Cím: A "Marlee"-akta
Csapat: előtte
Kulcs: mágiát leleplező mugli technológia
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: szereplő halála, OOC
Jellemzők: általános, akció, komor, dráma
Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot illet!
Páros: Marlene McKinnon/Remus Lupin
Leírás: "[...]valószínűleg most nem írnék egy
könyvet egy igen különös esetről, amibe kicsit jobban sikerült belefolynom
(riporter létemre), mint amennyire azt szabadott volna... de hiába,
kíváncsiságom határtalan, és mindig is szerettem magam jobban beleásni a
dolgokba, még akkor is, ha ezt veszélyt vagy bajt jelentett rám.
A történetem a
"Marlee"-akta címet kapta, most ebből szeretnék az olvasóknak egy kis
részletet bemutatni." - részlet a Reggeli Próféta egyik sikeres cikk- és
bestsellerírójának naplójából. A naplórészlet abból az időből való, mikor ugyan
még a varázslótársadalom látszólag stabilan állt, de már veszni látszott...
A bétázásért köszönet
a bétámnak - :D - kinek kiléte maradjon egyelőre titok, mert azt hiszem, túl egyértelmű
lenne.
A
"Marlee"-akta
A mások általi
kihasználás vagy manipulálás megengedése nem azonos a szeretettel. Inkább
elárulása annak a személynek, akinek ezt megengedjük.
Gary Chapman
1998. május 2.
Ez az a dátum, melyet
nem csak a brit boszorkányok és varázslók, hanem világszerte az összes mágiával
rendelkező ember ismer. Sokan részt vettek a csatában (brit és külföldi
varázslók, illetve más varázslólények is), és sok mindent és mindenkit
veszítettünk el Voldemort ideje alatt.
Emlékszem, mikor az
egész megtörtént, tizenöt éves, hollóhátas lány voltam. A Titkok Szobájában
rejtőztem rengeteg DS-es társammal, és sok más diákkal együtt, mert rettegtünk
a minket tanító Alecto és Amy Carrowtól, akiknek fegyelmezési módszerei még
Friccs urat is megrémisztette. Azelőtt állandóan amiatt nyafogtunk, hogy ha
órán szemtelenek voltunk, akkor délután a gyengélkedő ágytálait moshattuk
(annyi könnyebbséget néha kaptunk, hogy varázslattal tehettük ezt), most
viszont pisszenni sem mertünk, nehogy az idősebbek rajtunk gyakorolják Sötét
Varázslatok órán a Cruciatus átkot.
Éppen egy hintaágyon
ücsörögtem Neville Longbottom - egy hetedéves, griffendéles fiú társaságában -,
és diákcsemegét eszegettünk, amikor hirtelen kicsapódott Aberforth Dumbledore
kocsmájába vezető ajtó, és belépett rajta a már egyszerűen Arany Trióként
emlegetett Hermione Granger, Ron Weasley, és...
- Harry! - kiáltott
fel ekkor meglepetten, de igencsak boldogan Ginny, majd azonnal volt barátjához
sietett és a nyakába ugrott. A fiúk füttyögni kezdtek, majd tapsolni, amibe én
is beszálltam.
Ezután a srácok
gyorsan ismertették tervüket, mire mi azonnal hozzáláttunk ahhoz, hogy
segítsünk nekik végrehajtani azt.
Innentől kezdve már
nem igazán emlékszem túl sok mindenre, csak képek ugranak be az egészről.
Először is mindenki
őrült módjára rohanni kezd, közben izgatottan összesúg a hozzá legközelebb
állóval, és beszélgetéseikből a következő szavakat veszem ki:
"megszabadulunk a szenvedéstől; letaszítjuk Pitont az igazgatói székről;
elűzzük a Carrow ikreket; helyreállítjuk a minisztériumot; újra rend
lesz...!"
(Ezek a fiatalok
aztán már nem élhették meg, ahogyan visszaáll a béke és a rend, már másnap
szemfedőt borítottunk üres, merev tekintetükre.)
Ginny és az édesapja
veszekednek - persze, hiszen a kiskorúakat nem engedhetik harcolni, mindenkit
haza akarnak küldeni -, az édesanyja viszont megenyhülve és könnyező szemekkel
ölelgeti fél véla menyét, Fleur Delacourt.
Bénultan ácsorgok egy
lerobbantott fal előtt, mely fél perccel ezelőtt látszólag bevethetetlenül és
stabilan állt előttem. Az éppen arra járó Fred és George odakurjant nekem, hogy
vigyázzak magamra
(tudták, hogy direkt maradtam ott, és el kéne küldeniük, de nem teszik meg),
majd az előbbi még biztatóan megveregeti a vállamat.
(Fred mosolyogva ment
a másvilágba.)
Egy pont után
tehetetlennek és gyengének érzem magam (A fenébe, miért is maradtam itt? Hiszen még
gyerek vagyok...), aztán sikeresen lefegyverzek egy maszkos halálfalót, majd
miután sikeresen elkábítottam és átadtam a "párbaj" (büszkeség töltött
el, mikor ezt a kis semmiséget annak neveztem, de ha tudtam volna, milyen egy
igazi párbaj...!) közben megszerzett pálcát Hannah Abottnak
(egy vérfarkas
marcangolta szét)
adom át, és jó,
megnyugtató érzéssel tölt el, hogy két évvel ezelőtt csatlakoztam a DS-hez. (Pedig zsenge korom
miatt nagyon nem akartak bevenni, de hiába, ha valamit elhatározok!)
Innentől kezdve
viszont egy hatalmas képhasadás, aztán a következő pillanatban fájdalmasan
felsziszegve kinyitom a szememet, és magam előtt látom a nagyterem boltívét,
mely most szürke, és csak egy-két kósza csillag található rajta.
(Harry, látod a
Sirius csillagot? Hogyhogy nem? Hiszen ott van a fejed fölött...!)
És orrfacsaró bűz
csapja meg az orromat, ami arra emlékeztet...
(a családi kripta
szaga, mikor belépünk rajta - én édesanyám kezét szorongatom, arcomat és szőke
hajamat könnyeim áztatják, nagypapám holtteste egy üveggel lefedett koporsóban
nyugszik)
Hangosan sikoltok
fel.
- Avada Kedavra!
- Capitulatus!
Ijedten hunytam be a
szemem, a következő pillanatban viszont kénytelen voltam kinyitni, különben nem
tudtam volna meg, miért fojtotta mindenki vissza a lélegzetét.
Nyertünk.
Nyertünk!
***
Az elkövetkezendő
évek azzal teltek el, hogy új mágiaügyi minisztert választottunk (aki Kingsley
Shackelbolt lett, mindenki legnagyobb megelégedettségére és örömére), aki
persze azonnal beszélt a mugli miniszterelnökkel, hogy milyen módon lehetne a
muglikat távol tartani a varázslók építési területeitől.
A Roxfort sorsa
sokáig kérdőjeles maradt, mert nem tudták, hogy lebontsák az így is darabjaiban
levő épületet, vagy próbálják renoválni, végül az utóbbi mellett döntöttek a
brit varázslók. Azonban ezt a kérdést öt évig húzták-nyúzták, így én nem a
Roxfort épületében tettem le a RAVASZ vizsgáim - én és a szüleim legnagyobb
bánatára, szerintük ugyanis az utolsó két év a legjobb ott.
Szerencsénkre a
külföldi varázslók és mágiaügyi miniszterek nagy segítségünkre voltak, rengeteg
ügyes kezű varázslót és boszorkányt, valamint sok anyagi segítséget küldtek
nekünk. Így aztán az iskolának kialakult egypár cserediák kapcsolata is, ezzel
némiképp változtatva a megszokott dolgokon.
Az Arany Trió tagjai
is felnőttek időközben, és természetesen hatalmas munkát végeztek abban, hogy
minden úgy nézzen ki, ahogyan az azelőtt volt. Valamennyien megtaláltuk az
életünk értelmét: Harry Ginnyvel kötötte össze életét (milyen szép esküvőjük
volt!), Ron és Hermione, illetve George és Angelina Johnson is összeházasodtak.
Én meg... én meg az újságírás és a könyvek mellett kötöttem ki nagyszüleim
legnagyobb büszkeségére és örömére, illetve szüleim csalódására (a mai napig
hajtogatják, hogy bizony, kislányom, többre is vihetted volna, ha...!
Ha nem az álmaimat
követem? Nos, valószínűleg elvett volna egy szakállas, kőgazdag férfiú, és
jelenleg hat varázslócsemete nevelése lenne a munkám megállás és szünet
nélkül.)
Bár néha jobban
belegondolva mégis örülnék, ha lenne mellettem valaki, aki némi anyagi és
érzelmi támogatást nyújt, és a gyerekek is hiányoznak néhanapján - sajnos
sokszor azon kapom magam, hogy irigykedem évfolyamtársaimra, akiket igen
gyakran porontyaikkal látok az utcán, a parkban vagy a játszótéren kézen fogva
sétálni, miközben fagylaltoznak és maszatos arccal kacagnak egymásra, titkokról
sugdolóznak.
Azonban, ha mégsem az
álmaimat követem és valósítom meg, valószínűleg most nem írnék egy könyvet egy
igen különös esetről, amibe kicsit jobban sikerült belefolynom (riporter
létemre), mint amennyire azt szabadott volna... de hiába, kíváncsiságom
határtalan, és mindig is szerettem magam jobban beleásni a dolgokba, még akkor
is, ha ezt veszélyt vagy bajt jelentettek rám.
A történetem a "Marlee"-akta
címet kapta, most ebből szeretnék az olvasóknak egy kis részletet
bemutatni, és a történet a varázslótársadalom végzete előtti időszakot írja le.
***
A Reggeli Próféta
előtt egy kisebb és kevésbé populáris magazinnál dolgoztam riporterként,
azonban a lap csődöt jelentett, így nekem is új munka után kellett keresnem. A
munkakereséssel töltött első két hónap teljességgel reménytelen és kínkeserves
volt számomra, és szüleim is azt mondták, hogy bár tudják: makacs és önfejű
vagyok, meg az életem az írás, mégis okosabb volna rendes, biztos, stabil és
jól jövedelmező munkát vállalnom. Természetesen azonnal nemet mondtam rá, és ezek
után még azért sem mutattam ki, mikor fél év után a dolog tényleg veszni
látszott. Kis vidéki házamat is képtelen voltam fenntartani, így sajnos meg
kell hoznom egy nehéz döntést, és alig egy évvel a megvásárlása után túl
kellett rajta adnom, ahogy csinos fekete-fehér Mini Cooperemen is.
Homlesz voltam
átmenetileg, a szüleim nem szóltak hozzám, mivel csalódást okoztam nekik (meg
rengeteg fájdalmat), végül Skóciában élő nővérem szánt meg engem, aki azonnal
szárnyai alá vett, és úgy döntött, kezébe veszi sorsomat. Először is, akár
tetszett, akár nem, normális munkát kaptam - irodalomtanár voltam egy mugli
általános iskolában, mint óraadó tanár, illetve egy ottani magán varázssuliban
tanítottam mugliismeretet.
Szép lassan letettem
arról, hogy valaha írni fogok egy neves lapnál, amikor reggeli kávézás közben
megpillantottam egy cikket, melyben a Reggeli Próféta egy pályázatot hirdetett
meg, írni vágyóknak. Meglepetten és boldogan sikkantottam fel, aztán kitéptem a
kis hirdetést, amivel azonnal bevonultam a szobámba, majd magamra zártam azt
ajtót.
Tüzetesebben
szemügyre vettem a pályázat részleteit: írni kell legalább két tekercses
tudósítást egy bizonyos Marlene McKinnon ügyéről, aki elárulta a brit
varázslókat a mugliknak, kik így vérszemet kapva csúnya dolgokra készülnek...
Leadási határidő:...
Lesokkolódtam.
Hallottam valami olyasmiről, hogy egy varázsló kiteregetett mindent egy
muglinak, aki valami gyanús dolgot észlelt, és nem hagyta őt azt nyugodni, de
nem hittem volna, hogy azt egy olyan ember tette volna, akinek lett volna rá
oka. Azt hittem, valamelyik halálfaló ivadék tette, hogy ha nekik nem sikerült
tönkretenni a "félvérek és mugli származásúak uralmát", akkor ők
borítsák föl fenekestül ezt az egészet, bár ez így leírva még nagyobb hülyeségnek
tűnik, mint ahogy azt gondoltam.
De hogy Marlene
McKinnon tette volna?
Marlene a Roxfortban
volt édesanyám barátnője, de mikor Voldemort Potteréket kereste, halálfalói
kivégezték, családjával együtt. Ha már csak ezt nézzük, akkor is lehetetlennek
bizonyul az egész, ugyanis a kedves, pufók, kerek arcú, mosolygós Marlee már
évek óta halott, és mivel gyermekei sem maradtak életben, így lehetetlennek
bizonyul az, hogy Marlene egyik leszármazottja tette volna ezt. De akkor ki
csinálta? Ki árult el mindent, és mindenkit? És miért? Vajon milyen céllal
tette ezt? Kinek jó ez?
(Regényem ezután
következő szakasza az utazásom előkészületéről szólt. Fölmondtam a
munkahelyemen, összepakoltam holmijaimat, és nővérem segítségét meghálálva
utaztam vissza, Londonba, hogy alaposabban utánajárjak a dolgoknak. Az időm
nagy részét egy külvárosi, csinos teaházban ücsörögve töltöttem, többnyire egy
sötét sarokban olvasgattam egy-egy varázslap régebbi számát, és abból próbáltam
összerakni a történteket. Néhanapján felutaztam a belvárosba, és beültem a
Foltozott Üstbe, hogy varázslókat és boszorkányokat is kikérdezzek a dologról.
Hamarosan aztán elérkezett a tárgyalás napja is, ezt az eseményt idézem most
regényemből.)
***
A Mágiaügyi
Minisztérium tizedik szintjének egyik tárgyalótermében ültem, és idegesen
doboltam térdeimen. Eddig már rengeteg jegyzetem volt az esetről, és biztos
voltam benne, hogy mikor összesíteni fogom a tudósításomat, túllépem a minimum
értéket (kettő, mindkét oldalán teleírt, apró betűkkel teli tekercs), de azt
nem, hogy a tárgyalás után ennyi mindent tudok meg az egész hátteréről.
Még két és fél óra
volt hátra a tárgyalásig, én azonban már itt voltam, mert tudtam, hogy mindenki
később fog megérkezni, és emiatt nem tudok magamnak megfelelő helyet találni.
Inkább unatkoztam és a pergamenjeimet rendezgettem, a lúdtollaimat
ellenőriztem, hogy biztos hegyesek-e, és a tintakészletemet kaptam elő
percenként, nehogy valami csoda folytán elpárologjon.
[...]
Végre aztán mindenki
elfoglalta a helyét a tárgyalóteremben, de sokaknak állniuk kellett, olyan nagy
keletje volt ennek az ügynek. Izgatottan rágtam a körmeimet (régi rossz
szokás), miközben nagy, kerek szemeimmel a jelenlevőket pásztáztam. Láttam pár
exhalálfalót is, akik egy kupacban ültek, az ablaknál, és gúnyosan,
kárörvendően mosolyogva várták, hogy megkezdjék a tárgyalást. Volt egypár
külsős is, akinek igazán nem sok köze volt a dologhoz, de azért eljöttek
megnézni, illetve rengeteg riportert is küldtek az egyes varázslapok.
Nemsokára egy őszülő,
sebes arcú férfin akadt meg a tekintetem, aki az ajtót támasztva állt, kezeit
várakozón összefonta mellkasa előtt, és hitetlenül meredt maga elé.
Hirtelenjében annyira megsajnáltam őt, hogy majdnem odamentem hozzá, de aztán
csak megcsóváltam a fejem, és visszafordultam, amit jól tettem, mert ekkor
vonult be az ajtón a bíró úr, az ügyvéd, és pár auror, kik láncon hoztak egy
megtört, kicsi, csontsovány nőt.
Megköszörültem
torkomat, aztán elrendezgettem pergamenjeimet, előkaptam tintakészletem, és
belemártottam a lúdtollamat. Ezután pedig államat tenyerembe fektetve vártam.
A bíró ismertette a
vádat - a nő fuldokolva sírni kezdte, és krákogva tagadott mindent -, aztán
elkezdődött a tárgyalás.
Ilyen nincs! - gondoltam
idegesen. A cikkemre kellett volna koncentrálnom, ehelyett vadidegen embereket
sajnálok meg.
Az egyik tanú éppen
kezdett belemelegedni beszédébe, amikor egy nagy csattanást hallottam magam
mögött - az őszülő férfi elhagyta a tárgyalótermet. Ijedten pislogtam körbe, de
senkin nem látszott, hogy egyáltalán hallottak valamit. Gyorsan összekaptam
cuccaimat, aztán kezemben a táskámmal és kabátommal kirohantam a férfi után.
- Várjon! -
kiáltottam utána, de az ügyet sem vetett rám, zavartalanul sétált tovább. - Hé,
uram! Várjon már!
A férfi ekkor
befordult a folyosó végén balra. Dühösen beletúrtam a hajamba, aztán bedobtam a
kezemben levő, fölösleges dolgokat egy szobor mögé, és utána rohantam. Mire
beértem, addigra megint befordult egy mellékfolyóson. Hiába futottam olyan
gyorsan, ahogyan csak szerettem volna, sosem tudtam utolérni - mindig csak az
utolsó pillanatban csíptem el egy pillanatra.
[...]
Szerencsére a
"fogócska" véget ért, és a férfi hátrafordult hozzám. Már éppen
dühösen a képébe akartam vágni néhány szitkot, amikor mutatóujját ajkai elé
tette - ezzel jelezve, hogy maradjak csendbe -, aztán száraz kezével az enyém
után nyúlt, és óvatosan behúzott egy függöny mögé. Meg akartam kérdezni, hogy
mit is akar, de ekkor beszélgetés foszlányait hallottam valahonnan... egy
rejtett teremből.
- Komolyan mondom,
zseniális vagy, öregem! - szűrődött ki egy vastag hangú férfi erőltette
nevetése. - Szóval azt mondod, hogy ez a bamba Marlene eljátszotta a saját
halálát, és utána Voldemort bukásáig elzárkózva élt a külvilágtól? De mi oka
lett volna rá? - kérdezte ekkor hitetlenül.
- Őszintén: fogalmam
sincs róla, de nem is érdekel. Viszont emiatt választottuk őt. Tökéletes
alanynak bizonyult a varázsvilág elárulásához. Eljátszotta a saját halálát,
évekig bujdosott, majd "visszatért", és azonnal köpött a mugliknak...
Szerintem elég hihető történet.
- Ezzel egyetértek,
Mr. Malfoy - kezdett bele töprengőn a másik. A név hallatára elkerekedtek a
szemeim, és majdnem felsikkantottam, de a férfi befogta a számat és
jelentőségteljes pillantást vetett rám. - De szerintem elhamarkodott döntés
volt véghez vinni ezt a tervet. Elárulni a varázsvilágot... ez azért mégis több
a soknál.
- Halkabban! -
suttogta rémülten és fojtott hangon Malfoy. - És tudtommal maga találta ki ezt
az egészet, nem igaz? - sziszegte fojtott hangon. Nagyon kellett fülelnünk,
hogy halljuk, amit mondanak. - Az Imperio és egy balga varázsló segítségével
tálaljunk mindent az így is mindent sejtő és aggódó, gyanakvó mugliknak, akik
azonnal leadják a drótot mindenkinek, és most gőzerővel azon dolgoznak, hogyan
találhatnának ránk. Milyen eszközökkel... aztán mivel foghatnak be minket -
komolyan, mintha állatok lennénk! -, és mivel pusztíthatnának el minket...
Merlin segítsen rajtam! Te tiszta hülye vagy! Azt hitted, hogy majd csak a
mugliivadékokat és a félvéreket irtják ki? Azt hitted, hogy mi békében
megmaradunk, és miénk a varázsvilág? Honnan veszed, hogy adott esetben nem-e
félnek tőlünk jobban? Elvégre ízig-vérig varázslók vagyunk...
- Na, azért álljon
meg a menet! Melyikünk is volt az, aki azt mondta, milyen remek ötlet...?
- Menjünk - suttogta
a fülembe, a férfi, majd óvatosan megfogta kezemet, és gyorsan elsiettünk
onnan.
- Ezek... nem
normálisak - állapítottam meg döbbenten. (Azt hiszem, ezen nincs mit
magyarázni.) - És ennek a két idióta ötletének az elszenvedője Marlene McKinnon
lett?
- Pontosan - felelte
egyszerűen a férfi, bár láttam rajta, hogy kicsit nehezen érinti őt ezt a téma.
- Az Imperio átkot használták rajta, így Marlene időnként felbukkant egy-egy
mugli kocsmában, színházban (előadás közben...), koncerten vagy kávézóban, és
mindenhol elmondta ugyanazt a szöveget, aztán, hogy hiteles legyen az előadása,
mutatott pár trükköt a varázspálcájával, végül elhoppanált.
- És a Mágiaügyi
Minisztérium...? - kezdtem reménykedve, de a mellettem komótosan sétáló
aggastyán csak megcsóválta a fejét.
- Amikor Peter
Pettigrew azt a robbanást csinálta, már annak a fél száz muglinak az
emlékezetét is nehéz munka volt kitörölni - túlságosan pletykás népség, és az
ilyen esetek után mindig óvatosabbak, alig lehet megtalálni őket. De ez a
mostani eset már sokkal nehezebb, elvégre a brit muglik legnagyobb
színháztermeiben, koncerthelyszínein bukkant fel és köpött Marlene, ennyi
embert meg mi sem tudunk mi felkeresni. És az ilyen felbukkanások után a muglik
azonnal leadták a drótot egymás között, illetve többen is levelet írtak a
miniszterelnöküknek: megerősítést vártak, hogy a történtek tényleg igazak-e. És
a miniszter úr természetesen tálalt, ugyanis a Kingsleyvel kötött egyességében
nem szerepelt az, hogy mi, varázslók megzavarjuk a mugli világ nyugalmát. Most
pedig arra készülnek, hogy felkeresik a varázslók búvóhelyeit, és leigáznak
minket egyszer és mindenkorra.
- Ez szörnyű - hűltem
el hirtelenjében, mire a férfi kotorászni kezdett a zsebében.
- Tessék, hölgyem,
egy kis csokoládé. Ez most jól jön magának.
- Köszönöm - vettem
el hálásan, aztán beleharaptam a kicsit kesernyés étcsokiba, és érdeklődve
néztem beszélgetőpartneremre, várva a folytatást.
- Ez a két ütődött
pedig elszámította magát. Azt hitték, hogy a muglik is hasonló állásponton
vannak, mint a hajdani halálfalók és Voldemort, de nekik igazából mindegy, hogy
ki aranyvérű, ki félvér, ki mugliivadék... Rettegnek, és emiatt szörnyű
dolgokat terveznek.
- Nem tudunk ellene
tenni valamit? - kérdeztem reménykedve, bár kérdésem kicsit bután hangzott,
elvégre mit is tehetnénk? Nem tudjuk ennyi mugli emlékezetét kitörölni mi sem.
- Attól tartok, hogy
ezzel elkéstünk - sóhajtotta a férfi, majd érdeklődve felém nézett. -
Egyébként, kisasszony, elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak.
- Sarah Coury vagyok
- nyújtottam ki a kezemet.
- Remus Lupin -
szorította meg jobbomat a férfi, aztán elbúcsúztunk egymástól.
[...]
Este ellátogattam a
Foltozott Üstbe, ahol határozatlan időre kivettem a szobát. Éppen a
pénztárcámban kutattam még egy kis apróért, amikor a tulajdonos, Tom, lemondóan
sóhajtott, és visszatolta a pénzemet elém:
- Hagyja csak,
kisasszony, elvégre hamarosan úgyis tönkremegyek. Akkor már nem mindegy?
Kínosan
elmosolyodtam, aztán próbáltam beszélni vele, hogy ne csinálja ezt, minden
rendben lesz, de egy adott pont után abbahagytam. Minek álltatom magam? Inkább
csak megköszöntem a nagylelkűségét, aztán elvettem a szobakulcsom és a pénzem,
majd felmentem a harmadik emeletre.
A szobám kicsi volt,
de igencsak otthonos, és éppen megfelelő hely az írásra, legalábbis én
szerintem. Egy nagy ablak volt csak, mely az Abszol útra nézett, s mely előtt
egy csinos kis faasztal volt található. Oda le is tettem a táskámat, melyben
pergamenjeim, tintakészletem és tollaim voltak, a többi holmimat pedig az
ágyamra pakoltam.
Zuhanyzás után
leültem az asztalhoz fürdőköpenyemben, majd megropogtattam kezemet (régi, buta
szokás), és elővettem a Próféta hirdetését, amelyet alaposan átnéztem, aztán
nekiálltam a tárgyaláson történtek alapján összeállítani a tudósításomat. (Még
a Remusszal való beszélgetésem után visszatértem a tárgyalóteremben.)
A cikkemet többször
átkutattam, majd elégedetten nyugtáztam, hogy jól sikerült, így elővettem egy
borítékot, amibe gondosan lezártam a cikket a rövid levelemmel együtt, majd
eltettem az egyik fiókba, és nyugovóra tértem.
Nem igazán aludtam
jól az éjszaka, mert egész végig a tárgyalás, a két férfi között lezajló
párbeszéd és Remus járt a fejemben. Lupin nyilván régóta ismerhette Marlene-t,
de akkor miért nem akadályozta meg azt, hogy alkalmazzák rajta az Imperiot?
Talán titkon haragudott rá, amiért becsapta őt, és halottnak tetette magát, és
úgy gondolta, ezt megérdemli? Nem hiszem... úgy tűnt, mintha szeretné. De ha
tényleg szeretné, akkor nem tenne vele ilyet, nem igaz? Egészen biztos, hogy
megakadályozta volna ezt az egészet, és nem hagyta volna Marlee-t.
[...]
***
Másnap reggel újra
láttam Remust.
- Hát maga? -
kérdeztem őt, miután elküldtem a levelemet.
- Tudom, hogy először
csak a pályázat miatt érdeklődött az ügy iránt, de aztán... sikerült magát
jobban belerángatnom ebbe az egészbe. Így most mindent el fogok mesélni
magának.
- R-rendben -
feleltem végül döbbenten.
[...]
- A Végső Csata után
egyedül maradtam, minden barátomat elveszítettem ott és akkor - végérvényesen.
- kezdte Remus, miközben a Hyde Parkban sétáltunk. November volt, és
kegyetlenül hideg, pedig az ablakon kinézve arra számítottam, hogy egy kicsit
kellemesebb idő vár ránk odakint, így összébb húztam magamon vékony kabátomat,
és arcom elé raktam selyemsálamat, hogy valamennyire megvédjem magam a fagyos
széltől. - Újra egyedül voltam, és ez jobban fájt, mint valaha. Már kezdett úgy
tűnni, hogy végre rendbe jön az életem, feleségem volt és kisfiam, és a
barátaim teljes mértékben elfogadták a szőrös kis problémámat, illetve
határozottan kiálltak mellettem, és ez jól esett. Mindenkit elvesztettem, és
újra egyedül maradtam, így megpróbáltam egyedül túllépni ezen, és
visszavonultam a szülői házba, melyet akkor már nem lakott senki. Időm nagy
részét azzal töltöttem, hogy újra rendbe hoztam a helyet, amikor egy nap nem
várt vendégem érkezett, Marlee. Nagyon megdöbbentem, hiszem mindenki úgy tudta,
hogy halott, de akkor újra előttem állt, életnagyságban, és mosolyogva
köszöntött, mintha mi sem történt volna. Én is próbáltam így tenni, de nekem ez
sokkal nehezebb volt, mint neki. Nem tudtam elképzelni, hogy volt neki ahhoz
még képe, hogy csak úgy beállítson hozzám, amikor állítólag évek óta halott...
Ez magas volt nekem is, és őszintén, sosem akartam tudni, hogy... áh, hagyjuk -
dörzsölte meg az orrnyergét.
Némán sétáltunk
tovább, Remus a gondolataiba süppedt, én meg vártam, hogy folytassa tovább.
- Aztán hirtelen újra
ellepte az agyam a rózsaszín köd... de valahogy mégsem volt olyan, mint régen.
Talán ezért hagytam aznap este egyedül otthon azzal a két férfival. Tudtam,
mire készülnek, és azt is, hogy ha ez kitudódik, Marlene súlyos árat fizet
érte.
Meghökkentem egy
pillanatra, Lupinból valahogy nem nézte volna ki az ember, hogy erre lenne
képes. Első ránézésre úgy ítéltem meg, hogy bármit képes megtenni másokért.
- Mert valljuk be:
nem vall éppen bátor emberre "csak" úgy tenni, mintha halottak
lennénk - hogy azért csinálta, hogy a bőrét védje, vagy menekült valami rossz
döntés elől... nem tudom. És Voldemort bukása után azonnal felbukkant. Micsoda
véletlen! De a szerelem elvette az eszemet, és természetesen tárt karokkal
fogadtam őt vissza. Csakhogy az évek alatt mindketten sokat változtunk, és Marlene-nek
lett néhány idegesítő szokása, például mindenbe beleütötte az orrát, állandóan
átrendezte a bútorokat és a könyvespolcomat, és állandóan fecsegett, pletykált.
Valahogy már nem volt a régi, és ez érthető is, de ez engem zavart. És aznap
este egyedül hagytam, azzal a két "porszívóügynökkel", hogy bűnhődjön
tetteiért. Attól tartok, nem tettem jól - temette tenyerét az arcába.
- Ez az egész nem
csak Malfoy és a másik fickó hibája, hanem az enyém is. Tisztában voltam
mindennel, és mégis hagytam veszni a varázsvilágot, csak azért, hogy Marlee
megkapja méltó jutalmát. Hihetetlen, mennyire önző voltam, és mennyire nem
gondolkodtam el tetteim következményén.
Megköszöntem Remusnak
a beszélgetést, aztán elváltak az útjaink. Gondterhelten léptem be a Foltozott
Üstbe, amely előtt fura, kezdetleges ketyerékkel hadonászó muglikat láttam, így
a kiábrándító bűbáj segítségével jutottam be, hogy ne lássák, merre megyek.
A másnapi újságban a
gyászjelentések között megláttam Remus nevét.
Fölakasztotta magát.
Félredobtam a lapot,
majd úgy döntöttem, veszek egy forró fürdőt, és egész nap nem mozdulok ki.
És napokkal később
ugyanannak az újságnak a hátoldalán olvastam el a pályázat eredményét.
Megkaptam az állást.
[...]
Kedves szerző!
VálaszTörlésKulcsszó: Igen, megfelel, bár lehetett volna hangsúlyosabb is. Szinte elsikkadt.
1 pont
Csapat: Ez is megvolt, bár rezgett a léc kissé.
1 pont
Mérce:
Kulcs: Szinte alig észrevehetően van benne. Majdnem észre se vettem. Kétszer kellett elolvasnom, mire rájöttem, hogy Foltozott Üst körül lebzselő muglik lennének azok a kezdetleges műszereikkel.
2 pont
Karakterek kidolgozottsága: Remust jól hoztad, vele nem volt gondom. A saját újságíró karaktered viszont nagyon nem. Mary Sue volt a rosszabb fajtából. Sajnos nem az a fajta volt, akit szeretni lehet. Tipikusan a “nekem minden sikerül, és mindig ott vagyok, amikor kell esete volt”, unszimpatikus volt számomra. Marlee jó karakter lehetett volna, ha jobban kidolgozod. A mellékszereplőként behozott Malfoy jó volt szintén. Valahogy a saját karaktereid voltak, amik nem nagyon működtek.
3 pont
Történet kidolgozottsága: A cselekmény elnagyolt volt, nagyon hirtelen, néha indokolatlanul történtek benne dolgok. Néha meg csak úgy megtörtént, ami megtörtént. Ami nagyon nehézkessé tette számomra az olvasást, azok a mondatszerkezeti hibák voltak. Ezek végigvonultak az egész szövegen, és amiatt szinte élvezhetetlen, és alig tudtam végigolvasni. Egy alapos átnézést javasolnék, mert ez így elrontja az alapvetően jó ötletet.
2 pont
Összesen: 7 pont
Szubjektív álláspont: Nem volt az én világom ez a történet és a cselekménybeli, mondatszerkesztésbeli problémák szinte élvezhetetlenné tették számomra a történetet. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az írás egy jó alapötletből kiinduló történet, nem túl jó kivitelezéssel.
3 pont
D’Artagnan, a negyedik muskétás
Kedves Író!
VálaszTörlésKulcsszó:
Ezt egy jó párszor át kellett gondolnom. A kulcs, a „mágiát leleplező mugli technológia”, egészen azt sugallja, hogy maguk a muglik jönnek rá a varázslat létezésére, az ő technikájukkal, egymás között híresztelik el azt, hogy létezik varázsvilág. Lehet ehhez segédmankót adni, de a történetedben konkrétan varázslók döntéshozatalából és befolyásából születik a probléma. A muglik részéről nincs leleplezés (hiába globális-szintű továbbterjesztés, a kezdetekről beszélünk, a csapatválasztásodból adódóan nálad meg főként!)
0 pont
Csapat:
Rendben volt.
1 pont
Kulcs:
Úgy érzem, valahogy egészen máshogyan csattant az elképzeléshez képest a valóság. Fentebb leírtam, mi volt vele a baj, de még azt hozzátenném, hogy nem a kulcs, hanem Lupin személyisége és tettei támasztották alá a kulcs által keltett - egyébként pár szóban jellemzett - nyomasztó légkört.
3 pont
Karakterek kidolozottsága:
A saját karaktered, Sarah Coury még el lett találva, mondhatom még láttam benne potenciált, de csak úgy, mint a többi szereplőd, ő is kicsit egysíkú (ez alatt leginkább az egyéni megnyilatkozásokat értem) és cseppet sem felnőtt gondolkodást tükröző leányzó. Mégsem vele volt a legnagyobb problémám, hanem Lupinnal. Hiába raktad ki az OCC figyelmeztetést, elképzelhetetlennek tartom a lefolytatott párbeszédeket, többek között azon kifejezések miatt, mint például a "köpött Marlene". Malfoy hű önmagához, el tudom képzelni, mint főgóré egy eleve átgondolatlan ügyben. Zárójelben még megjegyezném, sajnálom, hogy magát Marlene-t nem szerepeltetted, de ez a hiátus azért szembeszökő, mert végig Sarah (akit kezdetben az olvasó könnyen gondolhat Marlene-nak) domináns karakter, nem éleződik ki a páros (Remus/Marlene) kapcsolata.
4 pont
Történet kidolgozottsága:
Őszintén megvallva, kétszeri elolvasás után is bele-bele kellett olvasnom az egyes részekbe. Ennek az oka, hogy számos helyen a mondat alanyát vagy tárgyát elhomályosítod/elhagyod. "Valami gyanús", "olyan ember", "ezt az egészet", "tette volna ezt", ami által a szöveg egyébként jól kigondolt cselekményvezetése sáros és a vihar után kidőlt fákkal gazdagított úthoz hasonlít - az olvasó egy kicsit bukdácsol, kicsit beleragad. Továbbá kellene vagy kellett volna még pár átolvasás, hogy ne maradjon benne legalább az a pár ordító hiba, ami jelentősen rontja az olvasás élményét. (Lsd.: "Nem-e félnek tőlünk jobban? Ne haragudj, de ilyen hibákra nem lehet szemet hunyni.) A cselekmény: Sarah helyzetének, tevékenységének leírása elmossa a történet lényegi részét, a központját - ez nem csak terjedelemben mutatkozik meg, hanem a párbeszédeken keresztül kibontott csúcspontnál is.
3 pont
Szubjektív:
Ennek a történetnek sokkal nagyobb terjedelem és az a fajta figyelem kellene, ami által többrétűvé, színesebbé tudna válni. Remélem, hogy nem írtam semmi számodra bántó dolgot!
3 pont
Köszönöm, hogy olvashattam!
Aramis
Kedves szerző!
VálaszTörlésKulcsszó: 0 pont
Ugyanaz a gondom, mint egy másik, ugyanerre a kulcsra írt történetnél: a "mágiát leleplező mugli technológia" nekem azt sugallja, hogy a muglik maguk fejlesztik ki azokat az esközöket, amik segítségével ők maguk jönnek rá a varázsvilág létezésére, de a történetedben - ahogy a másik író is - bizonyos varázslók, boszorkányok döntése miatt lepleződnek le. A muglik már csak később, miután szembetalálják magukat egy teljesen másik világgal, használják azokat a technilógiákat (fényképek, videók, internet, stb.), amikkel még szélesebb körben tovább tudják adni ezt az információt.
Csapat: 0 pont
Teljesült is, meg nem is a csapat megvalósítása, viszont annyira zavaros volt néhol, hogy nem tudtam eldönteni, most éppen melyik idősíkon vagyunk. Megvolt az előzmény: a történet elején Sarah (akiről a történet feléig azt hittem, hogy Marlene) szépen felvezeti, hogy miről is lesz szó, a történet legvégén Remus tényleg az "előtte" részt meséli el, viszont a lényeg, a cselekmény legjava, a hangsúlyosabb rész már akkor játszódik, miután Marlene több mugli előtt is direkt varázsolt, vagyis lepleződött le. Nem tudom jó szívvel megadni a pontot.
Kulcs: 3 pont
Megjelentek a mugli technológiák, de a lényeg - úgy éreztem - kimaradt.
Karakterek: 3 pont
Sarah a tipikus Mary Sue karakter, engem őszintén szólva néhol irritált is. A helyzethez nem illő kifejezéseket használt, volt egy rész, ahol nem tudtam eldönteni, hogy félvér vagy aranyvérű varázsló; aranyvérűnek gondolnám, de közben olyan kifejezéseket használt, vagy olyan megmozdulásai voltak, amik az ellenkezőjére vallanak: kidolgozatlan maradt a karaktere.
Jóformán mindenki, aki megjelent a történetben, OOC volt, nekik is olyan szavakat adtál a szájukba, amit és ahogy maguktól nem mondtak volna.
Malfoy hozta a gonosz formáját, de kicsit nevetséges volt számomra (sokkal intelligensebb, mint amilyenre megírtad), Remusnál a random előveszek egy szelet csokoládét jelenet erőltetett volt.
Történet: 2 pont
Zavaros volt az egész. Jóval hosszabb időt kellett volna hagynod magadnak, hogy kibontakozhassan a sztori, ami egyébként jó ötletnek indult. Az elején, amikor a dőlt betűs visszaemlékezések után zárójelben tárgyilagosan odabiggyesztetted, hogy melyik diákkal mi történt, hatásos, majdhogynem zseniális húzás volt, az a rész gyönyörűen lett megírva, de utána jön a mélyrepülés, és mintha egy teljesen más író vette volna át a történet fonalát.
Ahogy írtam fentebb, néha az sem volt világos, mikor játszódik a cselekmény.
Voltak szóismétlések, vesszőhibák, és a párbeszédek központozásánál is egy helyen akadt elírás, de úgy összességében a helyesírással nem volt gond, viszont a megfogalmazással már annál inkább. Néhány átolvasást megért volna még a dolog.
Szubjektív vélemény: 2 pont
Egy jó alapgondolat rossz kivitelezését láttam. Ha szánnál még rá időt és energiát az átdolgozásra, szívesen olvasnám újra a történetet, de - sajnos - ez engem nem vett meg.
Üdv,
Athos
Kulcsszó: nem felelt meg, 0 pont.
VálaszTörlésCsapat: Megfelelt, 1 pont.
Mérce:
- kulcs (7 pont): Nem volt rendesen kidolgozva, alig lehetett fellelni a sztoriban, és nem is jól használtad fel. Tehát nem egy árulót kerestünk, aki elárulta a varázsvilágot, hanem mugli technológiát kellett volna belevinni, ez viszont teljesen elsikkadt sajnos, pedig baromi kíváncsi lettem volna, mert ebből azért rengeteg érdekes dolgot ki lehet hozni. 2 pont
- karakterek kidolgozottsága (7 pont): Tulajdonképp két karakterrel számolhatunk, Sarah-val és Lupinnal, a többiek annyira elsikkadtak. A páros megjelölése alapján nem ilyen történetre számítottam, jó lett volna róluk többet megtudni, ehhez képest Sarah lett a főszereplő, az ő viselt dolgairól többet megtudtunk, mint a két kvázi főszereplő viszonyáról. Jobb lett volna rájuk fektetni a hangsúlyt, és több mélységet adni nekik, hogy meg tudjuk érteni a döntéseik okát és az egész cselekményt. 3 pont
- történet kidolgozottsága (7 pont): A történet eleje teljesen felesleges töltelék, a roxforti csata leírását akár ki is hagyhattad volna, mert semmit nem tett hozzá a történethez. Nehéz volt követni az eseményeket, sokszor tévútra vittek a kissé zavaros mondatok. Súlyos helyesírási hibákat nem láttam, de egy alapos átolvasás nem ártana a sztorinak, hogy gördülékenyebb legyen a befogadás. Lupin indoka nekem nem hiteles. A halálfalók indítékai szintén, így meg nagyjából borul az egész sztori, mert erre a kettőre építetted fel. Sokszor nem magyaráztad el, ki mit és miért tesz. Pl. Sarah miért követte Lupint? Lupin miért megy magyarázkodni Sarah-nak? Nekem az kevés, hogy azért, mert belerángatta. Egyáltalán: Lupin hogy van életben? Nagy hangsúlyt fektettél az elején arra, hogy ne legyen a sztori AU, erre minden magyarázat nélkül életben hagyod Lupint, szóval ez egy kicsit zavaros. Sarah mellesleg nehezen ücsöröghetett volna Neville-lel a „Titkok Szobájában” (Szükség Szobájának hívják), mert Neville kísérte be Harryéket a Roxfortba, de ez igazából csak apróság. A sztori végét nagyon elnagyoltad, ezt a részt kellett volna jobban kidolgozni, nem pedig az elejét. Volt benne pár szleng, ami nem illett a történetbe. Vagy az egészet vedd lazára, vagy hagyd el teljesen, de a néha bevillanó „lesokkolódtam”, „magas volt nekem”, „leadták a drótot” és ezekhez hasonló szófordulatok nagyon stílus idegennek hatnak. 3 pont
Szubjektív álláspont (7 pont): Nem nyerte el a tetszésemet maradéktalanul, kapkodónak érzem. A hangulat némileg nyomasztó volt, tehát helyenként jól lefestetted, hogy valami baljós készül, de aztán ez valahogy mindig a háttérbe szorult. Az ötlet nem lett volna rossz, kicsit jobban ki kellett volna dolgozni. 3 pont
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv,
MP.
Kedves Szerző!
VálaszTörlésKulcsszó: 0 pont
Sajnos nem tudom megadni a pontot. A leleplezést nem a muglik vitték véghez, ők csak azt követően kezdtek el kutatgatni ilyen-olyan általuk kifejlesztett szerkezettel.
Csapat: 1 pont
Megfelel, de nem túl vastagon; nem igazán érzékeltem a közeledő apokalipszis-hangulatot, inkább csak tudtam, hogy várni kell, hogy ott van, hogy bekövetkezik… valamikor a történet után.
Kulcs: 3 pont
Nagyon felszínesen jelenik meg a kulcs. A mágia muglik előtt történő leleplezése áll a történet középpontjában, ám ez nem egészen azonos a kulcs valós jelentésével, miszerint egy mugli eszköznek kellene a történet „főszereplőjének” lennie, ami felfedi a mágiát a varázstalanok előtt. Több figyelmet is szentelhettél volna a kulcsnak, illetve alaposabb beledolgozást igényelt volna. Így az eredmény felszínes és félkész.
Karakterek kidolgozottsága: 3 pont
Az egész történetet egy Mary Sue karakterre húztad rá, ami nagyon nem szerencsés – főleg akkor nem, ha ez a szereplő még csak nem is kedvelhető jellem. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy nem egyszer kellett szüneteltetnem az olvasást, mert annyira irritált a személye. Az a baj, hogy szerintem nem szándékosan írtad őt ilyenre, vagy legalábbis nem ennyire szántad idegesítőre. Pl. ennél a jelenetnél: „Szerencsére a “fogócska” véget ért, és a férfi hátrafordult hozzám. Már éppen dühösen a képébe akartam vágni néhány szitkot, amikor…” – Ő kezdett el egy teljesen idegen embert üldözni és zaklatni, aki nem akart vele szóba állni (legalábbis nem ott és akkor), és még ő akart szitkokat vágni az ember fejéhez? Ugyan már. Ez volt az egyik ominózus jelenet, amikor letettem tálcára a történetet, és inkább átballagtam a szomszédos irodába egy kis csevegésre figyelemelterelésként… A történet Marlene-ről kapta a címét, magának a történetnek is ő az egyik központi szereplője… de mégsem szerepelteted szinte semennyit sem. Pedig kíváncsi lettem volna rá. Malfoyt egész jól elkaptad, bár őt is lehetett volna még árnyalni. Remus csokikínálgatós jeleneténél felkacagtam, annyira tipikus. x) Ő is elég felemásra sikeredett. A történet fő párosára több hangsúlyt is fektethettél volna; ezzel Marlee karaktere is világosabbá vált volna az olvasó előtt, nem csak egy homályban tengődő szereplő lett volna a főszerep helyett.
folyt.
Történet kidolgozottsága: 2 pont
VálaszTörlésZavarosság. Ez az első összegző szó, ami eszembe jut a történet elolvasása után. Van egy nagyon szép kezdés, mind fogalmazásilag, mind tartalmilag. Itt még összeszedettek a közvetíteni kívánt gondolataid. Aztán egyik bekezdésről a másikra átmész egy durva stílusváltáson, és ezzel magad mögött hagyod a korábban megteremtett kis varázslatos indítást. Innen Sarah veszi kezébe az irányítást, és úgymond öncélúan maga köré tekeri a cselekményszálakat, méghozzá olyan szorosan, hogy szerintem a végére már neked sem lehetett könnyű átlátni a kreált kuszaságon. Sajnos a logikátlanság és a kidolgozatlanság jellemzi a cselekményt. Többször olvastam el a történetet, de még így is túl sok vakfolt maradt.
A történetre mindenképp ráférne még egy vagy két átolvasás, mert sok a központozási hiba benne, illetve a zavaros mondatszerkezet. A párbeszédeknél kötőjelet használtál gondolatjel helyett. Akadtak olyan elírási hibák is, amiket nem lehet a blog okozta eltünedező betűkre fogni, mert akkor az azt jelentené, hogy nemcsak eltűnnek a betűk, hanem még össze is keverik magukat… amit eléggé kétlek.
Hozok azért néhány példát, hogy ne úgy tűnjön, hogy csak a semmiből nyilatkozom:
„Bár néha jobban belegondolva mégis örülnék, ha lenne mellettem valaki, aki némi anyagi és érzelmi támogatást nyújt, és a gyerekek is hiányoznak néhanapján –…” – Olyan, mintha már lenne gyereke, és azok hiányoznának neki, mert pl. rég találkoztak; nem az a jelentése, amit te szerettél volna.
„homlesz” – Magyar szövegkörnyezetben vagy homeless – eredeti alakjában – vagy hómlessz – magyarosan. (Ahogy te írtad, akarva-akaratlanul minden alkalommal Holmes-nak olvastam. :D)
„Marlene a Roxfortban volt édesanyám barátnője” – ^Nem a Roxfort a fontos, hanem hogy az édesanyja barátnője volt: Marlene édesanyám barátnője volt a Roxfortban.
„miközben nagy, kerek szemeimmel a jelenlevőket pásztáztam” – Ez nem helyesírási hiba, csak egy megfigyelés. Saját magáról nem mond ilyet az elbeszélő, max. annyit, hogy nagyra nyílt szemmel, döbbent tekintettel, összeszűkült szemmel… de ez a nagy, kerek szem… kicsit olyan, mintha önmagáról adna külső jellemzést…furán hangzik. Egy abszolút narcisztikus személy persze mondhat ilyet, de a te főszereplőd szájából idegenül hangzik.
„A bíró ismertette a vádat – a nő fuldokolva sírni kezdte, és krákogva tagadott mindent -, aztán elkezdődött a tárgyalás.” – A tárgyalás már akkor elkezdődött, amikor a bíró megjelent a tárgyalóteremben; a vád ismertetése már eleve a tárgyalási folyamat részét képezi.
„Honnan veszed, hogy adott esetben nem-e félnek tőlünk jobban?”; „Nem tudjuk ennyi mugli emlékezetét kitörölni mi sem.”; „visszatolta a pénzemet elém” – szórend!
„Este ellátogattam a Foltozott Üstbe, ahol határozatlan időre kivettem a szobát.” – Nem A szobát, hanem EGY szobát.
Ami még eléggé érdekesen jött ki, az az a jelenet, amikor Remus elmeséli, hogy mit „tett” Marlene-nel, erre a riporter semmit nem kérdez, nem faggatja, ahogyan azt kellene, hanem csak szimplán megköszöni a beszélgetést, és lelép… Ez elég hiteltelen így.
Szubjektív álláspont: 3 pont
A zavaros cselekmény eléggé rányomta a bélyegét a történet élvezhetőségére. A befejezés egyébként hatásos, logikus is, de baromi hirtelen ér véget a történet, kicsit se füle-se farka a sztori… Ide-oda ugrál a cselekmény, követhető, de mégis egyben követhetetlen. Ami még végig zavart, az a Marlene-Marlee rejtély. Túl gyakori volt elírásnak, másfelől nekem teljesen felesleges becenévnek tűnik a második változat, ha ez lett volna az eredeti elképzelésed.
Kösznöm, hogy olvashattam a történeted!
Üdv,
Porthos