbeszélt időpontban találkoznak Nerida szobra előtt, és elmegy vele arra a nyamvadt szabad péntekre, de muszáj egy kicsit egyedül lennie. A fiú nem volt túl boldog, de természetesen útjára engedte bulipartnerét.

Hermione útja a kastélyon át egyenesen az örökzöld kertek és rózsalugasok felé vezetett. Mindennél jobban vágyott rá, hogy kikapcsolódhasson; nem érdekelte sem Ilieva, sem Voldemort, sem a halálfalók, sem a tanulás.

Mikor elérte a kertek szegélyét, lelassította a lépteit. Alig pár percet töltött a szabadban, a fagyos levegő máris a csontjaiba ette magát. Lehelete sűrű párafelhőkben szivárgott az ajkai közül, szemét csípte a sarki szél. A fogai összekoccantak és elharapta alsó ajka belsejét, de ez sem izgatta. Vére sós ízével a szájában elcsúszkált a terjedelmes rózsabokrok tövében lévő padig és letelepedett rá. Ujjait tördelve bámulta a tündöklő rózsákat. Mélyeket lélegzett; tüdejében a szúrós hideg édeskés illattal keveredett. A gondolatok egyszerre kiszaladtak a fejéből és csak bámult maga elé. Kutató pillantást érzett az arcán, de nem pillantott fel, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy társaságot kapott.

- Lám csak, Granger! – szólította meg DracoMalfoy.

Hermione szemei elkerekedtek a döbbenettől. Tompán kúszó gondolatok értelmetlen kavalkádja robbant újra kifáradt elméjébe. Gépies mozdulattal a hang irányába fordult, csak lassan emelte rá a tekintetét. Nem akaródzott neki tudomásul venni, amit lát.

- Mégis mit keresel itt? – préselte ki magából a kérdést. Annyira nehezére esett megszólalni, mintha egy félrenyelt gombóc mellett kellett volna megpróbálnia hangokat kiadni. – Nem is vagy itt – állapította meg magabiztosan.

- Nem hallucinálsz, ne is reméld – vigyorgott Draco. – Hogy mit keresek itt? Nem téged, annyi bizonyos, szerencsétlen véletlen csupán, hogy elrontod az amúgy tökéletes estém.

- Mit keresel itt? – ismételte meg a kérdést szinte öntudatlanul Hermione. Szorító érzés támadt a mellkasában, a maradék levegő is kiszorult a tüdejéből.

- Vakációzom – válaszolta hetykén a szőke fiú. – Hallom, te voltál a kísérleti patkány Arsenius Keal óráján? Mit nem adtam volna érte, hogy láthassam az arcod… Potter meg te egyformák vagytok, biztos rád tört a hőskomplexus és meg akartad menteni az egész osztályt – hahotázott.

- Te ott voltál a hajón akkor éjjel. Én pedig nem ismertelek fel… –motyogta maga elé a lány. Hirtelen értelmet nyert minden; Malfoy sugalmazása, a titkolózás…

- Azt beszélik, nagy spíler az öreg – folytatta a mardekáros. – Az ő óráján halnak meg a legtöbben, így tizedeli a gyenge diákokat, nehogy selejtet neveljen ki. Igazi géniusz.

- Miről beszélsz?

- Egyszerű és teljesen egyértelmű, ne játszd a hülyét! Valóban készít ellenszert minden mérgezés előtt, de csak bizonyos ételekbe és italokba keveri bele, pont azért, hogy aki nem elég figyelmes, azt kiszűrje. Szó szerint. – Halk nevetése gonosz és kegyetlen volt.

- Ez hazugság. Viktor elmondta, hogy működik ez.

- Fel sem merül benned, hogy átveri a fejedet, te ostoba?

- Mi oka lenne rá? – kérdezte őszinte csodálkozással Hermione.

- Mi oka lenne rá, hogy ne tegye meg?

Az a mondat szöget ütött a fejébe. Tényleg, mi oka lenne rá, hogy ne tegye meg? De hiszen barátok, Viktor sosem tenne ilyet.

Mégis…furán viselkedik. A sok bensőségesnek tűnő beszélgetésre gondolt, a számtalan elharapott mondatra és Ilieva intelmeire. Lehetetlen. Viktor sosem tenne ilyet!

- Észrevettem, milyen jól elszórakozol Krummal – fűzte tovább a szót Draco. – Minden idődet vele töltöd, édeskettesben mászkáltok… Szegény Potter, azért ez elég szar érzés lehet neki, nem gondolod? – Hermione elengedte a füle mellett a megjegyzést.

- Semmi közöd hozzá, kivel mit csinálok – csattant fel hirtelen. – Te mivel mulattad az időt? Hol bujkáltál idáig, te görény? - szegezte neki a kérdést, bár, miután kimondta, elbizonytalanodott, hogy valóban tudni akarja-e a választ.

- Erre-arra. Tudod, nekem nincs szükségem rá, hogy bujkálnom kelljen, engem nem vet meg egy egész iskola, ellenben veled – mondta csevegő hangon a fiú, miközben turkálni kezdett az egyik zsebében. – Hiába a papolás, a nagy elfogadás és a rengeteg furcsa faj, a sárvérűeket ők is kinézik maguk közül…

- Tűnj innen! – kiabált rá Hermione.

- Rendben, elmegyek, de ne hidd, hogy azért, mert te kérted – vetette oda Malfoy. – Nem éri meg megfáznom azért, hogy veled cseverészhessek.

- Senki nem hívott ide, én főleg nem. Beszélgetni sem akartam veled, nemhogy látni téged.

- Ó, dehogyisnem akartál! – Draco ajka gonosz félmosolyra húzódott. – Majd megőrültél, hogy végre találkozhass egy roxfortos diákkal, hát, itt vagyok, megkaptad.

- Nem hívtalak! Ha te lennél az utolsó, akkor sem hívnálak soha!

- Hívni fogsz, meglásd.

- Takarodj már innen!

- Buta liba – zárta le a beszélgetést a fiú, sarkon fordult és a kastély felé vette az irányt. Cipője sarkai hangosan koppantak a síkos térköveken.

- Én is téged – motyogta Hermione.

Jobban meggondolva, fogalma sem volt róla, miért mondta ezt. A lelkére tekeredő vaspánt nyomása apránként engedni kezdett. Előbuggyanó könnyei pillanatok alatt ráfagytak az arcára.

Fel akart állni, de talárja időközben hozzáfagyott a pad hótól nyirkos fájához. Úgy tűnt, nem csak az érzései tartják fogságban, hanem a Durmstrang szelleme is.

Mintha még gyorsabban borult volna a vállára a tintafeketébe forduló éjszaka. A távolban árnyékok rémlettek fel az ég sötét vásznán, s ha lehetséges, még hidegebb lett.

Feje felett az örökrózsák szirmai egy szempillantás alatt jéggé fagytak, megszűntek illatozni. Mélyről feltörő, hörgésszerű hangok fúródtak a dobhártyájába.

Dementorok… Hát elkezdődött? Beköszöntött a sötétség, amiről Hagrid beszélt…

Csontig ható rémülete egyszerre visszacsalt belé némi lélekjelenlétet; felugrott a padról, mit sem törődve vállán lógó, panaszosan reccsenő talárral. Erőnek erejével elszakította ruháját a deszkáktól és pánikszerűen futásnak eredt. Koppanó lépteit gyomorforgató, semmihez sem hasonlítható morajlás és villanások erősödő hullámai kísérték.

A háta mögött valósággal örvénylett az üres sötétség. Sosem látott, mágikus villámok százai korbácsolták a fagyos földeket, de ő mit sem törődött velük, csak rohant, ahogy a lába bírta.

Én is téged… Egyszer elveszítem miattad az életem…

                                                                       ***

- Dementor-támadás! – visította lélekszakadva, mikor lefékezett Viktor mellett.

- Micsoda? Miről beszélsz? – kérdezte a fiú. Meglepettnek tűnt. – Nerida nevére, mi történt veled?

- Az most nem fontos! Azonnal meg kell keresnünk Ilievát, tudnia kell róla! – toporgott türelmetlenül Hermione. – Megtámadták az iskolát! Voldemort…

- Ugyan már – csitította. – Hol jártál?

- Ez most komolyan ennyire fontos? – kérdezett vissza hitetlenkedve Hermione. – A rózsalugasban, miért? – vágta rá gyorsan, mikor rájött, nem tudja kikerülni a válaszadást. Viktor elnevette magát.

- Mindent értek. A rózsák komisz kis bestiák ám. Emlékszel a szédülésre, mikor elvezettelek mellettük az első napon?

- Emlékszem hát.

- A rózsák titka éppen az, hogy elkábítanak és látomásokkal traktálnak. Vagy a vágyaidat erősítik és irányítják úgy a képzeleted, hogy őrültséget tegyél, vagy a félelmeidet gerjesztik és láttatnak olyasmit, ami valójában nincs is ott. Mindkettőnek ugyanaz a végkimenetele: totális káosz. Megőrjítenek…

- Azt mondod, az egészet csak beképzeltem? – fakadt ki hisztérikusan Hermione. – Nem gondolhatod, hogy…

- Nem gondolom, tudom, hogy nem történt semmi. Ki vagy merülve, megvisel a környezetváltozás, hogy nincsenek melletted a barátaid… Kiszolgáltatottnak és magányosnak érzed magad, de ezen segíthetünk.

- Mire célzol? – Gyanakvó hangsúlya sugárzó mosolyra fakasztotta Krumot.

- Induljunk – mondta. – Rád fér, hogy kirúgj a hámból!

Mit volt mit tenni, ellenkezésnek helye nem volt.

Hermione egész úton azon agyalt, vajon mindent csak képzelt-e. Malfoyt, a beszélgetést, azokat, amiket mondott Viktorról… Miért nem akarja, hogy szóljon Ilievának?

Tényleg nem bízhat benne?

Malfoy el akarja érni, hogy ne bízzak benne, gondolta magában, mindig arra törekszik, hogy tönkre tegyen mindent. Féltékeny, amiért ők jól megértik egymást.

Viktor azt mondta, a rózsák megbabonáztak. Akkor viszont az egész beszélgetés csak illúzió volt. Különben is, Malfoy miért lenne féltékeny? Hiszen utálja őt, minden vágya, hogy eltegyék őt, Hermionét láb alól.

Gondolatai káoszában fikarcnyi értelmet sem fedezett fel. Egyik úgy robogott a másik után, hogy abban is kételkedett, valóban felfogja-e őket. Némi tépelődés után arra jutott, hogy nincs oka rá, hogy ne bízzon Krumban, és elvetette a dementor-támadás lélektépő,hamis emlékeit.

Éppen bulizni indulnak, és remek lesz. Végre lesz alkalma inni egy jó kupa vajsört, lelkendezett magában.

Viktor hirtelen megállt egy súlyos, kétszárnyú faajtó előtt; ahogy minden erejét latba vetve nekifeszült, fülsiketítő dörrenés rázta meg a kastélyt.

Nehéz, aromás füst ömlött ki a szárnyak résén, mely alkoholpárával és fülledt vágy szagával keveredett. Halk, dallamos zenére vonagló, egymásba fonódó testeket látott a füstös félhomályban, köröskörül kényelmes párnák és puffok várták az ejtőzni vágyókat. Menet közben valaki a kezébe nyomott egy vajsörös korsót.

Viktor kézen fogta és húzta magával a tömeg felé. Mikor alkalmasnak vélte az időpontot, kivette a korsót Hermione kezéből, egy közeli asztalra ejtette és mozogni kezdett.

A másik teste azonnal válaszolt a ritmusos andalgásra, akaratlanul is felvette a tempót és táncolni kezdett. Próbált ellazulni és elvegyülni. Összebújva imbolyogtak. A fiú elérkezettnek látta az alkalmat; gyengéden végigsimította Hermione arcát, majd ujjait az álla alá csúsztatta, de ő elfordult. Krum csalódott volt ugyan, de a pillanatnyi kudarc nem szegte kedvét.

A durmstrangosok színpompás tengere ide-oda sodorta őt. Csak táncolt, táncolt és táncolt, végre nem érezte magát kívülállónak, persona non gratának. Az sem zavarta, mikor egy lány derékon ragadta, elrángatta Krumtól és táncolni hívta.

Mikor kellemesen elfáradt, ledobta magát egy hímzett szegélyű, túlméretezett díszpárnára és nagyot kortyolt a vajsörből, amit Viktor korábban kivett a kezéből. 

Most látta csak, mi a töménytelen aromás füst forrása. Nem messze tőle egy csapat diák ült körbe valamit, amiből számtalan indaszerű cső lógott ki. Ajkaik közül tömör füst gyöngyözött elő.

Hermione ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy magába szívja a jó kedv ködét. Odabillegett az asztalhoz, a társaság pedig szó nélkül utat engedett neki. Mosolyogva invitálták, hogy üljön közéjük és ő örömmel lehuppant egy szabad fotelba. Itt, a kiinduló pontnál annyira tejszerű volt a füst, hogy jóformán a mellette ülő arcát sem látta igazán. Újabb dörgés rázta meg a falakat, de már nem törődött vele. Odahajolt hozzá egy kék hajú lány és szájába fújta a füstöt. Édes, bódító ízt érzett a nyelvén, tüdeje kitágult, ahogy egyre nagyobbat és nagyobbat nyelt a dohánypárából. Egy végtelen pillanatra úgy tűnt, mintha a lány meg akarná csókolni, de aztán mikor kifogyott a szuszból, nevetve elfordult tőle és újra mélyen szívott az indaszerű csőből.

Hermione csak lassan fújta ki a füstöt. Ajkai önkéntelen mosolyra húzódtak, nem tudta volna megmondani, pontosan mitől, de határtalanul boldognak érezte magát. Várt, hátha a kezébe nyomnak egy csövet, de miután ez pár perc elteltével sem történt meg, így most ő kezdeményezett. Közelebb hajolt a balján ülő szőke fiúhoz és mélyen magába szívta az ajkai közül hömpölygő fehérséget. Megszédült, megbillent a párnán, így vészesen közel hajolt a fiúhoz, majdnem lefejelte. Szürke szemek villantak a füstfelhő túloldalán.

A fiú elnevette magát, aztán ajkait az ő ajkaira tapasztotta. Nyelve lassan tört utat magának a szájában, finom édes ízt hozva a mámorba. Csókjuk egyre mohóbb és hevesebb lett, ködbe burkolózó alakjuk apránként egybeolvadt.

A fiú talpra rántotta, s a csókot egy pillanatra meg nem szakítva a parkettra botladozott vele. Testük vad ringásba kezdett a zene éppen változó ütemére, ujjaik erősen markolták egymást. Hermione megszakította a csókot, hogy levegőhöz jusson; beléhasított a felismerés. Ő az…

Draco kajánul vigyorgott és a fülébe súgta: – Szabad péntek, szabad szombat… most mindent szabad.

A lány értetlenül bambult vissza rá.

- Hát mégis itt vagy?

- Hol máshol lehetnék?

- Azt hittem, csak képzeltelek…

- Illúziónak tűnők? – kérdezte és nyelvével megnyalta a lány felső ajkát.

- De… te gyűlölsz engem – mondta rekedten.

- Az ember azt gyűlöli a legjobban, amit soha nem kaphat meg.

- Az életeddel játszol, tudod? – vigyorgott Hermione.

- Te is a tiéddel – súgta vissza Draco.

- Ha ez kiderül, halott vagy. Megölnek.

- Ha kiderül. Nem kell kiderülnie. Ami a Durmstrangban történik, az itt is marad.

- Gyere – mondta Hermione és húzni kezdte.

- Hová?

- Csak gyere velem – kérlelte.

- Látod? Mondtam én, hogy hívni fogsz – nevetett rá a fiú.

Hermione még látta valahol a tömegben Viktor alakját. A tomboló tömeg közepén állt magányosan, arcán a csalódottság és a becsapottság vonásai keveredtek, de ő már mit sem törődött vele. Bocsánatkérően pislogott rá, integetett neki, de már nem láthatta a fiú reakcióját, becsukódott mögötte az ajtó.

                                                                       ***

Sajgó végtagokkal, vacogva ébredt. Valami nyomta a hátát. Köhögve felült és egy sötét, sivár helyiségben találta magát. Számtalan sötét szempár szegeződött rá.

Elgyötört elméjében vadul kutatott a boldogság és a mámor darabkái után, de nyomukat sem találta. Egyetlen érzés maradt csak meg benne, az, hogy milyen hevesen kezdett verni a szíve, mikor Draco megcsókolta. Annyiszor eljátszott már a gondolattal, és most végre megtörtént…

- Na, végre, azt hittem már egész éjjel itt fogunk ácsorogni.

- Igazi kis csipkerózsika a mi nagyra becsült vendégünk, igaz-e? – Ilieva lépett elő a szoba egyik sötét sarkából. – Mondtam, hogy vigyázz magadra, te buta lány.

- Mi történik?

- Minden útmutatást megadtam neked, hogy ép bőrrel megúszd ezt a kis kirándulást, de te neeem, muszáj volt a mit sem érő bizalmat hajkurásznod! – köpte a nő. – Ostobább vagy, mint hittem, de ez nekem végül is kapóra jön.

Világosság öntötte el a szobát, Hermione pedig a szeme elé kapta a kezét. Pupillái fájdalmasan összerándultak a hirtelen támadt fénytől.

- Viktor?!

- Hagyd őt, nem hall téged – búgta Ilieva.

- Miért ne hallana?

- Alszik, de a kedvedért szívesen felébresztem. Vincent, légy oly kedves…

- Dehogy alszik, hisz nyitva van a szeme!Viktor! – kiabálta Hermione.

A Vincentnek nevezett tagbaszakadt fiú előlépett a boltíves átjáró mögül és pálcaintésére Viktor egy csapásra magához tért.

- Ó…

- Mégis mit jelentsen ez? – kelt ki magából Krum, ahogy megpillantotta a földön kuporgó lányt.

- Ez lehetetlen – lehelte maga elé Hermione.

- Bizony ám! A jó öreg Imperius átok – bólintott az igazgatónő. – Még csak fel sem merült benned, hogy talán félrevezet és hazudik neked, pedig az én agyafúrt Dracóm megadta neked a kezdőbetűt. Ennyire elvakultan hiszel a barátságban, a szeretetben és a tiszteletben. Eszedbe sem jutott, hogy az illúziónak vélt dolog mögött találod az igazságot, és amit igaznak hiszel, az csupán fantazmagória – nevetett. – Nevetséges, mennyire ragaszkodsz a Dumbledore által preferált semmirevaló, erénynek csúfolt tulajdonságokhoz.

Viktor arca elvörösödött a dühtől. Vállai megremegtek, ahogy előrelendült, de Crak és egy másik fiú lefogták őt.

- Ezek igenis fontos tulajdonságok! Az már a maga szegénységi bizonyítványa, ha nem tudja, mihez kezdjen velük! – Mélyen belül ezerszer is elátkozta magát, amiért nem látott át a szitán. Imperius átok, hát persze, mi más? Ebből írt kitűnő dolgozatot, éles helyzetben pedig egészen az alapoknál elbukott. Megsemmisülten bámult maga elé. – Hagyjátok békén!

- Gondolj csak bele! Álomital? Ugyan már! El kellett kábítsalak, nehogy beleköpj a tervembe.  Az egész csak színjáték volt. Minden.

- Hogy volt képes rá, hogy eláruljon minket és az egész iskolát? – ordította Krum. – Mégis mit művelt? Hogy volt mersze engem használni arra, hogy csapdába csalja ezt a lányt?

- Te csak fogd be a szádat, makacs kölyök – rivallt rá Ilieva. – Túl gyenge voltál még ahhoz is, hogy küzdj az átok ellen, zokszó nélkül teljesítetted a parancsaimat, mostanra meg kellett volna szeresd az új szerepedet.

- SOHA! – őrjöngött. – Soha nem fogok a magafajtákkal szövetkezni!

- Nagyon elmés! Megszervezett egy cserediákprogramnak hazudott marhaságot azért, hogy legálisan elrabolhasson engem a Roxfortból? – nevetett kínjában Hermione. – Nagyon elmés…

- Majd ha a dicséretedre szomjazom, te fattyú, szólni fogok – köpte Ilieva.

- Hogy volt képes rá, hogy a minisztériumi pozícióját és a Durmstrang szellemét használja arra, hogy halálfaló tanoncokat toborozzon maga köré? Ezek a gyerekek bíztak magában…

- Ezt hívják ambíciónak, drágám. A cél szentesíti az eszközt, szokták mondani. Nem elhanyagolható azonban, hogy igen sok diák magától ajánlkozott, hogy segít, kérnem sem kellett, nemhogy átkozódnom érte.

- Mégis mi a cél? A fél mágusvilág kiirtása? – heveskedett Hermione.

- Meg kell tisztítanunk az elitet a söpredéktől, csak így érvényesíthetjük a jogainkat. A hatalmunk már megvan hozzá, akkor miért ne használjuk?

- Hallja magát? A saját diákjairól is beszél!

- A legkevésbé sem érdekel, hány életbe kerül, mire a Nagyúr vágya teljesül – mondta egyszerűen az igazgatónő. – Ha hadseregre van szükség, hát létrehozzuk. Ha az értünk harcolók között van olyan, aki nem méltó rá, hogy kiérdemelje a Nagyúr kegyeit, attól gondolkodás nélkül megválunk, amint elvégezte a feladatát. Ennyi a titok. Te is ilyen elem vagy a gépezetben.

- Miért én? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Hermione.

- Okos vagy, túlságosan is okos ahhoz, hogy szabadon járkálhass. Kevés a rés a pajzson, de te képes vagy rá, hogy megtaláld, mielőtt kijavítanánk a hibát. Jó harcos lennél, ha nem rontottak volna el a Roxfortban. Persze, sárvérűként még annyira sem vagy érdemes, mint a féllények…

- Nem vagyok jó barátnak, de túl veszélyes vagyok ellenségnek? – nevette el magát megint Hermione. – Ez abszurd!

- Így igaz. Felhasználunk, amíg érdekünkben áll, aztán lerántjuk rólad a leplet, a tieid pedig elvégzik a piszkos munkát. Akármennyire is ragaszkodtok a szeretethez és a megbocsátáshoz, ezt az árulást még „ti” sem tűrnétek el.

- Talán én beleestem abba a hibába, hogy nem ismertem fel az Imperius átkot, de ne gondolja, hogy más sem fogja, például Dumbledore! Őt nem lehet kijátszani!

- Csak figyelj! – szólt közbe Draco. – Azt fogod tenni, amire utasítalak, és még élvezni is fogod.

- Soha!

- Nehogy hozzáérj! – förmedt rá Viktor Dracóra. – Ha csak megpróbálod, darabokra téplek!

- Kussolsz!

- Hát nem érted? – kérdezte csillogó szemmel Ilieva. – Te vagy a kulcs az új világ kapujához. Segíteni fogsz nekünk becserkészni Pottert, segíteni fogsz elcsalni őt, és te magad fogod a Nagyúr kezére adni a legjobb barátodat. És tudod mi a legszebb az egészben?

- Az, hogy semmit sem tehetsz ellene – fejezte be a nő mondatát Draco.

Viktor nem maradt veszteg, kirántotta magát Crak szorításából és Malfoy felé kapott. Az igazgatónő, hogy véget vessen a közjátéknak, egy hanyag pálcamozdulattal a földre sodorta Krumot, aki most kínok kínjai közt vergődve üvöltött Draco csillogóra suvickolt surranója előtt.

- Hagyja abba! Hagyja abba, nem hallja?! – ordította könnyezve Hermione. – Ne keverje bele ennél jobban, ő nem akarta ezt! Ne bántsa, kérem, kéreeem!

- Hamarosan megtisztul az elméd, és miután összepakoltál, visszaindultok a Roxfortba. Onnantól Draco gondjaira bízlak. Üdvözlöm Dumbledore-t – kacagott ridegen Ilieva.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt teszi!

- Tudod, a vámpírok már csak ilyenek. Hatalomvágyók, érzelemmentesek és célorientáltak vagyunk. Na meg persze halhatatlanok – vigyorgott. – Jobb, ha nem húzol ujjat velem, kislány. Ha megpróbálod, százszor rosszabb sors vár rád a halálnál…

- Fenyegetőzhet amennyit csak akar, akkor sem fogok segíteni!

- Mivel még mindig tart a szabad péntek, ezért magatokra is hagylak. A tied, azt csinálsz vele, amit akarsz. A Durmstrangban történik, az itt is marad – fejezte be a nő, rákacsintott Dracóra, majd távozott. A két csatlós felnyalábolta a félájult Viktort és követték őt.

- Szórakozzunk kicsit – szólt gonosz vigyorral a szőke fiú.

- Hozzám ne merj érni!

- Nem egészen fél órája még vadul faltál és úgy csüngtél rajtam, hogy bárki zavarja jött volna, ha látja – kacagott.

- Elment az eszem, világos…

- Akkor folytassuk – szólt Draco, talpra rántotta a lányt és erőnek erejével megcsókolta. – Ha tudnád, mennyire élvezem – súgta a szájába, míg Hermione a karjaiban reszketett.

Velőt rázó sikítás robogott végig a kastély falain, magányosan verve visszhangot az alagutakban és üres termekben. A mámor egyre vaduló hangjaiba keveredve senki sem hallhatta, milyen is az, mikor valakit igazi álarc mögé kényszerítenek…

VÉGE

*bolgár joghurtos uborkaleves dióval

** balkáni lecsó padlizsánnal és kolbásszal