5. történet - Alatta - "zombi" járvány

Cím: Egy lator akarata – Hasadás

Csapat: Alatta

Kulcs: „zombi járvány”

Korhatár: 16 év

Figyelmeztetések: AU, OOC, enyhe erotikus tartalom

Jellemzők: Akció, Kaland, Dráma

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling tulajdonát képezik, én mindössze megpróbálom bontogatni igen silány fantáziám szárnyait a segítségével.

Páros: Bill/Hermione

Leírás: Voldemort tervez, Dumbledore képi mivoltában is végez, Perselus Piton elvégez, Harrynek pedig megmarad ennek az igencsak szoros gordiuszi csomónak a kibogozása. De ez csak az előzmény. Ami közben történik, az már igazán bonyolult.

Egy lator akarata – Hasadás

Prológus

– Rájött.

És Albus Dumbledore nagyon jól tudta, mit ért ez alatt Perselus Piton. A bájitaltan professzor, újdonsült igazgató, utolsó erejéből nyögte a szavakat, majd összeesett irodájának kandallójánál. Az agg varázsló, aki addig portréja karosszékében ücsörgött, úgy pattant fel, mint akire parázsló szenet dobtak. Azonnal a gyengélkedői keretébe futott, és értesítette Madam Pomfreyt Perselus kritikus állapotáról. Tudták, hogy ez meg fog történni, de csak sejteni lehetett, mikor. Nos, elérkezett a pillanat, hogy a halálos átok megváltást jelentsen büntetés helyett. Voldemort pontosan tudta, hogyan vesse be az eszközeit, a kérdéses mindössze a mikor volt. Valamint az, mi a terve még Perselus Pitonnal, ha életben hagyta?

Albus Dumbldedore-nak egyáltalán nem tetszett ez a fordulat, mivel Tom a horcruxokat igazán jól elrejtette… Akkor a Pálcák Ura mégis miért nem kell neki, ha egy pöccintéssel megszerezhetné?

Itt valami nem stimmelt.

***

Perselus Pitont az eset után egy hétig tartották mesterséges kómában, aztán még két hét komoly szedatívumos terápiát kapott a biztos gyógyulás érdekében. Dumbledore régen látott ennyire megkínzott embert. El se tudta képzelni, hogyan lehet elviselni egy nyilvánvalóan többszörösen alkalmazott Cruciatust úgy, hogy ép maradjon az elme. És a testnek hogyan marad ereje a hopp-hálózaton keresztül közlekedni.

Rejtély, honnan van ennyi kitartása Perselus Pitonnak.

Dumbledore mélázva nézte portréjából a férfit, akinek mindig szigorú, komor arca ezúttal kisimult volt és nyugodt. A sors fura fintora, hogy pont egy kiadós kínzás kellett ahhoz, hogy végre békésen aludjon.

– Mióta bámul?

 Perselus nem nyitotta ki a szemét, továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyán. Milyen jó, hogy az az átkozott kép pontosan az ő ágyával szemben lóg. Biztosan véletlen.

– Az igazat megvallva, fél órája jöttem át ide – nyilatkozta Albus.

– Vagyis kettő.

– Látom, visszatért az időérzéked!

Dumbledore valóban szerfelett vidám lett, tekintete még a képen keresztül úgy csillogott örömében, hogy szinte életre kelt. Piton egy pillanatra kinyitotta a szemét, és vetett rá egy cseppet sem szívmelengető pillantást.

– És a látásod is, remek! – folytatta, bár rossz ötletnek bizonyult, ugyanis Piton felhorkantott és visszahunyta a szemét.

Valahogy jobban esett neki legalább ennyire „elbújni” a volt igazgató fürkésző, óvó, kíváncsi, sajnálkozó pillantása elől. És egyébként is zavarta az az undorító világosság, ami a gyengélkedő hatalmas ablakin tódult be.

– Bizonyára az a tény nem hagyja nyugodni, hogy még életben vagyok.

– Azért ne ilyen szőrösszívűen fogalmazd meg, Perselus. Nyilván foglalkoztat az ügy, de az állapotod még inkább.

– Mint látja, jobbat talált ki egy egyszerű Avadánál. Kreatívabb, nem csalódtam.

– Nem értem a lépést. Ez nem vall Tomra.

Voldemort világéletében mindent azonnal akart. Legfőbbképp persze olyasmiket, amelyeket öldöklés árán szerzett meg, ehhez képest azonban elég amatőrnek hatott „pusztán” majdnem megölni az egyik emberét… Csakhogy ebben az esetben is adott a mögöttes tartalom. Játszott.

– Valamivel csak kell szórakoznia, ha már nincs többé horcrux-biznisz, nemde?

És Perselus ismét ránézett, de ezúttal nyitva tartotta a szemét. Albus rég döbbent le ennyire. A lélekszaggatás alattomos és szörnyű tett volt már önmagában, de ezek szerint még lehetett fokozni, és Tom rájött, hogyan, ehhez pedig Perselusra is szüksége lesz. Az agyában mugli filmként vetült le a jócskán hiányos kép…

– Nem állt szándékomban most kifaggatni téged, de Pomfrey mérges pillantása nagyon is megér ennyit.

 – Most már csak egy portré, elsétálhat anélkül, hogy Poppy utánamehetne.

– De még vissza kell jönnöm.

Ebben volt igazság. Perselus majdnem el is mosolyodott, de legyűrte a késztetést.

– Kár szaporítani a szót!  Rájött, hogy nem ő, és nem is Draco a pálca valódi gazdája. Ebből arra is rájött, hogy én nyilván tudtam erről, továbbá arra is, hogy ezt egyedül öntől neszelhettem meg. Rosszul érintette.

– De mégis miért hagyott életben? Szó nélküli első teendője kellett volna hogy legyen a te kivégzésed. – És az agg varázsló arcára komoly gondterheltség ült ki, pánik és tanácstalanság.

– Nagyon jól tudja, hogy az piros masnis ajándékdoboz lett volna tőle… Majd én ölöm meg saját magam az ő átkával.

Perselus hiába beszélt rébuszokban, Dumbledore akkor is értette. Nem is vágott a szavába, felesleges kérdésekkel se traktálta, csak várta, hogy Perselus összeszedje a gondolatait, az erejét a beszédhez, és befejezze.

– Időhurok átok. Ilyen egyszerű. Az összes nem tisztavérű mágus elméje meg fog bomlani előbb-utóbb. Ez pusztán attól függ, mennyire erősek. Zombikat fog gyártani belőlük, fokozatosan elszívja a mágiájukat, miközben észre se veszik, az aranyvérű bagázsa meg végig fogja nézni, akár valami bolond, mugli szappanoperát. Ó, és a varázslatot természetesen én hajtom végre, amint lehet.

– És így saját magaddal is végzel – foglalta össze Albus.

– Mondtam, hogy kreatív.

És Perselus Piton megvonta vállát, noha soha azelőtt nem tett ilyet.

– Viszont még mindig nem eléggé… – szólt sejtelmesen Albus.

És Pitont ismét elfogta az az érzés, ami már oly’ sokszor, amióta ismerte Albus Dumbledore-t… Megijedt. Rémes volt ugyanis a gondolat, mely szerint ha Dumbledore lett volna egy beteg, hatalommániás pszichopata, és nem Voldemort, akkor jócskán megszívta volna mindenki. Ezt a vibráló energiát, optimizmust, tudást, erőt és intelligenciát átültetni valami gonoszságba egyenlő lett volna egy apokalipszissel.

– A saját fegyverét fogod rászegezni, Perselus. Így is bele fogsz halni, a portréd ugyanúgy az enyém mellé kerül, de legalább nyerhetünk Harrynek némi időt, hogy tegyen az átok ellen.

– Mire gondol?

– Az átok specifikus, maga meg félvér… Nos, ugyanannyira erős, mint amennyire gyenge bizonyos energetikai szinteken.

– Ha kérhetném, ne mondjon olyasmit, amivel már tisztában vagyok.

– Az átok nem csak akkor fog sikerülni, ha a nem tisztavérű mágusokra szórja, Perselus. Voldemort saját csatlósait sújtjuk le.

– Dumbledore, tisztelettel, de szerencsére nem minden aranyvérű hülye, vak és inkompetens. Ahogy mindig hangoztatta, semmi sem csak jó vagy csak rossz. Mindkét oldallal szimpatizálnak aranyvérű mágusok. 

– Mint minden, ez is áldozatokkal jár majd, de Harry mindenre rájön és talál megoldást.

– Nem tudom eldönteni, hogy maga naiv, elvetemült vagy bolond – kelt ki magából a mágus. – Potter a Weasleyk nélkül érzelmileg képtelen lesz boldogulni. Az egyiknek udvarol, a másik a barátja, a többi körberajongja, úgyhogy ez elég övön aluli lesz ahhoz, hogy lelassuljon és siránkozzon. Granger okos ugyan, tettre kész és nyomokban még empatikus is, de nem lesz elég Potter istápolására…

– Nem biztos, hogy ez gyengíteni fogja Harryt. Persze fáj majd neki, hiszen ahogy az imént mondtad, jelentős érzelmi szálak fűzik bizonyos emberekhez, de épp ez fogja arra ösztökélni, hogy a végére járjon mindennek.

– Akkor sem vagyok biztos benne, hogy két griffendéles gyerek képes lenne-e egy olyan átokkal szembeszállni, amit a kontinensek szétszaggatásakor szórtak a mágusokra.

– Ez esetben Bill ellátja őket néhány érettebb tanáccsal, Perselus. Nem hagyom őket magukra.

A bájitaltan professzor érezte, hogy hasztalan lenne minden próbálkozás, amivel lebeszélné Albus Dumbledore-t a tervéről, mely mindössze pillanatok alatt kapott életre pár elejtett mondatból. Az egészben ráadásul az volt a bizarrabb, hogy talán működhetett is.

– Megint megtépázza a fiút – jelentette ki Piton.

– Ha nem bírná ki, nem tenném. 

Mindkettejük hangja sejtelmes volt, atyai, ugyanakkor szemrehányó.

– Összekeveri valakivel.

– Nem keverem össze, viszonyítom.

*-*-*-*

Néhány hét múlva Perselus Piton aranyvérű mágusok ezreire szórta ki átkát. Voldemort szinte szűkölve és toporzékolva volt kénytelen szembesülni azzal, hogy tökéletesnek hitt terve egykori kémével egyetemben semmisül meg.

      1. fejezet

Inkubáció – lappangási szakasz

– Hahó, haver, kelj már fel! Valami nagyon állat történhetett velünk az éjszaka.

Harry Ron izgatott hangjára ijedt fel, ami közvetlenül mellőle jött. Azt se tudta, hol van vagy baj van-e, azonnal kiugrott párnái közül – illetve ugrott volna, ha épp nem csavarodik bele a takarójába –, és le is esett az ágyáról. Ron nevetve nézte végig a jelenetet, de egyből abbahagyta, amikor szembetalálta magát a Kis Túlélő cseppet sem túlélhetőnek tűnő pillantásával. A Sebhelyes végül kitapogatta a szemüvegét, és bosszankodva meredt rá barátjára, aki bárgyú-bamba tekintettel bámulta a kezét.

– Hát ez tök baró! – mosolygott a Vörös.

 Harry tényleg kezdett kijönni a sodrából. – A kezed?

– Nem csak a kezem, az egész testem! – folytatta Ron. Meglehetősen el volt ragadtatva magától, barátja már annál kevésbé.

– Ron, normális vagy? Azért keltettél fel, hogy elmondhasd, mennyire tetszel magadnak? A frászt hoztad rám, azt hittem, baj van.

– Baj? – kérdezett vissza, de hangja még mindig fátyolos és izgatott volt egyszerre, Merlin tudja mitől. – Attól függ. Egy éjszaka alatt négy évet öregedni mennyire az?

– Te most miről beszélsz? – Harry kezdte elveszteni a fonalat.

– Vagy talán Fredék tréfálkoznak a Kor-korrigálóval? Mert évek óta mondogatják, hogy kipróbálják… – Ron oda se figyelt Harryre. Valami furcsa elméletet fejtegető tudósra emlékeztette őt leginkább. – De nem is érdekel! Mindig is úgy gondoltam, hogy tizenhétnek lenni a legjobb.

– Hogy érted, hogy tréfa? És miféle öregedésről beszélsz? Elárulnád végre, mi a búbánat jött rád?!

Kétségtelen, hogy Ron megint kiment éjszaka, és belakomázott. Legutóbb, amikor ez történt, reggel határozottan állította, hogy márpedig ő tényleg mugli kosárlabdameccsen játszott profikkal. Csak ez most sokkal furcsább volt.

– Ó hát persze! Te még nem is láttad…

Azzal Ron a tükör elé vonszolta a vonakodó fiút.

– Na, mit szólsz? Tök jól nézünk ki, nem? – kérdezte, közben elégedetten mustrálta magát, Harrynél azonban itt telt be a pohár.

– Te csak azért rángattál ki az ágyból hajnalok hajnalán, hogy illegesd magad a tükör előtt?

– Nem értelek, Harry! Hát nem veszed észre? Tizenhárom évesen így kinézni egyik napról a másikra…

Harry nem tudta eldönteni, hogy Ron csak ugratja-e, beütötte a fejét, álmodott valamit, esetleg valóban az ikrek lennének-e a háttérben… Akkor vált világossá számára, hogy barátja tényleg nem viccelődik, amikor Siriusról kezdett hadoválni, Csikócsőrről, a Kviddicskupáról és Cedricről. Annyira nem volt se tapintatlan, se érzéketlen, hogy szóba hozza őket némi hajnali poénkodás reményében. Mintha visszament volna az időben, és az utóbbi három és fél év meg se történt volna… Annál a pontnál, amikor Ron bolgár és ír zászlók után kezdett kutatni, Harryt hatalmába kerítette a félelem. Nagyon remélte, hogy ki tudnak találni valamit, ugyanis az esküvőn így nem lehetett részt venni vele. Nemhogy horcruxok után keresgélni…

*-*-*-*-*-*

Hermione arra ébredt, hogy csend van. Ez önmagában igen kellemes kezdése lett volna a reggelének, azonban a tény, hogy az Odúban aludt, ráadásul az első Weasley-fiú esküvőjének napján, az már okot adott némi baljós érzésre… Az órájára pillantott, hátha még túlságosan korai az időpont, ám csalódnia kellett. Fél hét múlt. Nemhogy hamar volt, egyenesen el is aludtak.

A boszorka úgy pattant ki párnái közül, mint akit leforráztak. Odaugrott Ginnyhez, aki a másik ágyon feküdt, megrázta a vállát, azonban a lány észre se vett semmit. Úgy aludt tovább, mint a bunda.

– Ginny! – szólongatta. – Késésben vagyunk, kelj fel!

Erre a hétalvó már mocorogni kezdett és durmolt valamit a szünetről, átkokról, Merlinről...

– Na végre! Már azt hittem, csak akkor ébredsz fel, ha leöntelek vízzel… Öltözz fel, aztán találjuk ki, mit mondunk édesanyádnak arról, hogy aludtunk el. Nem is értem, miért nem jött még fel és rángatott ki bennünket az ágyból… Kész csoda!

Hermione nem is figyelt Ginnyre, csak magáról megfeledkezve öltözködött, pakolászott és rendezte az ágyát. A vörös lány felkelt, majd laposakat pislogva körbenézett, mintha most járna először abban a szobában… Álomittasan fürkészte körülötte sertepertélő barátnőjét, de nem szólt semmit. Hermione, amikor észrevette Ginny tanácstalanságát, egy pillanatra elmosolyodott és hozzá fordult:

– Jó reggeeelt! – mondta nyájasan, majd szigorúan ecsetelte tovább meglátásait: – Tudom, hogy túl korán van, de azért egy hangyányival több izgatottságot vártam a bátyád esküvőjének napján. Bár az is lehet, hogy összes nekem jutott… – kuncogott.

Ginny összeráncolta homlokát: – Miféle esküvő? – majd ránézett, aztán kikerekedett szemekkel bámulta: – Mi történt veled?

– Hát Billé, te butus! Mondjuk ennyi báttyal az oldaladon megértem a pillanatnyi elmezavart – magyarázta Hermione inkább magának, mint neki. – Hogy érted, hogy hogy nézek ki? Reggel van.

– Hát úgy egészben. Mikor öregedtél ennyit?

Hermione próbálta nem zokon venni a kérdést, de persze nem ment neki.

– Ilyenkor nem öregszünk, Ginny, hanem fejlődünk – hangsúlyozta kissé flegmán. Eleve nem is tudta hová tenni Gin beszólását. Este még nem volt ilyen goromba.

– Valami bűbáj? – kérdezte hirtelen a Vörös lány. – A bál miatt? És hogy kerültünk haza?

– A bál az túlzás. Esküvőre készülünk.

– Áááá, szóval szerinted Trimágus-esküvő lesz?

Itt már Hermione kezdett rosszat sejteni. Ginny túlságosan komoly volt, és az is látszott rajta, mennyire nem érti a helyzetet. Mintha nem is lett volna jelen a jelenben, hanem…

– Ginny, melyik évet írjuk? – kérdezte óvatoskodva a boszorka.

– 1995-öt. De miért kérdezed?

A Granger-lánynak persze egyből milliónyi eshetőség futott át az agyán Ginnyvel kapcsolatban. Nem merte sem megerősíteni, sem cáfolni barátnője állítását. Jobbnak látta felkelteni Harryéket.

*-*-*-*-*-*

Bill Weasley a napi kemény edzés-forró zuhany-kiadós reggeli hármasát semmiért sem adta volna fel, és aki ismerte őt, tudta, hogy ez a rituálé nem pusztán rigolya, hanem elengedhetetlen része a reggelének. Ha az ember ősi átkok megfejtését és megtörését művelte folyamatosan, ráadásul még vérfarkas is, akkor fizikailag és mentálisan is mindig toppon kellett lennie. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy élete legszebbjének titulált napján, amelyen a legfontosabb lett volna hódolni ezen szokásainak, éppen a saját édesanyja gátolja meg.

Felfrissülve indult a konyhába valami jó, szaftos maradék reményében. Némileg nyugtalanította ugyan a tény, hogy ez lesz az utolsó vőlegényként elköltött reggelije, de aztán eszébe jutott, milyen csodás pillanatok várják őt Fleurrel, és el is szállt az aggodalma. A konyhába lépve meg se lepődött azon, hogy édesanyja már ott tesz-vesz ezen a korai órán. Dudorászva pakolászott, a kávévíz már forrt, két bögre állt az asztalon… Elmosolyodott. A legjobb napjai mindig itt és így kezdődtek.

– Jó reggelt, anya!

Bill vidáman köszöntötte őt, mire Molly ijedten sikkantott fel a váratlan hangra. A férfi kissé megrestellte megát, egyáltalán nem akart ráijeszteni az anyjára, de már késő volt. A boszorkány a szívéhez szorított kézzel kapkodta a levegőt, és úgy bámult rá, mintha most látta volna először.

– Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni. Csak én vagyok.

Bill először nem tudta hová tenni a zavart, amit okozott, de rögtön észbe kapott.

– Bocs, mindig elfelejtem, hogy ti nem szoktatok hozzá, de én általában félmeztelenül reggelizek. Mondtad már, hogy kapjak fel valamit, de sose jut eszembe… –  Ám szerencséjére az egyik székre rá volt terítve egy póló, mintha neki hagyta volna erre az esetre az egyik hanyagabb öccse. Gyorsan felhúzta, majd elvigyorodott. – Meg is van oldva. Azt nekem főzted?  – kérdezte kedvesen.

Molly azonban továbbra is olyan kétségbeesetten bámulta, hogy Bill nem is tudta szó nélkül hagyni.

– Mondd, anya, jól vagy?

– Anya? Még csak az kéne! – Molly, bár megszólalt, egyáltalán nem olyasmiket mondott, amiket Bill várt. – Elárulná, mit keres a házamban? Hogy jött be?

– Ez valami vicc? Ennyire felhúztak az ikrek? Gondolhattam volna, hogy ezen a napon is hozzák a formájukat. – A férfi lemondóan megdörzsölte a homlokát, majd sóhajtva leült az egyik székre. – Mit csináltak már megint?

– Na idefigyeljen, fiatalember! Nem tudom, hogy került ide, azt se, milyen modortalan ikres családból való, de tűnjön a házamból, mert szólok a férjemnek! És azzal még jobban járt, ha őt hívom…

Molly Bill nyakához szegezte a pálcáját, és dúvadként fújtatva, elsötétült tekintettel nézte őt. Itt valami egyáltalán nem volt rendben, ennek már fele sem volt tréfa.

– Anya, jól vagy?

– Fejezze már be az anyázást, jóember! Nekem nincsenek gyermekeim.

Bill nem tudta, mi a nyavalya történhetett az anyjával, de jobbnak látta nem annak szólítani. Feltartott kézzel, lassan kelt fel székéről, majd óvatosan hátrálni kezdett, Molly azonban továbbra is bizalmatlanul méregette őt, ugrásra készen. Ha valaki ezt látta volna, aligha hiszi el.

– Na de Molly, mit művelsz? De hiszen ő saját a fiad!

Arthur Weasley hangja csendült az ajtóból, mire a boszorkány ismét ijedten összerezzent. Bill hálát adott magában apja érkezéséért, de valami azt súgta neki, annyira azért ne örüljön…

– Kicsoda maga és honnan ismer?

– Ugyan, Molly! A férjed vagyok! Bolondgombát ettél reggelire? Ereszd már el… – szólt a mágus, és megindult feléjük.

Molly Arthurra is úgy bámult, mintha ő se lenne teljesen komplett.

– Menjen innen! – sikította szinte magából kikelve Molly.

Az asszony egyből Arthur felé suhintott a pálcájával, aki a nem várt átkozódástól nekirepült a falnak, majd a földre rogyott. Bill ijedten pislogott a nőre, aki bár az anyja testében volt, egyáltalán nem hasonlított rá. Mintha egy éjszaka alatt szöges ellentétévé vált önmagának.

– Magára is ez vár, látja? A bűntársa, igaz?

Molly hangja már-már paranoiás volt. A pálcát megint hozzányomta Bill nyakához, és elszántan, ugrásra – átkozásra – készen várta, mit mond a férfi. Bill azon gondolkodott, mégis hogyan szabadulhatna el. Ha továbbra is azt mantrázza, hogy a fia, őt is képes lesz megátkozni, mivel eddig se hitte el. Ha betörőnek vallja magát, ami megint csak elég fura lenne, akkor ugyanúgy használhatja a pálcát. Fizikailag ugyan ő volt fölényben, de esze ágában se volt bántani az anyját.

– Stupor!

Egyszerre Harry hangja hallatszott a lépcsők felől, és Mrs. Weasley máris kábultan hevert a padlón. Bill hitetlenkedve ránézett, de tudta, hogy Harrynek nem nagyon maradt más választása… A fiú iszonyatosan szégyellte magát és látszott rajta, hogy hamarabb harapta volna el a nyelvét, ha rajta áll, mintsem hogy pálcát emeljen Mollyra. Hermione szorosan mögötte lépdelt, hasonlóan rosszul nézett ki, idegesnek tűnt és sápadtnak.

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetben kell mondanom nektek, de köszi, srácok – mondta Bill. – Ti tudjátok, mi folyik itt? Anyám nem ismert meg se engem, se apát. Látjátok az eredményt.

– Az eddigi tapasztalataink alapján nagyon úgy tűnik, hogy Voldemort űz velünk egy igencsak galád tréfát – foglalta össze Potter.

– Hogy érted?

– A családunk teljesen kifordult magából – közölte Harry nyugtalanul.

– És még enyhén fogalmaztunk – mondta letörten Hermione.

– Vagyis nem csak anya az egyetlen... – suttogta Bill magáról megfeledkezve. Látszott rajta, hogy sokként érték a tények, de mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, azonnal rendezkedni kezdett.  –  Ti vigyétek apát a fészerbe, aztán menjetek az esküvői sátorba. Én bezárom anyát a hálóba, aztán utánatok megyek.

Úgy is tettek. Nagyjából öt perc után már együtt tartottak a sátorhoz.

– Kész káosz – foglalta össze Hermione. – Ginny nemhogy az esküvőről nem tud, de eleve Fleurről se, szóval teljesen ledöbbent. Meggyőződése, hogy a Trimágus bál miatt alkalmaztam valami bűbájt, hogy nőiesebb legyek…

– Ron szintén. Cedricet emlegeti, Siriust, Csikót, és totál be van sózva a kviddics kupa miatt. Ó, és imádja magát! – tette hozzá Harry, majd amikor észrevette a rosszalló pillantásokat, csak annyit mondott: – Tudom, hogy kemény a helyzet, de ezt nem lehet máshogy elmondani. Ron nevetséges és idegesítő volt egyszerre. Ennyi.

– Anya nyilvánvalóan valahol a gyermekvállalás előtti hónapoknál járhat… Furcsa volt azt hallani tőle, hogy nincsenek gyerekei. Ez olyan, mintha Voldemort állítaná azt, hogy nem ölt embert – magyarázta Bill egy apró mosollyal a szája szegletében.

– Szerinted Fleurék is…? – Harry nem fejezte be a kérdést, mivel nem is tudta pontosan, hogyan is tegye fel. Másrészről fájó volt.

– Nem azért nem jöttek, mert elfelejtették, milyen nap van ma. Ki fogjuk deríteni, mi ez az egész – válaszolta Bill.

Az egész helyzet groteszk volt, hihetetlen, ráadásul aggasztó is. Egyiküknek sem volt teljes képe a kialakult káoszról, csak találgattak és abban bíztak, hogy nem mindenkinek ment el teljesen az esze…

Belépve a sátorba mindhárman megtorpantak. Egyszerűen varázslatosan festett a helyszín, bájos volt és hívogató, már tényleg csak az ünneplő emberek hada hiányzott a teljességhez, a baj csak az volt, hogy épp a vendégsereg és a házigazdák hiányoztak…

Bill semmiféle reakciót nem mutatott, komoly ábrázata csak annak árulkodott volna, aki ismeri, Harryék azonban jó esetben is mindössze ünnepekkor futottak vele össze vagy a Rend gyűlésein, de ekkor se fordítottak rá különösebb figyelmet. Hermione valahol bánta ezt, mert szeretett volna valamit mondani bátorítólag, de ez több szempontból is lehetetlen volt.

Bill végül megszakította a döbbent, beállt csendet. Hangja kemény volt és parancsoló, mintha minden elfojtott csalódottságát és haragját így adta volna ki magából, mintegy lerázva magáról azt a terhet, amit az érthetetlen helyzet hozott létre.

– Összegezzük, ki mire jött rá eddig. Valami azt súgja, egyre kevesebb az időnk.

– Egyelőre az a biztos, hogy Ron, Ginny, Mrs. Weasley, az ikrek és Charlie mind-mind megrekedtek valahol a régebbi éveikben. Azt tudják, hogy hol vannak, ki-kicsoda, az akkori eseményeket, de semmi mást – foglalta össze gyorsan Hermione.

– Apa a kérdőjel. Ő mintha ténylegesen a mai napban élne, de… Attól tartok ez még változhat.

– Voldemort van a háttérben, ez nem vitás – kezdte Harry. – Ne nézzetek megszállottnak, de ő az egyetlen, aki képes erre, hatalma is van és adottak a körülményei. És mindezt csak azért, hogy a hülye kis horxuainak ne essen bántódása…

A fiú megfeledkezett magáról. Hermione jelentőségteljesen ránézett közben, de késő volt. Már épp magyarázkodni akartak, amikor észrevették, hogy Bill egyáltalán nincs meglepve.

– Nyugalom, tudok róla. Kicsit halkabban kellene beszélnetek akkor is, ha épp apám fészerének óvó falai közt vitatjátok meg a dolgaitokat… Ott voltam, amikor becsörtettetek, de kimenni már nem tudtam.

– Óh.  –  Mindkettejük válasza ennyi volt.

– Egész szuper terv volt – szögezte le a férfi. – Tudom, hogy ma indultatok volna, de mindannyiunk számításait jócskán áthúzták feketével. A legnagyobb kérdés az, hogy csak a mi családunkat átkozták meg, vagy mások is így jártak?

– Mindenkit érint – mondta határozottan Hermione. – És van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon félrecsúszott a tervében, mivel hetek óta szélcsend van. Egyetlen támadás sem történt, semmilyen fenyegetőzés vagy egyéb kísérlet a pánikteremtésre, mivel minden idejét és energiáját egyetlen dologra fordíthatta.

– Az nem lehet, hogy így védi a horcruxait? – kérdezte Harry. –  Elég hatásos lenne, lévén, hogy bárkibe botlunk, attól semmi használhatót nem tudhatunk meg róla, mivelhogy magukról se tudnak.

– Ha így lenne, már rég megtette volna. Simán félretehette volna Dumbledore-t is – replikázott Hermione.

– Mindkettőtök koncepciójában van igazság, de valamit akkor sem vettetek észre – tett igazságot Bill. – Mégis miért pont bennünket hagyott meg a teljes tudatában? Egy átkot nem válogat, mindenkit leterít, ha kell. Kivéve két esetet.

– Ha célzottan használjuk valakire – vágta rá egyből Hermione.

– És ha eleve specifikus.

Ez a rövidke mondat annyi tartalmat hordozott magában, mint száz másik. Az ember nem is gondolná, hogy a „fajlagos” kifejezés mekkora erővel bír, ha olyasvalakik kezdenek el vele foglalkozni, akiknek fontos. Nekik a származás sosem volt meghatározó elem, most mégis előtérbe került akaratukon kívül.

– Bennünk egyetlen közös van: egyikünk sem tisztavérű – mondta Hermione.

– De mi értelme lenne a saját, hőn szeretett tisztavérű brigádját megátkozni? – Harry tényleg nem értette az összefüggést, ahogy a többiek sem.

– Ezek az átkok bonyolultak, nem hétköznapi Lumos vagy Reapro kategóriák – magyarázta Bill. – Még a főbenjáró átkok is kispályások mellettük. Ez már sötét mágia, ami rengeteg energiát igényel, és nagyon kell ismerni az alkalmazásukat. Sokkal magasabb szintű mágiagyakorlásról van szó, inkább művészet. Dumbledore még képes lett volna rá, de hogy más is… Ezt nem gondoltam volna.

– Te már tudod, mi lehet ez, igaz? – kérdezte komolyan Hermione.

– Sejtem. És nagyon remélem, hogy tévedek.

Ekkor furcsa dolog történt, már-már komikusba hajló. Mindhárman hitetlenkedve kapták a hang irányába a fejüket, ugyanis az igencsak feszült végszó után mekegést hallottak. Egy patrónus ácsorgott a sátor bejáratánál, kecske alakban.

– Hát ez meg?

Hiába néztek egymásra, majd az áttetsző kis lényre, egyikük sem tudta, honnan tűnhetett elő. Az állat egyszer csak kifelé indult, és látszott rajta, hogy pontosan tudja, merre tart. Az újdonsült trió végül utána eredt, de félúton megtorpantak, a kecske ugyanis a nem messze lévő erdő felé vette az irányt. A helyzet kezdett gyanússá válni, pláne hogy egyikük sem tudta, ki lehet a gazdája… A patrónus mintha megérezte volna a bizonytalanságot, hátranézett, ismét mekegett egyet, majd a fejével a fák felé intett, és tovább lépegetett.

– Ti sem ismertek senkit, akinek kecske lenne a patrónusa, igaz? – törte meg a csendet Hermione.

– Fogalmam sincs, kié lehet, de a viharvert kinézet ellenére nem lehet rossz szándékú a megidézője. Ahhoz, hogy ilyen hosszan látható maradjon, sok jó emlékkel kell rendelkezni, tehát egy gonosz vagy depresszív mágus aligha lehet a háttérben.

 Bill meggyőző volt, és mivel e téren neki több tapasztalata volt, Harryék nem ellenkeztek. Hermione önérzetén ismét csorba esett, ezen az elfuserált napon már több alkalommal azt érezte, amikor Bill megszólalt, hogy hiába a sok könyv, a megannyi veszélyes helyzet, amiből kivágták magukat, a férfi józanesze és körültekintő figyelme kenterbe vert mindent, amit eddig tudni vélt. Rég érezte magát buta csitrinek, de az elmúlt órában aztán rengetegszer visszaköszönt a lidérce. Látva Harry elfojtott bosszankodását, neki se lehetett kellemesebb.

A kecske tényleg az erdőbe vezette őket, közben fokozatosan halványult. Amikor egy öreg szilfához értek, teljesen szerte is foszlott, ők viszont hiába keresgéltek valami gyanús dolog vagy jelenség után, nem találtak semmit, csak egy ütött-kopott, rozsdás locsolókannát.

– Azt hiszem, ezért vezetett ide bennünket. Zuspsz-kulcs – mutatott a tárgyra Harry.

– Hm. A kérdés adott: hová a francba kerülhetünk vele? – mondta ki Bill, amit mindannyian gondoltak.

– Itt már nem sokáig maradhatunk. Csak még agresszívabbá fog válni mindenki, ami nem sok jót ígér.

– Hermionénak igaza van, el kell mennünk innen. Vagy így, vagy úgy – jelentette ki Harry.

– Nem tudom, lehet-e fokozni a bonyodalmakat, srácok. Én is azt mondom, hogy nézzük meg, hová visz bennünket ez a kacat. Ha kiderül, aztán elmegyünk a Kagylólakba. Momentán üres, szóval ott már kitalálhatunk valamit.

Erre a mondatra Hermione zavartan lesütötte a szemét, Harry meg hirtelen nagyon érdekesnek találta a lábánál heverő kavicsot. Ma kellett volna megülni a menyegzőt, a Kagylólak pedig a nászéjszaka, az új közös élet kezdetének kellett volna lennie az ifjú pár számára, nem pedig tanácskozások színhelye. Csakhogy nem volt semmiféle esküvő, friss házaspár, és közös otthon se.

Bill, amikor észlelte, hogy Harryék igencsak feszengnek az ötlet hallatán, elnevette magát.

– Hé, emberek! Ha arra koncentrálunk, ami sohasem történt meg, nem sokra jutunk. Ma már nem nősülök meg, de ez nem jelenti azt, hogy soha.

– Ne haragudj, csak az jutott az eszünkbe, hogy a Kagylólakot nem épp nekünk kellene belakni.

– Egy időre muszáj lesz.

Ám mielőtt Harryék bármit is reagálhattak volna, Bill a kannához lépett.

– Fogjátok meg!

Amint mindhárman belekapaszkodtak az eszközbe, az valóban aktiválódott. A kellemetlen rángatózás és forgás gyorsan felidézte bennük egykori hasonló élményeiket, majd nem sokra rá elfogta őket a hányinger is. Ez volt a legfelkavaróbb módja a varázslatos helyváltoztatásnak, és talán legutálatosabb is.

Szédelegve próbáltak feltápászkodni, miután a kulcs kidobta őket valahol. A valahol ráadásul nagy örömükre ismerős helyen volt, ugyanis a Szárnyas Vadkanban találták magukat.

– Ez a Vadkan! – szólt Harry vidáman. A mai napjukban talán ez volt az első örömhír.

Egy rekedtes, türelmetlenkedő köhintés hallatszott a hátuk mögül.

– Aberforth! – Bill megkönnyebbülten kiáltott.

– William, jó látni! – biccentett a mágus.

– Magát nem különben – üdvözölte Bill, közben kezet ráztak. – Meg kell mondjam, összezavart a patrónusa, ugyanis valamennyi rendtagét ismerem már, de a kecskéről fogalmam sem volt.

– Kevesen ismerik, és ez éppen így van jól – mondta barátságos hangon a férfi, mégis volt valami idegenkedő a megjelenésében és a szavaiban is. – A rendtag az túlzás, inkább csendes, pártatlan megfigyelő.

– Közelebb van a Rendhez, mint Voldemort elmebajához.

Harryék némileg bizalmatlanul méregették a varázslót mindannak ellenére, hogy nagyon hasonlított Albus Dumbledore-ra.

– Harryket ismeri, igaz?

– Személyesen nem.

– Üdvözlöm, uram!

Hermione előzékenyen kinyújtotta a kezét, majd Harry is úgy tett, mire a férfi kezet rázott mindkettejükkel. Amint túlestek ezen a formaságon, Aberforth rá is tért a lényegre: – A bátyám kért meg rá, hogy hívjalak ide titeket. Ez lesz a legbiztonságosabb módja, hogy eljussatok az irodájába. Gyertek utánam.

Követték őt. Annyi kérdésük lett volna, de a mágus szűkszavúsága igencsak kevés merszet nyújtott nekik. Harry végül engedett a késztetésnek és rákérdezett:

– Minden tiszteletem, uram, de maga tud valamit? Dumbledore professzor mesélt magának?

– Vártam ezt a kérdést, fiatalember – mosolygott a türelmetlenkedésen a férfi. – Elmondott mindent, de jobb lesz, ha tőle halljátok.

A bárpult mögötti kamrába mentek, onnan egy ajtón át egy keskeny folyosóra értek, majd meg is álltak egy hatalmas képkeret előtt, ami egy kaput ábrázolt. Aberforth azonnal ki is nyitotta, mögötte pedig egy fáklyákkal kivilágított alagút tárult eléjük.

– Ez a Roxfortba vezet, a kőszörnyhöz, ami felvisz benneteket az igazgatóiba. Nincs jelszó, tudják, hogy menni fogtok.

– Köszönünk minden segítséget! – hálálkodott Bill.

– Fontos és hasznos volt. Nem kell túlreagálni.

Innentől Aberforth már nem tartott velük. A három fiatal kétkedve és a legrosszabbra felkészülve tette meg az irodába vezető métereket. Való igaz, hogy titkos alagútról beszéltek, de azért az egészséges félsz nem hagyta őket nyugton. Ismeretlen, hűvös, szűk és mocskos volt a járat, vagyis a körülmények se sokat segítettek rajtuk. Mindhárman magukba feledkezve gyalogoltak, nem is szóltak egymáshoz, csak a napi eseményeken rágódtak. Meg persze azon, Dumbledore vajon mivel tud előállni.

Nagyjából tízpercnyi volt az út, amíg a kijárathoz értek. Egy egész félreeső kép mögül jöttek elő. Visszagondolva az iskolás éveikre, mintha ez a keret itt se lett volna, de persze a Roxfortról beszéltek, ahol egyetlen egy dolog volt biztos: az, hogy semmi sem volt biztos…

És már ott is voltak a szobor előtt. Az egész olyan idegen volt és sivár… A hely, amit nemrég még az otthonuknak neveztek, ezúttal annyira közönyösnek hatott, mintha nem is iskola lenne, nem is legszebb éveik színhelye, hanem pusztán kőfalak összessége. Harryt megrohanták az emlékek, különösen amikor beléptek az irodába, amely ezúttal üresen fogadta őket. Dumbledore nem ült a székében és Fawkes sem gubbasztott a megszokott helyén, ráadásul szinte semmi sem úgy állt, ahogy annak idején Dumbledore hagyta.

– Ááá, hát itt vagytok! Örömmel látom, hogy Aberforth sikerrel járt – köszöntötte őket az egykori igazgató a portréjából. – Igazán hasznos jószág a kecske, nemde?

– Professzor! – köszöntek vissza mindhárman. A kecskés megjegyzést inkább elfülelték.

– Furcsa így látni magát… – tette hozzá Harry, mire Dumbledore már vissza is válaszolt: – Egy percig se szomorkodj, Harry. Hidd el, hogy itt sokkal nyugodalmasabb nekem.

– Rátérhetnénk végre a lényegre? – A karcos, türelmetlenkedő hang Pitontól származott. A portréja pontosan ott állt Dumbledore-é mellett. – Alig van időnk, ne diskurálással vesztegessük!

Mindhárman ledöbbentek a bájitaltan tanáron. Tehát ő is meghalt… De mikor? És hogyan? Harry megfeszült a haragtól. Mégis hogyan merészelték pont Albus Dumbledore portréja mellé függeszteni az övét? Azé az emberét, aki átverte és megölte... Keze ökölbe szorult, arca eltorzult a dühtől. Legszívesebben nekiment volna Pitonnak, de mivel pusztán egy kép volt, aligha tehetett volna bármit is. Hermione látta rajta, mennyire ideges, ezért mellé lépett és megfogta a vállát. Ő is hasonló érzésekkel volt tele, de próbált józan maradni. Bill szintén bizalmatlanul méregette a fekete hajú férfit, Dumbledore viszont szinte vidáman figyelte a frissen érkezett hármast.

– Mit keres ez maga mellett? – kérdezte végül cseppet sem jóindulatúan Harry.

– Perselus? – kérdezte a mágus. – Mivel ő lett utánam a soron következő igazgató, így ez a rendje. Reméljük, Minerva jó ideig nem csatlakozik hozzánk…

– Akkor is förtelmes, hogy a gyilkosa pár centire van magától – szúrta oda Hermione.

– Ejnye, Granger kisasszony! A képek már nem árthatnak egymásnak. Mellesleg, Perselus nem megölt, hanem megmentett. Én kértem meg mindenre, amit tett.

Erre nem számítottak. Persze honnan is gondolhatták volna maguktól, hogy Dumbledore efféle intézkedéseket tett? Harry hitetlenkedve pillantott az ősz varázsló képére. Valóban egy világ dőlt össze benne. Amit igazinak vélt, az pusztán csalás és szövetkezés, titkolózás és hazugság egyvelege. Mégis kinek hihetne?

Billék szintén megütközve nézték a képet, valahogy nekik se volt ínyükre a mai nap után a rébuszokban beszélés.

– Elárulná valaki, mi folyik itt? Lehetőleg úgy, hogy értsük. – Bill sosem szokott tiszteletlen lenni, de ezúttal a jó modor érdekelte a legkevésbé.

– Mint ahogy hallották, Dumbledore engem bízott meg azzal, hogy megöljem. Több nyomós ok szólt mellette, ámbár egyébként is megtörtént volna Voldemort egyik elátkozott horcruxa miatt. Mi csak felgyorsítottuk az eseményeket.

– Perselus tehát az utolsó utáni pillanatig hűséges maradt hozzám és a Rendhez. Semmi szükség tovább firtatni ezt a tényt, különösen mivel Tom ismét megnehezítette a kilátásainkat – hadarta Albus. – Szerencsére, mi is az övéit. Nem véletlenül maguk hárman vannak itt velünk.

– Ez valahogy sosem véletlen – motyogta Harry. Kezdett elege lenni a kivételezésekből.

– Mint tudjuk, William nem is olyan rég sajnálatos módon Fenrir Greybeck támadásának áldozata lett. Enyhítő körülmény, hogy a halálfaló nem volt átváltozva, így Bill sem lett teljes értékű vérfarkas, viszont ettől még a tisztavérűsége megváltozott… Ezért is van itt most velünk.

– Mint ahogy azt kitalálhatták – folytatta Piton –, az új átok csakis aranyvérű mágusokat sújt. Összetett és igen alattomos, de mivel én magam szórtam a varázslótársadalomra, adhatok néhány instrukciót arra, hogyan tehetünk ellene.

– Maga? – kérdezte Bill elképedve. – De ez hogyan volt lehetséges?

– Én lettem a pálcák ura, amint lefegyvereztem Dumbledore-t… Illetve Draco Malfoyt, de ez részletkérdés. Voldemort idővel rájött, és úgy akarta megbosszulni, hogy a nagyszabású ötletét én hajtsam végre. Természetesen halállal lakoltam érte, de legalább szórakozott egy jót.

– Mivel egy időhurok átok annyira legyengíthet egy mágust, hogy belehalhat – magyarázta Bill.

– Ilyen esetben kockáztatni kell, nem? Hiszen a tét mindenki más mágiájának a birtoklása – mondta ironikusan Piton.

– De ha életben marad, maga maradt volna pálca tulajdonosa – akadékoskodott Hermione.

– Lefegyverezhetett volna. Ám mivel meghaltam, az egyetlen eleven testet találja meg az gazdaként átok, esetünkben az övét – foglalta össze a tényeket Piton.

– A nem tisztavérűektől akarta elszívni, igaz? – kérdezte Harry. – Így könnyen megszabadulhat azoktól az emberektől, akik rontják az összképét.

– Csakhogy Perselus módisított az átkon az én hathatós kérésemre – jelentette be Dumbledore.

– De mégis miért volt szükség erre? – kérdezte gyanakodva Bill.

– Kénytelenek voltunk így alakítani az események szálát Harry miatt. Ő az egyetlen, aki tehet ellene, Bill.

Harry gyomra összeszorult a hallottakra. Már megint a háta mögött szervezkedtek, ismét az ő érdekében gázoltak át mindenen és mindenkin, csakhogy ezúttal olyan embereknek is bántódása esett, akik többet jelentettek neki mindennél. Életében először látott hasonlóságot Dumbledore és Voldemort között… Az egyik sosem válogatott az eszközökben, a másik, bár angyalnak tűnt, megtévesztő volt. Mindenben rugalmas maradt, csakhogy keresztbe tegyen a gonosznak. Közben pedig maga is hasonlóvá vált, mindenki más pusztán bólogató nádbugaként nézte végig a csatájukat.

Harry tényleg kezdett kijönni a sodrából az igazságtalanság hallatán. Ehhez képest a reggeli affér Ron viselkedésének köszönhetően pusztán apró bosszankodásnak hatott. – Mi értelme van ennek? Ugyanúgy legyengíti őket is, tehát részletkérdés, kitől veszi el ugyanazt. A lényeg, hogy ő erősödik, és bármikor megjelenhet – akadékoskodott ingerülten.

– Nem tud mit kezdeni a mágiával, Harry – nyugtatta őt Albus, bár aligha sikerült neki.  – Eltűnt egy időre. Rájött, hogy immáron fizikailag is egyedül maradt, és ezt ki kell használni. Ha a félvér és mugli születésű mágusokat éri az átok, akkor sokkal rosszabbul jár mindenki.

– Nem mindegy, hogy A-nak vagy B-nek megy el az esze hamarabb? – kérdezte Hermione.

– Hosszú távon nem, Granger. Nem hiszem el, hogy pont maga kérdezi. Az időről beszélgetünk, nem rémlik? – kérdezte fölényeskedve Piton.

– Meg tudják fékezni, csak figyeljenek ránk – adta a végszót Dumbledore.

A három fiatal még mindig kételkedve álldogált. Bill tövéről hegyére birtokában volt az információknak, és szinte csak kivetni valókat talált a két élethű portré szavaiban. A legjobb átoktörők az életüket teszik fel az idő-térfogat, idő-korrigáló és kronológiai bizonytalanságok témakörére. A mugli felsőfokú fizika morzsányi információ az állítólagos valósághoz képest, és ha avatatlan kezek játszadoztak vele – mint mondjuk Harry, Hermione és ő, sőt maga Dumbledore és Piton – abból sosem sült ki semmi jó. Csapdába estek.

– Nézzék, a családom és megannyi barátunk létezése megkérdőjelezhető, nem beszélve Voldemort egykori embereiről. Fokozatosan fogy a varázserejük, ezzel párhuzamban pedig önmagukat is elveszítik, ami által még agresszívabbá válnak majd. Egymással sem fognak szót érteni, ugyanis különböző időkben „élnek”. Mi értelme lesz bármit is befolyásolni? Ha valami csoda folytán megállítjuk ezt, akkor is újra kell élniük mindent…

Bill annyira belefeledkezett a mondandójába, hogy a szeme szinte szikrákat hányt. Az elkeseredett düh, a veszteség és a tehetetlenség csak úgy csorgott a szavaiból. Hermione a szája elé kapta a kezét ijedtében, amikor megértette, mi forog kockán. Szeme megtelt könnyel. Már sosem kapják vissza őket.

Harry félve tette fel a kérdést, amire már tudta a választ, de azért még reménykedett: – Visszafelé fognak haladni az időben? 

Bill nem nézett rá, a portrékat fürkészte szemrehányóan. Úgy érezte a két rendhagyó elme sem számolt mindennel: – Egyáltalán nem biztos, hogy mindenki. Van, aki két nap után ismét rendesen ébred.

 2. fejezet

Prodromális szakasz – általános és kifejezett klinikai tünetek

Harry feldúltan járkált a Kagylólak egyik vendégszobájában. Tegnap ilyenkor még azt fejtegették Ronnal, mik várnak rájuk horcruxvadászat közben, most meg… Merlinre, mennyivel könnyebb lett volna az a lehetőség! De nem volt értelme ezen rágódni, ugyanis Voldemort már megint mindent összekavart. Na meg Piton és Dumbledore, csakhogy teljes legyen a kép. Ők hárman, illetve a többi félvér és mugli születésű, akik teljesen ki vannak szolgáltatva az átoknak, majd kapkodhatnak.

Az egész rosszabb volt, mint egy rémálom.

Nem mert Bill szemébe nézni. Közvetve ugyan, de ő tehetett arról, hogy a férfi elvesztette a családját, és ez borzasztó érzés volt. Ehhez nem volt joga a két igazgatónak, akármennyire is kiváló mágusok, nem ők a megmondhatói, kik essenek áldozatul. Voldemort beteg és hatalommániás, tőle egy ilyen fordulat nem megy meglepetés számba, de a két, elvileg fehér oldal élén álló férfi…

Harry csalódott bennük. Itt már családról volt szó és értékekről, ők azonban se szó, se beszéd, beletiportak. Talán pont azért, mert sosem tartoztak igazán sehová?

*-*-*-*-*-*

Hermione lesújtottan bámulta ki a nappali ablakából. Arra gondolt, ami a Roxfortban történt; Dumbledore és Piton hozzáértőnek tűnő, de egyébként laikus szavaira, Harry riadt tekintetére és Bill csalódottságára. Hogyan fajulhatott minden idáig? A fiú, akit szeret, a legjobb barátnője és az egész család már csak emlék. Élnek, persze, de már korántsem azok az emberek, akik voltak.

Keserű mosollyal gondolt arra, hogy ha minden jól megy, akkor most épp valahol London másik felén, egy eldugott mugli faluban keresgélnek horcruxok után. Esetleg valami más, félreeső helyen, ahol Voldemort elrejthetett egy lélekdarabot… Ám ehelyett a Kagylólakban ücsörög, egy szál maga egy helyiségben, és azon tépelődik, hogyan lehetne szembeszállni az idővel. A kérdés persze költői, nem kell intelligens boszorkánynak lenni ahhoz, hogy tudja, lehetetlen próbálkozás. Ő már harmadévben megtanulta az időnyerő átvételekor, mennyire rabul tudja ejteni az embert, ha némi befolyása van a percekre, órákra, és ezáltal az emberekre. McGalagony fel se ajánlotta volna a lehetőséget, ha nem élvez feltétlen bizalmat az irányába, és ha észleli, hogy visszaél a helyzettel… Nem, abba bele se gondolt.

A veszteség egyelőre üres jelentéssel bírt számára, mindössze tény volt, ám nagyon jól tudta, hogy pontosan az idő játéka és a szorult helyzetek adnak tartalmat neki, amikor a legnagyobb szükségük lesz a családjukra.

Mélázásából Bill zökkentette ki. Leült a kanapéra, és ő is a távoli mugli fényeket nézte.

– Te sem tudsz aludni? 

A kérdés felesleges volt és kissé suta, de legalább elindította a párbeszédet.

– Próbáltam, de mivel össze-vissza álmodtam, így inkább lejöttem ide. Valahogy itt sokkal békésebb – magyarázta Hermione, bár maga se tudta, miért mélyedt bele ennyire a témába, amikor egyszerű „nem” is megfelelő lett volna.

– Nem te vagy az egyetlen – mosolygott a hevességen Bill.

– Elmondhatnám neked, mennyire sajnálom, de még fel se fogtam. Egyébként se mennél sokra vele, de… Ugye azt azért tudod, hogy itt vagyunk melletted? – kérdezte óvatoskodva a lány.

– Mivel mi maradtunk egymásnak, nem is tudunk mást ajánlani.

– Ez nem csak kényszer, Bill. Elég faramuci helyzet, de ne gondold azt, hogy jobb híján támaszkodunk rád.

Hermione nem először észlelte ezt a távolságtartást mind Bill részéről. Érthető volt ugyan, de furcsa és bántó is, ugyanis ha el akartak érni valamit, azt csakis bizalommal hozhatják össze, semmi mással. Ha a férfi érezteti velük az összes ellenérzetét, annak nem lesz jó vége.

– Ez nem támaszkodás, hanem Piton és Dumbledore mókatára.

– A kisebb rossz. – Hermionénak fájt az ellenséges a válasz, de próbálkozott.

–  Tényleg ezt gondolod? Elvesztettem a családomat, és fogalmam sincs, miért, amikor az egész helyzet kilátástalan. Fel se foghatod, milyen pocsékul vagyok! – Billből előtörtek azok az érzések és mondandók, amelyek egész nap ott kavarogtak benne. Az, hogy mindent Hermionéra zúdította, nem volt jó ötlet.

– El kell hogy szomorítsalak, kedves Bill – hangsúlyozta a boszorka. Tekintete, amely az imént még naivan csillogott egy-egy jó szóért ebben az ínséges helyzetben, most bezáródott és egy igencsak harcias, feldúlt nő gondolatait tükrözte. – Valóban fájó, hogy részben elvesztetted a családod, de nem te vagy az egyetlen. Nekem is el kellett engednem a szüleimet, nem is olyan rég – mondta, mire Bill átkozta is magát saját butaságáért. Hogyan felejthette el?! – Az a tény pedig, hogy mindezt önszántamból okoztam, és mint ahogy az az imént kiderült, telejsen feleslegesen… Sosem hagy majd nyugodni.

Hermione forrongva hagyta magára a férfit. Nem gondolta volna, hogy amikor arról akart tanúbizonyságot adni, hogy mellette áll, cserébe tőrt kap a hátába. Ám nem kis meglepetésére Bill utána lépett.

– Nem akartam tapintatlan lenni. Sosem szoktam ilyesmiről beszélgetni, ennyi.

– Nem kell bocsánatot kérned. Megértem, hogy ideges vagy, de ne rajtunk vezesd le.

– Igyekszem… – És látszott, hogy valóban restelli magát. – Kávét?

Néhány perccel később már hárman kortyolgatták a forró italt a nappaliban. Egyikük sem szólt jó ideig, belerévedtek a szőnyeg mintájába, a falak sarkaiba vagy a kinti pásztázó fényekbe. Most pontosan erre volt szükségük…

– Ne haragudj a kérdésért, Bill, de Fleurék…? – És Harry elharapta a kérdést. Másodjára is.

– Valószínűleg Párizsban maradtak, mivel nem is tudták, hogy jönniük kell. Esetleg valahol félúton…

– De ő nem volt teljesen véla, igaz? Akkor talán… – Hermione fellelkesült.

– Negyedrészt nem.

– Akkor?

– Sokszor épp a körülötted élők jelentik az akadályt. Fogalmam sincs, hol lehet, de erős nő. Nem féltem.

Harryék meglepetésére Bill nem tűnt úgy, mint akit túlságosan felkavart a menyasszonya állapota. Vagy csak elfojtaná magában? Végül is nem tartozott rájuk.

– Nem értelek – folytatta Harry döbbenten. – Én máris úgy érzem, hogy szétszakadok a húgod nélkül.

– Bizonyos kapcsolatok alapja a kölcsönös tisztelet, és ez olykor pontosan elég. Fleur és én sosem voltunk szerelmesek, mindössze hasznos megoldásnak tartottuk a házasságot.

Látva a két megszeppent tekintetet, Bill nevetve hozzátette: – Sácok, pár hónap alatt komolyra fordítottunk mindent. Szerintetek miért?

– Tiszta szerelem? Hiszen a támadás után is melletted maradt. – Harrynek ez teljesen evidens volt.

– Fleur Delacour karrierista és önző. Én szintén, vagyis egyikünk se fogja a másik orra alá dörgölni, ha hónapokra elutazik.

– Na és édesanyádék? – kérdezte Hermione.

– Mire erre rájöttek volna, eltelik néhány év, és a többi gyerekük pontosan azt adja meg nekik, amit mindig is vártak: unokákkal teli, boldog nyugdíjas éveket.

Megint cselepedett köréjük, egyikük sem ilyen választ várt Billtől. Egy kapcsolatnak sosem a hasznosságon kellett alapulni. Képesek lettek volna mindenkit áltatni, csakhogy nekik kényelmes legyen… ezt épp egy Weasleytől hallani nem volt valami biztató.

*-*-*-*-*-*

Másnap volt. Feszülten hallgatták a híreket, tűzként terjedt ugyanis a hír, mely szerint a varázslótársadalom kemény magja kiszámíthatatlan, agresszívvá és zavarodottá vált. Szerencsére lassacskán észlelni kezdték kik azok, akik úgymond „épen” maradtak, de a nem tisztavérűek közül is akadtak jó páran, akik valamilyen okból kifolyólag eltűntek. Nagyon nehéz lett volna számot adni arról, ki van még életben, ki bujkál vagy van elzárva mindentől, mert a környezete megtébolyult.

– Ez szörnyű.

Hermione alig tudta visszatartani könnyeit a hallottakra. A minisztérium egyelőre döntésképtelen volt, mivel nem is tudták, mivel állnak szemben. Harry dühösen járkált fel-alá a szobában.

– Mégis miféle emberek dolgoznak a minisztériumban? Tulkok? Még csak meg se erősítették, hogy Időhurok-átok.

– Lehetséges, hogy pont azok az emberek hiányoznak, akik megtehetik – jegyezte meg Hermione.

– Akkor ideiglenesen tegyenek oda valakit! – erősködött tovább Potter. – Olyan, mintha a mi időnk megállt volna… Az övéké, ha visszafelé is, de bár halad.

– Csigavér. A bosszankodás még senkit sem vitt előrébb – mondta higgadtan Biil. – Kötve van a kezük, ugyanis bizonyos osztályokba képtelenek bejutni. Bármennyi időt igénybe vehet.

– Olyan tipikus… – Harry elfintorodott. Kezdte meggyűlölni az idő szót.

– Ki mondta, hogy mi megvárjuk őket?  – kérdezte Bill, mire a másik kettő fel is kapta a fejét. – Egyébként sincs szükségünk semmiféle megerősítésre, hiszen azzal beszéltünk, akitől az egész ered.

– A minisztérium kénytelen betartani a protokollt – sopánkodott Hermione.

– És mi addig meg is szerezzük, amire szükségünk van.

*-*-*-*-*-*

Az alatt a rövid beszélgetés alatt Dumbledore és Piton rengeteg információval látta el őket. Szinte föl se fogták, mennyi támpont, ötlet és figyelmeztetés birtokába kerültek. Hermione és Harry annyira az események hatása alatt álltak, hogy hirtelen nem is értették meg teljesen, mire is készülnek vagy mi is vár rájuk. Bill volt a rangidős, a legtapasztaltabb és bizonyos értelemben a legrátermettebb, de akkor is… Egy Időhurok-átok kiiktatása még egy átoktörőnek is mese. Olyasmit, ami talán évek múltán vakmerőségből vagy elvetemültségből bevállal egy szakmabeli. Egy kiemelkedő szakmabeli.

Közben kiderült, hogy nem is olyan rég szültetett még egy jóslat, ami nem kizárólag Harryre vonatkozott, sokkal inkább a Weasleyk közül egy szál maga maradt Billre, és Voldemortra. Az is biztos volt, hogy ebből kifolyólag tehetnek ellene, de mivel az első jóslat is érvényes, Harryre is szükség van. A Pálcára szintén, a Bölcsek kövére csakugyan és a köpenyre is. Na meg arra a céltalan, őszinte és eredő élni akarásra, ami bennük volt. És a színtiszta mágiára. „Mindössze” a minisztériumba kellett bejutniuk, lehetőleg feltűnésmentesen.

A Mágiaügyi Minisztériumba tartó mágusok száma egyik napról másikra a felére csökkent, és ez London belvárosán is meglátszott. Ugyebár azért nem mindenki vette észre ezt az apróságot, de akik igen, azok gombóccal a torkukban jártak munkába. Egy olyan népet irányítani, ahol nap mint nap mágiagyakorlási és egyéb, mondhatni bugyuta kihágások és visszaélések történnek… Nos, nem kevés hajszál láthatta kárát.

Hermione és Bill két napon keresztül figyelték a három alanyt, akik által – jobban mondva, akiknek az alakjában – bejuthatnak a Rejtélyügyi főosztályra. Sokat tanakodtak, mi is lenne a legmegfelelőbb megoldás, de mindannyiszor visszakanyarodtak a Százfűlé-főzetes verzióra.

– Nem értem, téged hogy-hogy nem hívtak még be, amikor minden emberükre szükség van… – Hermione egy Reggeli Prófétát szorongatott a kezében, de a főcímet olvasva le is tette a lapot.

– Már behívtak – felelte Bill lazán.

– Kaptál értesítést, de nem vetted figyelembe? Mi van, ha ide fognak jönni? –  A lány rögtön a legrosszabbat feltételezte, ahogy általában.

– Nem én vagyok az egyetlen, akit nem engednek a körülmények.

Hermionét még ebben az igencsak drasztikus esetben is kiborította a törvényszegés – mert ez lényegében visszaélés volt, egyfajta elhallgatás. Bill látta rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki az igazság, és azt is, hogy rettentően nehezére esik visszafognia magát.

– Na, jó. Minden eshetőséget figyelembe véve… – kezdte a boszorka.

Bill persze azonnal le is oltotta a mondatot: – Nem tudsz minden eshetőséget figyelembe venni.

– Rendben, Mr. Optimizmus! – vágott vissza a boszorkány. – A legtöbb eshetőséget figyelembe véve…

– Így már más – egyezett bele nagyvonalúan a Vörös. – Egy átoktörő egyébként se túl pozitív.

– Úgy marakodtok, mint egy idős házaspár. – A kijelentés Harrytől jött, aki álomittasan szorongatta kávéját. – Mi a terv, ha bejutunk?

Mindketten meglepődtek a kijelentésen, de nem vették zokon, hiszen még ha akarták volna se vehették komolyan. Végig se gondolhatták az apró mondat jelentését, most cseppet sem volt aktuális.

– Mindenekelőtt fő az óvatosság – kezdte Bill komolyan. – Csak semmi feltűnés. Ezt-azt kinyomoztam az embereinkről, ha netán szóba kellene elegyednünk néhány munkatárssal, hogy ne legyünk gyanúsak, de semmi több. Fél órán belül mindhármunknak a kilencediken kell lennie.

Harryék bólintottak, mire Bill folytatta:

– Jártatok már a Jóslatok termében, igaz? – kérdezte, mire Hermione és Harry is vetettek rá egy flegma pillantást. Ez komoly kérdés volt? –  Ezúttal senki sem tör-zúz semmit. Nem érhettek csak úgy egyik gömbhöz se, mert azonnali emléktörést lehet szenvedni tőle, és nincs szükségünk még több bonyodalomra.

– Minél hamarabb meg kell találnunk az új jóslatot – szögezte le Harry.

– Piton szerint ez már nem kizárólag rólad szólt. Ez részben jó, viszont az továbbra is nagyon fontos, hogy nem érhetsz hozzá.

– Ha Voldemort megérzi, hogy hozzánk került a jóslat, akkor rövid időn belül megjelenik, igaz? – kérdezte szorongva Hermione.

– Várhatóan. – Bill ránézett, de már nyoma sem volt az iménti ugratásnak. Őszinte volt és bizakodó. – De le tudjuk gyengíteni.

*-*-*-*-*-*

Másnap hajnalban már indulásra készen álltak. Elsőre talán felkészületlennek tűntek volna bárkinek, de arra, amire ők vállalkoztak, nem nagyon volt taktika, recept vagy konkrét megoldás… Bőven kellett hozzá bátorság, igazságérzet és akarat, ezekből pedig egyikük sem szenvedett hiányt.

Hermione idegesen szorongatta az üvegcsét, amiben főzetet tartották. Egy építkezés bejárata mellett ácsorogtam, ami elvileg két éve anyagi okokból kifolyólag stagnált – ez volt a mondóka  muglik, valójában már kész volt, és egy varázs-panzió üzemelt ott.

– Mikor jönnek? – kérdezte Harry.

– Mostantól fogva bármikor felbukkanhatnak.

És ahogy ezt Bill kimondta, a három mágus fel is tűnt a színen. Két férfi és egy nő. Hermione azonnal cselekedett, elkábította őket, majd behúzták őket egy félreeső helyre két épület közé. Ott kitépték a hajszálakat, beleszórták a főzetbe, és megitták. Mindhárman sikeresen átváltoztak, és feszengve pillantottak egymásra. Az egész természetellenes helyzetet ez csak még bizarrabbá tette.

– Mindenki tudja mi a dolga? – kérdezte Harry, mire a másik kettő bólintott. – Akkor ahogy Bill mondta, fél óra múlva találkozunk.

Követni kezdték az ismerős mágusokat, akik a nem messze lévő lepukkant étterem-szerűségbe tartottak. London-szerte mindenfelé voltak minisztériumi bejáratok, csakhogy a mágusok minél könnyebben és gyorsabban eljuthassanak az épületbe. Általában nem mindennapi módon utaztak, ezt tudták, de egyikük se gondolta, hogy egy vécécsészén át vezet az útjuk.

Harry és Hermione hitetlenkedve követte a többi a varázslót. Egyiküknek sem volt ínyére a dolog, de erre hamarabb kellett volna gondolniuk.

– Többen meséltek erről a helyről, de azt hittem, csak viccelődnek – suttogta nekik Bill. – Legalább kipróbáljuk.

Nem sokkal később mindhárman a minisztériumi kavalkádban bolyongtak. Szinte azonnal elvesztették egymást, hiába próbáltak egy helyen maradni. Még így is lehetetlen volt, holott az emberek nagy része nem is volt bent…

Először Hermione ért a kilencedikre. Szerencséjére senki sem állította meg semmivel, csak köszönnie kellett. Harry késett tíz percet, Bill azonban még mindig nem volt sehol, aztán egyszer csak előtűnt a folyosó végén.

– Én eltévedtem, és te? – kérdezte szemrehányóan Harry, hogy leplezze aggodalmát.

– Hárman is feltartottak. Azt hittem, ez a Gilbert Aeniel fontosabb ember, mert már hallottam a nevét, de most kiderült, hogy csak szabadalmakat bírál el…

– Mehetünk? – kérdezte türelmetlenkedve a boszorka.

– Csigavér, kislány – mosolygott Bill. – Minden nálunk van.

– Az is, ami felesleges – felelte Harry.

– Akkor ne ácsorogjunk itt.

A Jóslatok terme semmit sem változott, mióta Hermione és Harry ott jártak. Ugyanolyan ámulatba ejtő volt a megpecsételt sorsok végeláthatatlan helyisége, mint amikor először látták… Az a fajta mágia, ami ott lebegett, semmihez se volt fogható. Ősi és még meg nem történt egyszerre. Bill sosem járt itt azelőtt, az átoktörés ezen ágával ugyanis sosem foglalkozott, ám ezúttal megértette, miért vannak ettől egyesek odáig meg vissza. Annyi titkot rejt, annyi izgalmat, hogy az ember teljes extázisba került a lehetőségektől.

– Valahol a 472-es és 473-as között kell lennie… – Hermione hangosan gondolkodva sietett a megjelölt helyekre.

– Akkor ott is van.

És mire Bill ezt kimondta, Voldemort már ott is termett. Hermione sikkantva hátrált egy lépést, és Harry is megtorpant. Erre nem gondoltak.

– Ejnye uraim és hölgyem, udvariatlanság volt nem értesíteni engem az érkezésükről… – Voldemort stílusa tenyérbe mászó és visszataszító volt egyszerre. – Mellesleg, nem áll jól maguknak ez a viselet.

A Nagyúr lendített egyet a pálcájával, mire mindhárman vissza is változtak.

– Semmi szükség az álcázásra. Előbb-utóbb itt mindenki az én akaratom szerint fog cselekedni, tehát… Tessék önöknek is gyakorolni.

– Nem fél attól, hogy valaki ismét keresztbe tesz magának? – kérdezte Harry.

– Tisztelettel kell adóznom Perselus Pitonnak, ugyanis briliáns elme volt… Kissé megtréfált. A természet törvényei alapján viszont belőle is csak egy van, tehát... Más akadályt nem látok.

– Kellene – szólt Hermione, majd megragadta a mellette lévő polc szét, és meglökte.

Mindhárman ijedten kapták felé a fejüket. Szilánkok milliói potyogtak, jóslatok százai kezdtek repdesni a levegőben. Bill ámulva nézte a jelenetet, Harry azonban ezalatt fellelkesült. Most vagy soha? És lefegyverezte Voldemortot, aki még szintén a történtek hatása alatt állt, hiszen a saját jóslatuk is valahol a törtöttek között volt. A mozdulat olyannyira egyszerű volt, gyors és váratlan, hogy a fekete mágus fel se ocsúdott.

– Tudja, hogy pálcák ura sosem volt a magáé, igaz?  - kérdezet megjátszott aggodalommal a hangjában Bill.

– Nálunk a láthatatlanná tévő köpeny és a Bölcsek köve is, ha már itt tartunk – szólt Hermione.

Voldemort szeméből félelem, gyengeség, harag és értetlenség tükröződött.

– Mindaz, amit maga meg akart szerezni, mindvégig az enyém volt – mondta Harry. – Hiszen a Halál Ereklyéi csak együtt teljesek, sehogy máshogy. És tudja még mi a titok? Az, akinek célja van velük, sosem fogja megszerezni őket, vagy csak olyan rövid időre, hogy fel se fogja igazán…

– Lehetsz bárminek a birtokában, Potter, azt már úgyis elvesztetted, ami fontos volt neked. Nincsenek szüleid, a barátaidból pedig zombit csináltam. Lehet, hogy tőlem megszabadulsz, de akkor is vesztettél.

– Majd meglátjuk.

Harryt az utolsó porcikájáig felzaklatták Voldemort szavai. Kár volt ellenkezni vele, teljesen igazat kellett adnia ennek a szörnyetegnek. Neki nem kellett a hatalom és nem is illett hozzá, sőt. Mindössze a barátaira volt szüksége és azokra az emberekre, akikhez bármikor fordulhatott…

A zöld villanás sokként érte Hermionét és Billt is. Voldemort teste élettelenül terült el a porban, majd hamuvá révedt. Harry szinte magán kívül, tudatlanul mondta ki a halálos átkot és csak úgy kapkodta a levegőt, amint rájött, mit is művelt.

– El kell mennem innen.

Harry se szó, se beszéd kifutott a Jóslatok terméből, barátai pedig követték.

3. fejezet

Rekonvaleszcencia – Lábadozási szakasz

Harry hónapokig képtelen volt megemészteni, amit tett. Megölt egy gyilkost, ugyanakkor ő is azzá vált, vagyis nem csinált semmit… Az átkot megtörték, vagy legalábbis megfékezték, az emberek tehát onnantól élték az életüket, ahol épp tartottak.  Fájdalmas volt látni mindenki öntudatlan küszködését, ahogyan újraélik a napjaikat, de legalább innen már csak előre haladtak, nem pedig visszafelé.

A pálcát eltörték, a követ megsemmisítették, a köpenyt viszont eltették. Ahhoz túlságosan szép emlékek fűzték őket, hogy kidobják…

Hermione a parton ücsörögve gondolkozott. Mint oly’ sokszor, most is az járt a fejében, mi lett volna, ha ez az egész meg se történik. Fázisokkal kevesebb veszteség, Harry nem esik depresszióba, ő pedig nem bolyongana idegenként egy olyan házban, ami nem is övé. Valahogy minden annyira félresiklott…

– Boldogabbnak kellene lennünk, nem? – kérdezte, amikor meghallotta, ahogy Bill mögé lép.

– Megkönnyebbültnek – felelte a férfi.

– Nem érzek semmit, csak haragot – mondta ki őszintén Hermione. – Sosem volt velem ilyen. Ginny lenne az egyetlen gyógyír a számára. Na meg Ron hülyeségei. – És Hermione halványan elmosolyodott. – Miért nézel így, Bill?

– Nagyon rég nem láttalak mosolyogni.

– Mivel nagyon rég nem volt miért.

Pár percig csendben ültek a parton, és figyelték, ahogy hullámzik az óceán. Háborgott, már-már támadt.

– Fleur írt. Tudta, hogy mi zajlott az esküvő napján, de elmenekült, mert nem állt készen… Vagy mi.

– Tessék?

– Jól hallottad. Az őszintének hitt szövetségünkről kiderült, hogy kamu. – Bill megvonta a vállát, mintha annyiról lett volna szó, hogy Fleur nem jelent meg a randin.

– Jobb, hogy nem házasodtatok össze – szólt Hermione, de nem nézett rá.

– Miért? – kérdezte kíváncsian a férfi.

– Most nagyobbat csalódtál volna.

– Ahhoz nem kell papír.

– Mégis alá akartad írni.

Hermione nem tudta, miért ellenkezett vele, de annyira jól esett neki, hogy a zsigereiben érezni kezdte végre, hogy él. Rég volt ilyen.

Bill ajkai éhesen tapadtak az ajkára. A csók hirtelen érte, de nem váratlanul, hiszen a szikra minden kiejtett mondatukban ott várakozott egy ideje, hogy elpattanhasson végre valamilyen formában.

– Ezt már akkor meg kellett volna tennem, amikor ellökted a Jóslatok termében a polcot – vallotta be Bill, miután elszakadt Hermione ajkaitól.

– Vagy akkor, amikor azt mondtad nekem, egyedül vagy – replikázott Granger.

– Nem mondtam ilyet…

– Azt mondtad, nem értem a helyzeted. A lényeg ugyanaz.

– Már akkor készen álltál volna erre? – kérdezte lekicsinylően a férfi, de utána elmosolyodott.

– Egy rendes nő mindenre készen áll a megfelelő férfi mellett.

Bill megölelte Hermionét, és erre látványra, nem messze tőlük még Harry is elmosolyodott.

Vége