Cím: Ragnarök
Csapat: Alatta
Kulcs: Ragnarök
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Szereplő halála, kínzás
Jellemzők: AU, akció, kaland
Jogok: A szereplők és a helyszínek J. K. Rowling tulajdonában állnak, én csak kölcsönvettem őket. A történet megírásából anyagi hasznom nem származik.
Páros: Harry Potter/Millicent Bulstrode
Leírás: Voldemort meghalt – Harry legyőzte őt a Trimágus Tusán. Azonban a Sötét Nagyúr nem távozott hagyaték nélkül, és Dracóra hárul, hogy beteljesítse a végakaratát. A fiú elvégzi a feladatot, de arra nem számít, hogy ezzel elhozza a végítéletet. Eljött a Ragnarök.
Csapat: Alatta
Kulcs: Ragnarök
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Szereplő halála, kínzás
Jellemzők: AU, akció, kaland
Jogok: A szereplők és a helyszínek J. K. Rowling tulajdonában állnak, én csak kölcsönvettem őket. A történet megírásából anyagi hasznom nem származik.
Páros: Harry Potter/Millicent Bulstrode
Leírás: Voldemort meghalt – Harry legyőzte őt a Trimágus Tusán. Azonban a Sötét Nagyúr nem távozott hagyaték nélkül, és Dracóra hárul, hogy beteljesítse a végakaratát. A fiú elvégzi a feladatot, de arra nem számít, hogy ezzel elhozza a végítéletet. Eljött a Ragnarök.
Ragnarök
I.
Draco mellkasa
szorított, levegőt is alig tudott venni. Nem hitte, hogy sikerülni fog. Ez volt
a legkomolyabb, legnehezebb varázslat, amit valaha is elvégzett. Bonyolult
rúnák, varázsigék, órákig tartó próbálkozás után most ott állt a Bifröszt
innenső pillérénél, hogy átkeljen Asgardba.
Pedig nem hitt
a mugli istenségekben. Egyikben sem. Ezért is vállalkozott a feladatra, mert
nem hitte, hogy bármi is történhet. Most szembesült azzal, hogy tényleg rajta
múlik, hogy a Nagyúr visszatér-e, és a gondolat megrémítette. Persze, vágyott
arra, hogy tegyen valami nagyot, valami emlékezeteset, ami miatt az ő nevét is
feljegyzik a történelemben. Azt azonban nem gondolta, hogy ez most és így fog
megtörténni. Szíve szerint visszafordult volna, de tudta jól, hogy akkor
menekülnie kell. És nemcsak neki, hanem a családjának is.
A Nagyúr
legyőzését követően – Potter, megint az az átkozott Potter – az aurorok egymás
után fogták el a halálfalókat. A családja egy darabig biztonságban volt, még
tartott a hatalmas vagyonuk, de Draco tudta, hogy ez nem lesz örökké így.
Tennie kell valamit. Teljesíteni Voldemort utolsó akaratát, legyen az
akármekkora nonszensz, mint a mugli istenségek megidézése.
Fogalma sem
volt, miképp segíthet ez rajtuk. Talán a halál istenével kell alkudoznia? A fiú
megnyalta a kicserepesedett száját, és rálépett a hídra. A lépte nem koppant,
de talpa alatt szilárdnak érződött a szivárvány. A színek szinte ragyogtak, ám
mégis áttetszett rajtuk az őszi alkony.
Draco maga elé
nézett – bár a menetelés furcsamód nem bizonyult fárasztónak, mégis egyre
nehezebben haladt. Távolodott a talaj, és a sorra kigyúló csillagok mintha csak
karnyújtásnyira lettek volna az egyre sötétebb égen. Kezdte úgy érezni, mintha
ez egy bizarr álom lenne, és ez a gondolat megnyugtatta.
Egyenletesen
haladt a szédítő magasságban, a maga előtt összefogott talárját tépte a szél,
és csak akkor szaporázta meg a lépteit, amikor meglátta a célját: a hatalmas,
zömök kastélyt. Már messziről ásított belőle az üresség. Évszázadok óta nem
járt ott senki. Elfeledett panteon. De még így is fenyegetőnek tetszett a
kopott, indákkal benőtt kőfal, és a vakon bámuló, apró ablakok.
A fiú először
megijedt, nem akart bemenni, de szerencsére erre nem volt szükség, hiszen a
szeme előtt volt, amit keresett: Gjallar, a kürt. Hatalmas állat szarvából
faragták, lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje. Még eszébe jutott, hogy itt
az utolsó lehetősége visszafordulni. Nem engedett a feltámadó balsejtelemnek,
vett egy nagy levegőt, és belefújt a kürtbe.
Robaj.
A valóság
szétszakadt.
És Draco ekkor
látott mindent. Látta, mi történik a világban. Mind a kilenc világ hallotta a
jelet, de ő csak az egyikért aggódott. Most már világossá vált számára az
egész. Nem hozhatta vissza Voldemortot, de a Nagyúr még halálában is
elküldhette a végítéletet. A sötét falak között felébredtek az istenek, csak
hogy a végzetükbe menjenek.
Eljött a
Ragnarök.
II.
Zűrzavar.
Pansy a legmélyebb álmából ébredt, Daphne kapkodott, Millicent macskája az ágy
tetejéről felpúpozott háttal fújt, Millicent maga pedig kiabált, hogy ébrednie
kell, vége az iskolának, meneküljenek. Pansynek még arra sem maradt ideje, hogy
visszakérdezzen, amikor osztálytársa a hóna alá nyúlt, és egy mozdulattal
kirántotta az ágyból.
Pansy
felsikkantott, amikor a lába vizet ért. A hálójukban. Kérdezett volna, hogy mi
történt, de ekkor Millicent erélyes mozdulattal feladta rá a köntösét, aztán a
kezébe nyomta a pálcát, majd a macskát a hóna alá kapva az ajtó felé vette az
irányt.
– Induljunk! –
Nem tűrt ellentmondást. Daphne előre ment, a hálóingjét felhúzva nagyokat
lépett az egyre emelkedő jéghideg vízben.
Pansy
Millicent mögött maradt, és igyekezett nem megbotolni. Elképzelése sem volt, mi
történhetett.
A
klubhelyiségben lábszárközépig ért a víz, az ajtót látni sem lehetett a tolongó
diákoktól. Az ár ekkor bukott át a kandalló peremén. Füst és sistergés, a
parázsló széndarabok egymás után hűltek feketére.
Pansy már
nemcsak egyszerűen fázott, hanem a csontjáig mart a hideg. Ösztönösen ment
volna a tolakodók közé – Daphne is ezt tette –, de Millicent a karjánál fogva
visszatartotta.
– Tegyél
rendet, így mindenki itt ragad!
– Tessék? Ki
akarok jutni! – toppantott Pansy.
– Prefektus
vagy. Oldd meg!
A lány
feljajdult. Persze, prefektus. Eddig büszke volt a posztjára, de most
legszívesebben visszaadta volna. De belátta, hogy Millicent igazat szólt, és
most neki kell kezébe vennie az irányítást. És mint a rangidős, tényleg
kénytelen lesz utoljára elhagyni a süllyedő hajót…
– Figyelem,
mindenki hátra! – sipította, és mivel senki sem hallgatott rá, elindult előre.
– Sorakozó, halljátok?
Hallották, de
nem érdekelte őket. Pansy kétségbeesetten nézett körbe, hátha a prefektustársa
a segítségére siet, ám nem látta őt sehol.
– Draco? Hol
van Draco? – A kérdésre nem érkezett felelet.
– Mindenki
hátra! – Millicent rájuk förmedt. Erre a diákok összerezzentek, hiszen a lányt
beszélni is ritkán hallották, nemhogy kiabálni, de neki nem is volt szüksége
arra, hogy felemelje a hangját. – Most te jössz – fordult Pansy felé.
– Sorakozó!
Először az elsősök mennek! – szedte össze magát a lány, de tekintetével
továbbra is Dracót kereste. Vajon hol lehet? Csak nem maradt bent a szobában?
Vagy már rég kimenekült?
Ez utóbbi
határozottan bosszantotta volna. Hogy vette a bátorságot, hogy nélküle menjen?
*
– Téged keres?
– A hang Draco fejéből szólt. Bölcs volt és ősi, a jelenléte biztonságérzetet
adott még úgy is, hogy tudta, vele semmi esélye sem maradt túlélni.
– Engem. – A
fiú a Bifröszt lábánál gubbasztott törökülésben, és csodálta a színeket, amíg
lehetett.
– Nem mehetünk
vissza.
– Nem fogunk.
– Természetesen jött ez a többes szám, mintha másképp nem is létezett volna. –
A többiekkel mi lesz?
– Kire
gondolsz? Ránk vagy rátok? – Heimdall isten hangja nyugodtan csengett, pedig
ismerte a sorsát.
– Mindkettő
érdekel. A többi isten is testet keres?
– Igen.
Akikkel harcolunk, szintén.
– És ha nem
találnak?
– Fognak. Mind
fognak.
– Loki is?
Keserű nevetés
jött válaszként.
– Pont ő nem?
Draco röviden
kifújta a levegőt, és témát váltott:
– Velük mi
lesz? – bökött az állával a Roxfort felé.
– Nem tudom
megmondani. A próféciák csak a mi sorsunkról szólnak, és azóta sok minden
változott. Lehet, hogy képesek lesznek túlélni a Ragnarököt, valamint, ami
utána következik.
– Új világ
születik majd. – Draco maga sem értette, miért, de nem esett rosszul
kimondania. Tudta, hogy minden, amiben addig éltek, végleg elveszett, de azt
is, hogy ez a világ rendje. Már fogalma sem volt, melyik gondolat és érzés
származik saját magától, és melyik Heimdalltól, de nem érdekelte. Az istenség
nélkül egyedül maradna, míg alatta minden elpusztul. Ez volna az igazán szörnyű. Nem beszélgettek többet, a fiút jobban
lekötötte, amit látott. Most már az egész Roxfort felbolydult. A föld nagy
részét ekkor már víz borította, aminek a felszíne alatt kanyarogva úszott
Jörmungandr, a Világkígyó. Teste nyomán újabb tavak és tengerek öntöttek ki. A
mardekárosok nagy része a Tiltott Rengeteg pereménél várt – nem csoda, a
pincében előbb érzékelték a bajt –, de sorra a többi ház tanulói is kimenekültek.
Mivel a folyosókon a tanárok átvették az irányítást a prefektusoktól, már
rendezettebben folyt az épület evakuálása.
Minden rendben lesz. Legalább velük –
állapította meg Draco. Heimdall mindenlátó szemével sorra nézte, kik állnak
kint. Zambini, Nott, Crak és Monstro… Daphne… De Pansy és Millicent nem volt
közöttük. Felpattant, hogy jobb rálátása nyíljon a jóformán kiürült épületre,
és ekkor vette észre, hogy Pansy a kijárat előtt toporog, és őt szólítja.
– Ostoba liba
– állapította meg Draco. A lány miért nem tud pont most menekülni, ahogy
szokott?
…Ekkor éles
villanás vakította el, az arca elé kellett kapnia a kezét. Percek kellettek,
mire újra oda mert nézni.
– Mi a fene? –
bukott ki belőle. Az épületet villámokból szőtt háló fonta körbe, a benne
örvénylő energia hangosan zúgott.
– Ez az ő
műve. – Heimdall fordította a tekintetét az épület közepén kimerülten térdelő
férfira.
– Piton
professzor. Ezzel vajon mit akart?
– Uralja a
villámokat. Thor? – tette fel a kérdést inkább csak magának Heimdall, és egy
pillanattal később Draco felelt helyette:
– Nem ő.
Lehet, hogy csak még?
– Lehet.
Draco nem
mondott semmit, inkább tovább figyelte az eseményeket. Egyrészt remélte, hogy a
tanára is hőssé válik, akárcsak ő, ha megmérkőzik Lokival, ám az istenséggel
közös sors Pitonnak is a halálát jelentené. Akárhogy is, neki már ebbe nem volt
beleszólása. Rá egyelőre csak a szemlélő szerepe jutott
*
Az éles
villanás elvakította Pansyt, és csak sűrű pislogás után tisztult ki
valamennyire a látása.
– Mi történt?
– kérdezte ijedten. A kapu helyén villámokból szőtt háló feszült, az ózonszagú
levegő vibrált az elektromosságtól.
– Nem tudom,
de most már keressünk egy másik kijáratot – javasolta Millicent. Ő csak azért
maradt, mert félúton a macskája kiugrott a kezéből, és azóta sem került elő.
– De Draco… –
toporgott idegesen a lány.
– Nem mennek
sehová. – A rideg hangra összerezzentek, majd Pansy megnyugodva felsóhajtott.
Piton professzor. Biztosra vette, hogy az ő jelenlétében már nem történhet nagy
baj.
– Professzor!
– A lány hangja bántón magasra szökött. – De jó, hogy jön, azt hittük… azt
hittük…
– Attól
tartok, bármit is hittek, sajnos közel áll a valósághoz. Maguk itt maradnak
mellettem, és ne közelítsék meg a kijáratokat, ha nem akarnak ropogósra sülni.
– Ezek a
villámok… – kezdte Millicent óvatosan.
– Az én művem.
A legerősebb védőpajzs, amire képes voltam.
– Védőpajzs?
Kik ellen? Megtámadták az iskolát? – kérdezte Pansy.
– Sokkal
nagyobb a tét, mint a Roxfort, Miss Parkinson. Mindent meg fogok magyarázni,
mihelyst lesz egy kis idő. Most végignézzük a folyosókat, már ami megmaradt.
– Végignézzük?
Nem maradhatnánk Millivel valami biztonságos helyen?
– Miss Parkinson.
– Piton a fogai közül szűrte a szavakat. Lassan beszélt, tagoltan, amitől Pansy
karján felmeredtek a szőrszálak. – Itt nincs többé biztonságos hely. Ha nem
lenne nyilvánvaló, nem a külső támadás ellen kellett a pajzs, hanem hogy ne
szabadulhasson ki innen.
– De micsoda?
– Pansy dühösen toppantott.
– A Ragnarök.
Ennyi legyen elég, most dolgunk van. Jöjjenek!
– De Draco… –
kezdte a lány, mire Piton rámordult.
– Később!
– Professzor!
És Kormost nem látta? – szólalt meg Millicent is.
– Nem.
Reménykedjen, hogy még időben megtalálta a kiutat.
Piton
megfordult, és elindult előre, a két lány pedig követte.
*
– „A
Ragnarök.” – utánozta Draco a professzort. – Milyen fellengzős.
– Azt kell
gondolnom, hogy szórakoztat a helyzet – jegyezte meg Heimdall rosszallón.
– Némileg –
ismerte el a fiú. – Úgy értem, remélem, sikerül nekik, de…
– Ez nem
színelőadás. Veszélyben az életük.
– Ahogy
pillanatnyilag mindenkié, de még így is nagyobb az esélyük a túlélésre, mint
nekünk. Tudom, ez a sorsunk, és nem szándékozom tenni ellene, de ennyi
elégtétel azért jár.
– Elégtétel?
Kezdem szerencsének látni, hogy én találtalak meg előbb, és nem Loki.
– Áh, Loki
hülye lett volna, pont engem kiszemelni. Azok ott levadásznák egy perc alatt,
ha az én formámban jelenik meg. Piton pontosan tudja, hogy én szabadítottam el
ezt az egészet. – Draco hangjából keserűség csendült. – Szerintem csak azért
nem jött megakadályozni, mert még ő sem nézte ki belőlem, hogy képes vagyok rá.
– Pedig csak
nagyon erős hittel lehetett minket felébreszteni, fiatal barátom. – Heimdall
nem ítélkezett, ezt a fiú pontosan érezte.
– Pont ez az…
Még akkor sem hittem a létezésükben, amikor a Bifrösztön jártam.
– De abban
viszont igen, hogy meg tudod tenni.
– Igen, de mit
értem el vele? Úgy értem, ha tényleg a Nagyurat hozom vissza, abból is háború
lett volna, de… – Itt Draco elhallgatott. Szánalmas bolondnak érezte magát.
Miért is akarta feléleszteni Voldemortot? Hogy a családjának és legfőképp saját
magának szerezzen egy kis dicsőséget? Kik előtt, és legfőként meddig?
– Csak
szerettem volna én is hős lenni – bökte ki végül, bár sejtette, hogy Heimdall
pontosan látta a gondolatait.
– Az leszel,
ifjú. A Valhallában az asztal tetejéről, egy kupa sör mellett meséled majd a
tetteidet. Azt pedig ne bánd, hogy felébresztettél minket. Túl régóta
szenderegtünk.
– Hogy utána
el is pusztuljanak…
– Ez a
sorsunk, ahogy mindennek és mindenkinek. A Ragnarök eljövetele meg volt írva,
ez ellen nem lehet tenni. Kell a hely az új világnak és az új isteneknek.
– Ijesztő…
Muszáj a Valhalláig várnom a sörrel? Azt hiszem, most rám férne egy…
– Üss csapra
egy hordót, már én is szomjazom.
– Ezt
megbeszéltük. De előbb megvárom, hogy Piton mit szól, amikor rátalál Potterre
és Longbottomra… – dörzsölte össze a tenyerét Draco.
*
Pansy a
sorsába beletörődve futott Piton nyomában. A kastély üres volt, ijesztően üres.
A képkeretek üresen bámultak rájuk, az egykor megbűvölt páncélok darabokra
estek, a szellemeket sehol sem látta.
A
professzornak csak a talárja suhogott, a léptei nem hallatszottak. Fekete
szemét résnyire húzva pillantott be minden egyes zugba, orrcimpája néha
megrezzent, mintha szimatolna. Pansy nem is számolta, hogy hányadik folyosót,
melyik szintet és tornyot nézték már meg. Kezdte úgy érezni, hogy ennek sosem
lesz vége.
– Most hová megyünk?
– kérdezte Millicent. Ő nem panaszkodott, de egyre nehezebben vette a levegőt.
– A
Griffendél-toronyba. Azon lepődnék meg, ha nem maradt volna ott pár
szerencsétlen… És ha megközelítőleg jó állapotban találjuk, ott maradunk egy
darabig.
– Muszáj? –
nyafogott Pansy. – Én nem akarok oda menni!
– A
Hollóhát-toronyba is mehetünk, de annak vékonyabbak a falai és nagyobbak az
ablakai. De ha a büszkesége fontosabb, mint a védhetőség… – Piton elhallgatott,
mire Pansy lehajtotta a fejét.
– Menjünk a
Griffendélbe – adta meg magát.
– Nagyszerű.
Ne aggódjon, nem maradunk sokáig, csak ameddig szükséges. Gondolom, maguknak
sem kényelmes az átázott hálóingekben.
– Hát nem, de…
– Pansynek nem maradt ereje tiltakozni, bár a gondolatra is elfogta az undor,
hogy mondjuk Granger ruháiba kell belebújnia.
– Nincs de,
Parkinson. Ami ebben az épületben van, az itt marad mindörökre, tehát tegyenek
vele, amit akarnak.
A lány
elfordította a fejét. Nem akart ebbe belegondolni. Ám belátta, hogy a saját
holmijaik mostanra már a víz alatt vannak, a lábujjait pedig már nem is érezte,
annyira átfagytak.
– Védhető? –
Millicent csak percek múlva szólalt meg. – Nem azt mondta, hogy bent van,
amitől félnünk kell?
– Pontosan. És
fogalmunk sincs, mennyire fognak megerősödni, úgyhogy minél kisebb esélyt
akarok adni nekik a menekülésre.
– Értem. – A
lány gondterhelten meredt maga elé.
– Jó neked,
mert én még mindig rohadtul nem – toppantott Pansy, mire Millicent szúrós
pillantást vetett rá.
– Parkinson,
ezt sürgősen fejezze be, vagy beforrasztom a száját! – Piton a lányra szegezte
a pálcáját.
Pansy dühösen
nézett maga elé, de inkább csendben maradt. Sejtette, hogy a tanár a jelen
helyzetben tényleg képes lenne megtenni. A torony nagyon távolinak tűnt, a
lépcsők pedig még magasabbnak az erőltetett tempóban, de végre elérték a
festményt, ami lakója híján tárva-nyitva hagyta a portrélyukat.
– Maradjanak
itt, én körülnézek – hagyta meg Piton, ám Pansy még utána szólt:
– És ha minket
támadnak meg addig?
– Akkor
fussanak. De nagyon gyorsan. – Azzal a férfi már ott sem volt.
A percek
fájdalmasan hosszan teltek, Pansy most érezte csak, hogy mennyire fáj a lába.
Leguggolt – leülni mégsem akart a piszkos földre –, és fejét a térdének
döntötte. Egyetlen zajt hallott csak, a loccsanásokat lentről. Megpróbálta
kitalálni, hogy milyen magas lehet a víz szintje, és nem sok jóra számított.
Eszébe villant, hogy mi van, ha a folyosókat is elöntötte már, és ők ott
ragadnak a toronyban?
– Minden
rendben lesz. – Millicent határozottnak tűnt, ahogy karba font kézzel állt, és
a klubhelyiség felé kémlelt. Pansy felkapta a fejét.
– Furcsa vagy…
– jegyezte meg óvatosan.
– Furcsa? – A
lány nem fordult felé, de a kérdésben gúny érződött.
– Az.
Megváltoztál – hátrált néhány lépést Pansy. Ezt látta eddig is, de csak most
tudatosult benne igazán. Nem találta feltűnőnek, hogy megőrizte a hidegvérét,
hiszen eddig sem ismerte ijedősnek a lányt, de különösebben okosnak sem. Az
elején még letudta azzal, hogy az életösztön munkálkodik benne, és azért hoz jó
döntéseket, de most már nem tudta mire vélni a viselkedését.
– Lehet. –
Millicent nyilvánvalóan nem akarta folytatni a beszélgetést.
– Jöhetnek! –
Piton vetett véget a kínos hallgatásnak. Pansy megvárta, amíg Millicent
nehézkesen átkecmereg a portrélyukon, és csak akkor mászott be a
klubhelyiségbe. Minden erejével megpróbálta utálni a helyet, de amikor meglátta
a falak repedéseit, a kárpitokat szürkésrózsaszínné fakító vakolatport, akkor
érezte igazán, mennyire végleges ez a változás. Minden félbehagyva, a
sietségben félkészen hagyott házi feladatos pergamen az asztalon… A párnák
meggyűrve, mintha most keltek volna fel róluk, mindenhol rohanásban
elhullajtott holmik, szőnyegre borult egy tintatartó… és Pansy el sem tudott
fordulni, mert mindenhol ez fogadta. A szemét csípte a könny, és
kimondhatatlanul sajnálta, hogy ez a beadandó sosem kerülhet a tanár kezébe.
Hogy a kárpit többé nem élénkvörös, mint lennie kellene. A szőnyeget is, amiért
méretes foltot áztatott rajta a sötétkék tinta. Sajnálta a tárgyakat, abba
pedig nem mert belegondolni, hogy az emberekkel mi lehet.
– Minden
rendben lesz – tette a vállára a kezét Millicent.
– Tudsz mást
is mondani? – csattant fel a lány. – Állandóan ezt hajtogatod, mint egy
papagáj, amikor semmi nincs rendben! Nézz körül, szerinted ez így jó? Ennek így
kellene lennie?
–
Természetesen nem.
– Nem hát! –
Pansy kis híján visított. – Nem nekünk kellene itt lennünk!
– Befejezte,
Parkinson? – szólt közbe Piton, mialatt néhány pálcaintéssel rendezettebbé
varázsolta a klubhelyiséget. – Mert ha igen, akkor talán kereshetnének maguknak
ruhát.
– Igen, tanár
úr. – A lány beletörődőn bólintott, és hagyta, hogy Millicent a hálók felé
terelje.
*
Hamarosan
visszatértek. Pansy nem válogatott sokáig – jobbnak találta nem tudni, pontosan
kinek a talárját viseli éppen –, azonban Millicentnek meggyűlt a baja a
ruhákkal. Ő kénytelen volt a fiúk holmijai között keresgélni, de még így is
bűbájjal kellett a méretére igazítani az öltözékét.
Amikor
visszaértek a klubhelyiségbe, Piton az asztal fölött görnyedve javította a
dolgozatot, a szája szélén gonosz félmosoly ült.
– Tanár úr…? –
Millicent összeráncolt homlokkal nézte.
– Longbottom
ezúttal sem brillírozott – jegyezte meg, majd eltolta magától a tollat és a
pergament. Pansy látta, hogy a férfi ezúttal magához képest is több megjegyzést
fűzött a szöveghez, de sajnos nem tudta elolvasni azokat. – Üljenek le,
elmesélem, hogy mi történt.
A lányok
engedelmesen helyet foglaltak, mire Piton felkelt, és mintha órát tartana,
járkálni kezdett fel s alá.
– Gondolom,
még nem hallottak az Élet Őrzőiről – kezdte. Pansy meghúzta magát, nem
akaródzott beismernie, hogy mennyire nem figyelt mágiatörténet órákon, de
Millicent teljes nyugalommal vágta rá a nemet.
– Ne
aggódjanak, kivételesen nem a műveletlenségük jele. Az Élet Őrzői varázslókból
és muglikból álló titkos szekta volt, amíg a Sötét Nagyúr meg nem ölette őket.
– Muglikból? –
bukott ki a kérdés Pansyből.
– Látom,
egyből kiszűrte lényeget, Parkinson, de igen. Ebben a szektában muglik is benne
voltak, és azon fáradoztak a varázslókkal közösen, hogy megakadályozzák a
világvégét. A legtöbb vallásban és kultúrában megtalálható ez a motívum. És az
Őrzők úgy vélték, nem alaptalanul, ezért elkezdték egyesével megvizsgálni az
apokalipszisek hátterét, és lehetőség szerint megakadályozni azokat. Eléggé
sikeresen.
– Csak
kifelejtették a Ragnarököt… – morogta Pansy.
– Nem egészen.
Az óskandináv mitológiát az elsők között nézték, és olyannyira sikerrel jártak,
hogy az istenségek a testüktől megfosztva aludták álmukat mostanáig.
– Testüktől
megfosztva? – Millicent magához képest szokatlanul halkan beszélt.
– Hogy
ébredtek fel? – Pansy közbekotyogott, mielőtt Piton válaszolhatott volna. Nem
sokat tudott az óskandináv mitológiáról, de istenségekkel harcolni… nem
tartotta túl jó ötletnek.
– A miért jobb
kérdés ebben az esetben, Miss Parkinson. – A férfi hangja megnyugtató volt, és
a gesztusai az órákat idézték, amikor még a jelét sem látták ennek az
őrületnek. – A Sötét Nagyúr mégiscsak komolyan vette a félig muglikból álló
gyülevész társaságot, ugyanis a kutatásaik nagy részét megtartotta, sőt, a
halála esetére is az egyik ilyen értekezést rábízta a híveire.
– Mi? – Pansy
alig tudta felfogni. – Ennek mi értelme?
– Ép ésszel
nézve nem sok, de a Nagyúr elvakult a hatalomvágytól. Gondolom, úgy vélte, hogy
ha nem lehet az övé az irányítás, akkor vesszen minden. Kihasználta, hogy az
Őrzők egyik rituáléja sem volt visszafordíthatatlan.
– Miért? –
Millicent a homlokát ráncolta.
– A sors
folyásába beleavatkozni veszélyes. Istenségeket eltörölni szintén. Nem
tudhatták, hogy nem szabadítanak-e el valami még rosszabbat a világra. Lehet,
hogy csak hosszú évtizedek, évszázadok után vált volna nyilvánvalóvá a
tévedésük, így mindent pontosan dokumentáltak.
– Uhh… – Pansy
csak ennyit tudott hozzáfűzni. – De ha ezt a tanár úr tudta, miért nem próbált
tenni ellene?
– Mert egészen
a közelmúltig csak sejtettem, hogy mit tervez a Nagyúr. Nem bízott bennem. Csak
későn tudtam meg, hogy Malfoyék kapták a… – a férfi szája itt gúnyos mosolyra
görbült – megtisztelő feladatot.
– Draco… –
kapta a szája elé a kezét Pansy. Most már világossá vált számára minden. Draco
valóban furcsán viselkedett az utóbbi időben. Túl sok időt töltött a
könyvtárban, alig szólt másokhoz, kerülte a társaságot. A lány ezt annak tudta
be, hogy a családját ért támadások miatt emészti magát. Hogy lehetett ennyire
vak?
– Igen, ő. –
Piton hangjából vereség érződött.
A lány nem
tudta lenyelni a keserűséget. Legszívesebben elvonult volna az egyik szobába,
hogy legömbölyödjön az egyik ágyra, hogy úgy várja a világvégét. Ami már el is
jött… Már azt is árulásnak érezte, amikor azt hitte, Draco csak elmenekült, de
ezt képtelen volt elviselni.
– Miért?
Hogyan? – fakadt ki.
– Ez a két
kérdés, amire én sem tudom a választ. Gondolom, bizonyítani akart.
– Azzal, hogy
elpusztít mindent?
– Erősen
kétlem, hogy ez állt a szándékában. A Nagyúr nem árulta el a rituálé valódi
célját. Valószínűleg azt hitte, hogy ezzel életre kelthetik őt. Nekem pedig
csak mostanra állt össze a kép.
– Mert ha
tényleg csak Voldemortot hozta volna vissza, az rendben van? – A hang a hátuk
mögül jött, Pansy szíve kihagyott egy dobbanást ijedtében. Hátrafordult, és
ekkor látta meg a láthatatlanná tévő köpenyét szorongató Pottert. A fiú nem
volt egyedül, ott állt mögötte a dühtől vörös Neville Longbottom is.
– Potter, Longbottom.
– Piton arcára rideg mosoly ült ki. – Már azt hittem, nem is óhajtanak részt
venni a beszélgetésünkben.
– Nem igazán, tanár úr. – Az utolsó két szót a fiú
gúnyosan megnyomta. – Ölbe tett kézzel hagyta, hogy Malfoy…
– Jól tenné,
ha lehiggadna, Potter. – A férfi a pálcájáért nyúlt. – És együtt fognak működni
velem.
– Mert
különben megátkoz? Miért akarnánk együttműködni pont magával, amikor ön a
felelős?
– Válogassa
meg a szavait, Potter. Valóban felelős vagyok ezért, elismerem. Felelős, mert
nem hittem, hogy Draco képes lesz elvégezni a rituálét, pláne ilyen hamar. Jó
okom volt nála hagyni a leírást.
– Mégis
micsoda? – Harry nem rettent meg, fejét dacosan felszegve nézett a tanárra.
– Potter, maga
visszaél a türelmemmel.
Millicent
felcsattant:
– Már nem
azért, de nem tudhatnánk meg, mi lesz a felébresztett istenekkel? Mert… – Itt a
lány elhallgatott.
– Testet
keresnek maguknak. Élő emberekét. – Piton hangja halk volt, fekete szeme
gyanakvón összeszűkült, a pálcát szorongató keze a lány irányába rebbent.
Pansy riadtan
ugrott fel a helyéről, és elhátrált.
– Tudtam!
Tanár úr, Millicent azóta furcsán viselkedik, amióta elkezdődött ez az egész! –
A lány fogai összekoccantak, annyira remegett. Merlinre, ezzel a valamivel maradt kettesben?
– Nem tehetek
róla… Itt van – mutatott Millicent a fejére, majd a szívére. – És itt. Hallom a
hangját. Segít. Csak ő sem érti…
– Millicent el
fog tűnni? Ő már nem ő lesz? – Pansy is a pálcájáért nyúlt, de tudta, hogy
reszkető keze úgysem találna célba.
– Azt mondja,
nem akar bántani. – Millicent hangja még mindig nyugodt volt, de testtartása
elárulta, hogy ugrásra készen vár, szeme gyanakvón rebbent egyik varázslóról a
másikra.
– Akkor talán
be is mutatkozhatna – jegyezte meg Piton.
Millicent egy
pár másodpercig csendben maradt, majd kibökte:
– Járnsaxa.
Piton
leeresztette a pálcát.
– Thor
szeretője, az óriásnő – állapította meg.
– Ő jó vagy
rossz? – Pansy ettől nem tudott megnyugodni.
– Semleges. De
mivel valószínűleg ő is csak túlélni akar, még hasznos lehet – közölte a tanár.
– Inkább azt
mondja, mi a teendő – szólt közbe Harry. – Hogy lehet visszaküldeni ezeket az
isteneket oda, ahol voltak?
– Sehogy. –
Piton hangja határozottan szólt. – Minél tovább fenntartjuk a pajzsot, hogy a
kintieknek legyen ideje elmenekülni. Így sem lesz sok esélyük, de több, mint a
semmi.
– Nem! – Harry
megrázta a fejét. – Ha egyszer sikerült őket hatástalanítani, akkor most is
sikerülhet! Kell, hogy legyen megoldás! – A fiú idegesen járkálni kezdett.
– Ismét
világmegmentőt akar játszani, Potter? – kérdezte a férfi ridegen.
– Nem akarok,
de… Komolyan azt akarja, hogy ölbe tett kézzel nézzük végig, hogy vége a
világnak?
– A mi akaratunk
itt már nem számít semmit, jobb, ha beletörődik.
– Nem!
Biztosan létezik megoldás, és ha igen, akkor megtalálom! – Harry minden
mozdulatából határozottság és tettvágy sugárzott. Pansy azt kívánta, bárcsak
hihetne neki.
*
– A hős
Potter… – gúnyolódott Draco. – Miért is nem lepődtem meg rajta, hogy már megint
ő hiszi magát az okosabbnak?
– Nem kedveled
őt.
– Ez enyhe
kifejezés. Kár, hogy ezúttal még ő sem tehet semmit. – A fiú elfordította a
tekintetét az iskolától. Draco már meg sem próbálta követni, kiknek sikerült
elmenekülnie, és kiknek a testét szállták meg egymás után az óriások – Loki
serege.
Kezdte érezni,
hogy hiába lát mindent az isten szemével, emberi elméje nem tudja feldolgozni.
Behunyta a szemét, és vett pár mély levegőt.
– Hamarosan erősebb
leszel – közölte Heimdall.
– Tudom. De
nemsokára ők is – intett az állával az ellenség felé. A tűzóriások tértek
először magukhoz, a sziget körül, ahol ültek, sisteregve forrt a víz. A fiú
bármit megadott volna, ha Piton szemébe vághatja, hogy nem az ő pajzsa miatt
késik a küzdelem, csak mindkét fél arra vár, hogy az emberi test és elme
felnőjön hozzájuk.
– Nekünk több
időnk van felkészülni. – Az isten még mindig nyugodtnak tűnt, Draco pedig nem
akart vitába szállni vele.
– Nem mehetnék
inkább a sörért? Mégsem annyira izgalmas a műsor.
– Mire
számítottál?
– Mondjuk,
hogy Piton megátkozza Pottert. Vagy ordít vele. Azt sem kérdezte, hogy mit
keres ott. Túlságosan elfoglalta őket, hogy engem hibáztassanak. – A fiú
felkelt, és leporolta magát. Igazából Potterre nem tudott haragudni emiatt,
fordított helyzetben ő sem lett volna elnézőbb, de Pansytől és Pitontól
bosszantotta ez a hozzáállás. Valahol remélte, hogy legalább a lány kiáll
mellette, és nem hiszi el csont nélkül, amiket a tanár összehordott… Ha legalább
odamehetne még egyszer utoljára, hogy beolvasson nekik… Még tekintetével
megkereste a szüleit, hiszen nem tudhatta, majd elindult a pincébe.
*
Pansy a
kanapén gubbasztott, és egy almát forgatott a kezében. Mivel nem tudhatták,
milyen állapotban találnák a kamrában tárolt élelmiszereket, inkább a toronyban
kutattak élelem után. Némi nassolnivalón kívül azonban nem sok minden akadt. A
lány ezt nem bánta, amúgy sem volt éhes. Folyton csak az járt a fejében, hogy
Draco ezt miért tette. Megállapította, hogy még a halálhírét is könnyebben
fogadta volna, de azonnal elszégyellte magát.
Ő és Millicent
a kanapén ültek, míg Harry és Neville inkább elvonult a lépcsőre. A két fiú
halkan beszélt, vagyis leginkább Harry magyarázott, míg Neville csak
bólogatott, és néha hozzáfűzött pár szót. Pansy szerette volna hallani, de nem
mert odamenni hozzájuk.
Piton a
kandalló előtt állt, és a tűzbe bámult. Bár neki is jutott volna az itt talált
ételekből, nem fogadott el semmit.
– Már ennyi az
idő? – szólalt meg Millicent, mire Pansy is a faliórára pillantott. Hajnali
négy múlt, tehát alig három óra telt azóta, hogy el kellett hagyniuk a
hálótermeiket. Pedig egy örökkévalóságnak tűnt az egész…
– Aludjanak
egy keveset, ha fáradtak – mondta Piton anélkül, hogy hátra fordult volna.
– Nem tudnék.
– Millicent a fejét rázta.
Ekkor léptek
hangzottak fel kintről. Lassú, bizonytalan, óvatos léptek. Pansy gerincén
végigfutott a borzongás, és a többiek is megugrottak. Harry és Millicent pálcát
rántva lépett előre, míg Neville a lány elé állt.
– Csak maradj
mögöttem – hagyta meg neki, majd előre szegezte a pillantását, és a pálcát
erősen szorítva várakozott.
Pansy
rettegését nem tudta felülírni a megaláztatás. Hogy egy griffendéles – pláne
pont Longbottom – védelmére szoruljon… De nem tudott szabadulni a gondolattól,
hogy itt támadja meg őket valaki vagy valami, ahonnan nincs menekülés…
– Ti ketten
hátra! – szólt Piton Harryre és Millicentre. – Megnézem, ki az.
– De mi van,
ha… – kezdte Harry, mire a tanár ráförmedt:
– Azt mondtam,
hátra! – Azzal ki is lépett a portrélyukon.
– Ki lehet az?
– Pansy hangja erőtlen volt.
– Nem tudom,
de valami nincs rendben. – Millicent engedelmesen visszahúzódott, de még mindig
támadásra készen figyelt.
– Ezt most
melyik éned mondja? – kérdezte Neville.
– Mindkettő.
– És most mi
legyen? – kérdezte Pansy.
– Ha Piton nem
jön vissza néhány percen belül, utánamegyek – közölte Harry.
– Megőrültél?
– A lány hangja elvékonyodott. – Ki tudja, mi van ott? Ha vele elbánik, akkor…
– Attól én még
legyőzhetem.
– Tényleg jobb
lenne kimenni. Itt rossz pozícióban vagyunk a harchoz – tette hozzá Millicent.
– Mi? Ugye nem
gondolod komolyan? Itt akartok hagyni? – sipította Pansy, mire Millicent
ráförmedt:
– Ha segíteni
nem tudsz, legalább fogd be a szád!
– Itt maradsz
vele? – fordult Harry Neville felé.
– Persze. – A
fiú gondolkodás nélkül bólintott.
– Megmondtam,
hogy ne menjenek sehová. – Pansy fellélegzett, amikor Piton újra bemászott a
portrélyukon. – Jöjjön, Lovegood!
– Luna! –
Harry leengedte a pálcáját. – De hogy?
– Túl mélyen
aludtam. – A szőke lány a saját magához képest is zavarodottnak tűnt.
Pansy
megvetően fújt egyet. Nem hitte el, hogy szerencsétlenségükre ezt a holdkórost
is magukkal kell cipelniük mindenhová.
– Túl mélyen,
Lovegood? – Piton szeme résnyire szűkült. – Ez hogy lehet?
– Talán a
narglik… Nem… nem tudom. – Luna úgy ingatta a fejét, mint valami lassított
felvételen.
Piton erre már
nem reagált, csak odaszólt a lányokhoz:
– Parkinson,
Bulstrode, vigyék magukkal, és öltöztessék át.
– Igen, tanár
úr, de… – Millicent összehúzott szemmel, gyanakodva nézte a jövevényt.
– De?
– Semmi. Azt
hiszem. Na, gyere. – Millicent a lány vállára tette a kezét, úgy irányította a
hálótermek felé. Luna bizonytalanul lépkedett, mintha még mindig félig aludna,
úgy kellett rászólni, hogy vigyázzon a lépcsőn. Millicent végül leültette az
egyik ágyra, majd a szekrényeket kezdte nézni.
– Miket
szedsz, te lány? – morogta, mialatt a holmik között kutakodott.
– Semmit…
Pansy erre a
válaszra csak gúnyosan ciccegett. Valahogy nehezére esett elhinnie. Ő is
besegített a keresésbe, és hamarosan a kezébe akadt egy meglehetősen muglis, de
kényelmesnek, valamint méretben többé-kevésbé megfelelőnek tűnő öltözék.
– Ez jó lesz?
– mutatta Lunának, mire a lány néhány másodperces késéssel bólintott.
– Fel tudsz
öltözni, vagy segítsek? – kérdezte Millicent, mire Pansy csak sóhajtott.
Megállapította, hogy Járnsaxa kifejezetten rossz hatással van az
osztálytársára. Régen közösen szórakoztak volna Lovegood szerencsétlenkedésén,
most meg anyáskodik fölötte?
Luna a hálóingje nyakához nyúlt, de nem
tudta megfogni a gombokat. Rövid, meddő próbálkozás után megszólalt:
– Segíts…
Millicent kelletlenül szusszantott, és
közelebb lépett. Húsos ujjaival pillanatok alatt kioldotta a gombsort, majd
hátralibbententette Luna haját, ám a mozdulat itt megakadt.
– Menj ki, Pansy. – Halkan szólt, de a
szavak parancsolón csengtek.
– Miért?
– Menj ki! Majd elmondom.
– Bánom is én… – A lány sértődötten
kivonult. Mit láthatott Millicent azon a szerencsétlenen? Sebhelyeket? Friss
sérüléseket? A félbolond apja rátetovált valamit? Akármi az, joga van neki is
tudni. Különben is, kitől félti Lovegood titkait? Potter szétátkozná őket, ha
ezen szórakozni mernének…
Alig tett néhány lépést, amikor
Millicent kilépett, és bűbájjal lezárta az ajtót.
– Gyere! – csak ennyit mondott, és
mielőtt Pansy megnyikkanhatott volna, karon fogva a klubhelyiségbe vonszolta
őt.
– Professzor! – Millicent egyenesen
Piton elé állt. A hangja most teljesen másként csengett. Mélyebb volt, zengőbb,
olyan, amire nem lehet nem figyelni. – Mennünk kell!
– Tessék? Hol van Lovegood? – A tanár
összevonta a szemöldökét.
– Bezártam a legerősebb bűbájjal, amit
Millicent ismer. Az a lány többé nem önmaga. Fenrir költözött belé, és ha
átveszi az irányítást, nem tudjuk megállítani.
– Az óriásfarkas? Biztos benne? – Piton
elgondolkodva nézte.
– Teljesen. Már messziről éreztem, hogy
valami nincs rendben.
– Állj, mi van Lunával? – furakodott
közéjük Harry, és Millicentnek szegezte a kérdést: – Remélem, nem gondolod
komolyan, hogy itt hagyjuk?
– Nem tehetünk mást. Már nem önmaga.
– Te beszélsz, amikor…? Ezzel az erővel
téged is elzárhattunk volna! – akadékoskodott a fiú.
– Nem célom Loki oldalán harcolni, nem
fogom megölni Odint, sem felzabálni az eget. Millicent elfogadott engem a
részeként, most is önként adta át az irányítást, mert tudom, mit csinálok. Nem
akarom elpusztítani azt, akivel egy testben élek. Fenrir viszont igen. Luna
harcol vele, és vesztésre áll.
– Mit tehetünk? – kérdezte Harry, és
Pansy megállapította, hogy Potter nagyon kétségbe lehet esve, ha Pitontól várja
a megoldást.
– Járnsaxa, ugye? – fordult a tanár
Millicenthez, aki röviden biccnetett. – Miért olyan biztos benne, hogy Fenrir
találta meg Lovegoodot?
– Éreztem a jelenlétét. Valamint a
nyakán és a fülén kezd kinőni a farkasbunda.
– Nem lehet, hogy eredetileg is
vérfarkas volt? – szólt közbe Neville.
– Nincs telihold – morrant rá Piton,
majd Millicent felé fordult: – Ha tényleg így áll a helyzet, induljunk.
– Nem! – Harry idegesen hátrált. – Én
ezt nem fogadom el, amíg nem láttam a saját szememmel!
– Megőrültél? Húzzunk innen! – szólt rá
Pansy.
– És ha mégsem Fenrir? Ha csak annyit
érzékel, hogy bezártuk egy szobába és itt hagytuk?
– Tényleg nagyon furcsán viselkedett –
gondolkodott el Neville. – Mármint saját magához képest is.
– Lehet, hogy csak nehezen ébred… lehet,
hogy… – Harry érezhetően csak saját magát biztatta.
– Ha csak az álmosságtól kába, fel tudja
oldani a zárbűbájt – közölte Piton.
Ekkor súlyos test csapódott az ajtónak,
még a falak is bele remegtek, majd karmos lábak dühös kaparása következett.
– Luna… Luna, ne! – Harry nekilódult
volna, de Millicent utánakapott. Fél kézzel megragadta a grabancánál, és a fiú
hiába kapkodott hátra, moccanni sem bírt.
– Meghalt. Már tényleg nem ő.
– Menjenek már! – dörrent rájuk Piton.
Pansynek nem kellett kétszer mondani,
mindenki előtt a portrélyuknál termett.
– Önnel mi lesz? – fordult még vissza.
– Azt mondtam, menjenek! – kiáltott
rájuk, és már el is tűnt a lépcsőn.
*
Draco jót húzott a sörből, majd az
alkarjával megtörölte a száját. Az első korty furcsa volt a keserűségével,
aztán a második után el sem tudta képzelni, hogy eddig miképp viselhette el az
émelyítően édes vajsört.
– Szerencsétlen. – Csak ennyit fűzött
hozzá a látottakhoz. Nem tehetett róla, de örült, hogy Lovegood járt így, és
nem a barátai közül valaki. Vagy akár ő.
– Ismerted?
– Nem túlzottan. Amolyan iskola bolondja
volt, de engem nem érdekelt különösebben.
– Annyira háborodott nem lehetett, ha
fel tudta venni a harcot Fenrirrel – jegyezte meg Heimdall.
– Lehet – felelte Draco elgondolkodva.
Már most is úgy érezte, hogy túl sok embert ismert félre.
Újabb nagy kortyot ivott a fémkupából,
és figyelte az eseményeket. Fenrir mostanra már alig emlékeztetett emberre.
Keze és lába karmokban végződő manccsá alakult, pofája megnyúlt, habzó szájából
félelmetes fogak villantak elő. Újra és újra nekirohant az ajtónak, ami kezdte
megadni magát.
Piton a másik oldalról próbálta kizárni
a zajt, és újabb védőpajzsot emelni. Fejét előrehajtva mormolta a varázsigét, a
homloka gyöngyözött, görbe orra hegyén izzadtságcsepp remegett. Újra és újra
elismételte a varázsigét, de nem történt semmi.
– Nem tudom, mire készül, de jobb lenne,
ha elhúzna – állapította meg Draco. A varázslat nyilvánvalóan nem működött,
hiszen Piton minden kör végén egyre idegesebben pillantott fel, és kezdte újra
az egészet.
– Fenrirnek nincs velük dolga, de végük
lesz, ha az útjába kerülnek – mondta Heimdall.
– Zseniális… Na végre! – Újabb
villámokból szőtt fal emelkedett, de ez már jóval halványabbra és ritkábbra
sikerült, mint ami az iskolát körülvette. A következő pillanatban az ajtó
széthasadt, ám a farkas fájdalmas vonítással hőkölt vissza a faltól.
Piton csak egy pillantást vetett az
állatra, majd a többiek után eredt.
*
– Engedj már el, te benga állat! –
Járnsaxa ment elöl még mindig maga után vonszolva Harryt. Pansy követte őket,
majd Neville zárta a sort.
– Nem fogsz visszamenni? – Az óriásnő
csak egy pillanatra fordult vissza.
– Nem… nem fogok – adta meg magát a fiú.
Noha Millicent külsőre alig változott,
Pansy képtelen volt az osztálytársát látni benne. Szebb nem lett, csak
magasabb, és az alakja is átalakulni látszott, de nem karcsúbbá, csak erősebbé
vált. A kisugárzásán látszott a legnagyobb különbség, a jelenléte erőt
árasztott. Fogalma sem volt, hogy nézhetett ki Járnsaxa saját magaként, de még
így, Millicent csúnyaságával együtt is el tudta képzelni egy igazi hős méltó
párjaként.
– Merre megyünk? – kérdezte Neville, és
Pansy frusztráltan vette tudomásul, hogy még a fiú is jobban viseli a
helyzetet.
Nyilvánvaló volt, hogy nem a lassúsága
miatt maradt hátra, hanem azért, hogy őt védje. Pedig nem neki kellene a
leggyengébbnek, legszánalmasabbnak lennie…
Sietős léptek hangzottak mögöttük, és
Piton fordult be a folyosón. Zsíros haja még csapzottabbnak tűnt, sárgásfakó
arca még halványabbra sápadt.
– Az Északi toronyba megyünk! – mondta a
tanár, mielőtt bárki megszólalhatott volna, és a diákjai elé vágott.
– Mi van Lunával? – kérdezte Harry. Sápadt
volt, de nem próbált visszafutni.
– Úgy érted, Fenrirrel? Sikerült egy
újabb falat húznom, de az nem hiszem, hogy sokáig fogja bírni.
– Nem, én Lunára vagyok kíváncsi.
Tényleg… úgy értem, nem lehet, hogy valahol belül mégis életben van? – Harry
hangjából remény csendült.
– Nem valószínű – felelte Piton helyett
az óriásnő.
– Tehát nem teljesen biztos. Nem
próbálhatnánk meg különválasztani őket? Hiszen ha egy kicsi esély is van…
– Ezért nem éri meg kockáztatni – rázta
a fejét Járnsaxa.
– Hogyne érné meg! – háborodott fel Harry.
– Egy életről van szó!
– Értem, mit mondasz, ifjú, de ostobaság
lenne a vesztedbe rohanni. Fenrir legyőzne minket.
– Oké. Millicent, ha még itt vagy…
Megosztanád a hölggyel, hogy hányszor sikerült vesztett helyzetből győznöm? –
kérdezte Harry türelmetlenül.
Közben Piton vezetésével egyre
közelítették az Északi tornyot, útjukat farkasüvöltés kísérte, ahogy Fenrir
újra és újra nekiszaladt a pajzsnak.
– Most más a helyzet. A prófécia szerint
nem mi fogjuk Fenrirt legyőzni.
– Szerintem a próféciában mi nem voltunk
benne.
– Makacs vagy, ifjú. Ám legyen, tegyük
fel, hogy megküzdünk Fenrirrel. Ha megöljük, akkor a leány vele hal.
– És ha csak ártalmatlanná tennénk?
Pansy remélte, hogy Járnsaxa végre
helyre teszi Pottert, de e helyett komolyan elgondolkodott.
– Az istenek régen is megpróbálták Fenrirt
lekötözni, és csak nehezen jutottak megoldásra. Végül a törpék megalkották a
Gleipnirt, ami könnyebb volt, mint a selyem, de erősebb, mint a vas. Ezt a
láncot macskák lépte zajából, asszonyszakállból, hegyek gyökeréből, medvék
inából, halak leheletéből és madarak köpetéből kovácsolták.
– Tehát nem lehetetlen megoldani. –
Harry fellelkesült, mire Piton felmordult:
– Potter, ne is álmodjon arról, hogy
megpróbálhatja! Bulstrode, ne adjon neki ötleteket! Egyik énje se!
– Pedig az egyik hozzávaló ott nő az
arcán. – Pansy nem tudta visszafogni a megjegyzést, de a várthatás elmaradt.
Ahelyett, hogy vele együtt derültek volna a viccén, mindenfelől dühös
pillantásokat kapott, végül Piton szólalt meg:
– Csak egy tanács, Parkinson: gondolja
meg, kivel kötözködik.
A lány nyelvén volt, hogy megköszönje,
de inkább csendben maradt. Most tényleg nem állt mellette senki…
– Tőle nem veszem fel. – Ez újra
Millicent hangján szólt, ami ha lehet, még jobban bosszantotta Pansyt. Persze,
ő könnyen beszél ilyen segítővel, ráadásul mindenki a pártjára állt, holott nem
rég… A lány inkább nem is gondolta tovább, így is eléggé dühítette a helyzet.
De legalább a bájcsevejnek véget vetett,
és senki sem szólalt meg az út hátralévő részében. Az Északi torony felé
közeledve még nyilvánvalóbbá vált a pusztítás. A falak annyira berepedtek, hogy
beszűrődött a pajzs kékes derengése, néhány helyen kénytelenek voltak másik
útvonalat keresni, mert a megszokott folyosó víz alá került.
Ahogy távolodtak, egyre halkabbá vált
Fenrir üvöltése – bár Pansy azt sem tartotta kizártnak, hogy a farkas csak
belefáradt a próbálkozásba, és gyűjti az erőt a következő ostromhoz.
Örökkévalóságnak tűnt, amíg felértek a jóslástan terembe. A szűk helyiségben
még mindig nehéz füstölőszag ült, noha a mennyezeten repedés húzódott. Pansy
fázósan fonta össze maga előtt a karját. Harry és Neville leültek az egyik
asztal mellé, míg Millicent tüzet gyújtott a kandallóban, Piton pedig a
feljárót zárta el.
– És most? – kérdezte Millicent.
– Kitaláljuk, mit tegyünk Lunával – felelte
Harry, majd felkelt és a könyvespolchoz lépett. – Azt mondtad, próféciában van
megírva, hogy mi lesz?
– Igen.
– Vajon találunk itt valami
szakirodalmat ezzel kapcsolatban?
– Trelawneynál? – Piton felhorkantott. –
Azon lennék meglepődve, ha nem laposüvegek lennének a könyvekbe rejtve.
Harrynek megrándult a szája széle,
mintha nem tudná eldönteni, hogy szabad-e nevetnie a tanár megjegyzésén, de
továbbra sem mozdult a polcoktól.
– Vajon mi lehet a többiekkel? – szólalt
meg Neville csendesen.
– Valószínűleg a víz elég sok helyet
elárasztott mostanra, de az igazi ellenséget bezártam ide.
– És mi garantálja, hogy minket nem
talál meg az egyik istenség? – kérdezte Pansy.
– Az égvilágon semmi, Parkinson.
– Tessék? – csattant fel a lány. – Ez
volt a nagy terve?
– Igen, ez volt. – A tanár szeme
fenyegetőn villant. – Talán igyekeznie kellett volna kifelé.
– Dracót kerestem! Honnan tudhattam
volna, hogy épp… – A lány képtelen volt befejezni, mert a düh könnyet csalt a
szemébe. Azért az emberért dobta el a menekülés lehetőségét, aki a
pusztulásukat okozza.
– Ha vigasztal, én megint Trevort
kerestem – mondta Neville.
– Ja, én meg Neville-t – tette hozzá
Harry, és Pansy újra megalázónak érezte a griffendélesek vigasztalását.
– Tegyek úgy, mintha meg lennék lepődve?
– Piton hangja fáradtan csengett tűnt.
– Apropó, ha már szóba került… Malfoyjal
mi lehet? – gondolkodott el Harry.
– Nem érdekel! Remélem, felfordult –
vágta rá Pansy, és inkább elvonult a terem túlsó sarkába. Semmi kedve nem volt
beszélgetni.
– Nem halt meg – szólalt meg egy szelíd
női hang a fejében. – A Bifröszt lábánál várja, hogy megerősödjön.
Pansy gyomrát görcsbe rándította a
rémület. Miért pont ő? Nem akart úgy járni, mint Lovegood!
– Ne félj, nem akarok ártani neked. Sif
vagyok, Thor felesége. Ne szólj rólam még, kérlek!
– Miért? – A lány ha akarta, se tudta
volna hangosan kimondani, annyira rettegett.
– Járnsaxa miatt. Jobb, ha nem tud
rólam.
Pansynek esze ágában sem volt
tiltakozni. Ő is egyetértett abban, hogy jobb, ha egyelőre ezt a titkot
megtartja magának.
*
– Azért valahol szánalmas, hogy Potter
előbb kérdezett a hollétem felől, mint az egyik barátom… – Draco keze között
forgatta az üres kupát. Legszívesebben visszament volna még egy sörért, de nem
akart lemaradni semmiről.
– Bájos teremtés… – Heimdall hangja
szórakozottan csengett.
– Felettébb. Amúgy nem tudom Piton,
honnan vette, hogy saját magukon kívül bárkit is sikerült bezárnia. – Draco
elfordította a tekintetét az iskoláról, és inkább azt figyelte, mi folyik a
falakon kívül. Aki tehette menedéket keresett, de páran megpróbáltak
szembeszállni a lassan erőre kapó óriásokkal. Dumbledore és a csatlósai
megbeszélést tartottak, de egyelőre nem jutottak megegyezésre. Akadtak, akik
támadni akartak, mások nem tudtak továbblépni azon, hogy az ellenség valaha
ember volt. Diák, kolléga, szomszéd…
A fiú újra a szüleit kereste. Még éltek,
bár csak az ajtóra bocsátott erős védőbűbáj zárta el őket a víztömegtől.
Fogalma sem volt, hogy onnan hová mehetnének, de remélte, hogy túlélik. Az ő
halálukat nem akarta látni.
– Vajon Loki merre lehet? – váltott
inkább témát. Érezte, hogy minél tovább nézi a tehetetlen küzdelmet, annál
kevésbé lesz képes elviselni a helyzetét. Továbbra sem az nyomasztotta, hogy
meg kell halnia, hanem a kényszer, hogy győznie kell. A sok bukástól
elbizonytalanodott.
– Akárki lesz az, le fogjuk győzni.
– Így, többes számban? Járnsaxa is
teljesen átvette Millicent felett az irányítást.
– Mert Millicent is így akarta. De te
nem fogsz a háttérbe húzódni.
Heimdall hangja nem volt parancsoló, de
Draco így sem tudott ellentmondani. Csak remélte, hogy tényleg elég erős lesz a
feladathoz.
III.
A helyiségben nyomasztó csend
uralkodott, mindenki kifogyott a szóból. Harry körbebástyázta magát a
könyvekkel, de nem úgy tűnt, mint aki olvasna, hiszen egyre sűrűbben lapozott.
Pansy az ülőpárnákból készített magának
vackot, és próbált pihenni – Sif nem nagyon beszélt hozzá egyelőre, nem mintha
bánta volna. Neville az asztalra borulva aludt, míg Piton a sarokba húzódva
szundikált. Millicent ezalatt középen ült, és éberen figyelt.
– Találtál valamit? – kérdezte végül
halkan Harrytől. Neville a hangra felpillantott, de vissza is dőlt, ám Piton
meg sem rezzent.
– Semmi hasznosat – ismerte el a fiú.
– Ne vedd biztosra, hogy tudsz segíteni.
– Muszáj! Elég volt Cedricet… – Harry
nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét. – Nem akarok még több halált
látni.
– Nincs választásod.
– Most Millicent vagy, ugye? – A fiú
keserűen elmosolyodott.
– Igen. Járnsaxa elfáradt, még nem elég
erős.
– Milyen érzés vele lenni? Nem rémültél
meg, amikor megtalált?
– Kicsit. Ijesztő dolgokat mondott, de
azért, mert igazak. Viszont vele erősebb vagyok.
– Hogy viszonyulsz hozzá?
– Mintha a tanárom, a mentorom, a
legjobb barátom és az anyám lenne egy személyben. Feltétlenül bízom benne.
Pansy elfojtott egy undorodó morgást.
Nevetséges, hogy Millicent ennyire nagyra lett magától gyakorlatilag a semmire.
Olyannal dicsekszik, ami nem is az ő érdeme.
– Mindig ilyen volt – szólalt meg Sif. –
Jobbnak képzelte magát bárkitől. Pláne tőlem. Látod, most is behálóz mindenkit.
Pansy fújt egyet, és tovább
hallgatózott.
– A próféciában benne van, hogy vele…
vagyis veletek mi lesz? – kérdezte Harry.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
Valószínűleg meghalok.
– Váltsunk inkább témát… – A fiú
láthatóan sápadt néhány árnyalatot.
– Ahogy gondolod. Én is kérdezhetek?
– Persze.
– Milyen érzés volt legyőzni Tudjukkit?
Nem bántott, hogy hivatalosan nem írtak róla semmit?
– Hát… – Harry hátradőlt, arca
zárkózottá vált. Kereste a szavakat, érezhetően nem szerette ezt a témát. – Nem
volt jó érzés. Cedric a szemem előtt halt meg, és… Ez így hogy lehet győzelem?
Amúgy csupán véletlen volt, sikerült visszavernem a saját halálos átkát.
Mondhatni magát ölte meg, de így sem vagyok rá büszke. És hülyén hangzik, de
valahol éreztem, hogy ennek nincs vége. Ezért egyeztem bele abba, hogy Caramel
titokban tartsa. Ő azt akarta, hogy Voldemort visszatérte titokban maradjon, én
meg legszívesebben elfelejtettem volna az egészet. Így mindketten nyertünk.
– Tudom, könnyű azt mondani, de erősnek
kell maradnod. Még ha egyedül nekem sem sikerülne. – Millicent megveregette
Harry vállát.
– Hát kösz. Egyelőre örülök, hogy
ezúttal nem én vagyok a legerősebb.
– Nem akarok vezér lenni.
– Pedig jól csinálod.
Pansy itt inkább elfordult, és csak azért
nem fedte be a fülét egy párnával, mert kíváncsi volt a beszélgetés
végkimenetelére. Azonban a társalgásnak véget vetett Piton fájdalmas nyögése. A
lány visszafordult, és látta, hogy a tanár összegörnyedve térdel, miközben
kezét a mellkasára szorítja.
– Piton professzor! – szólt Millicent,
és Pansy minden igyekezete ellenére ő ért oda előbb a férfihoz. – Jól érzi
magát? Mi történt?
– Mindjárt jobban leszek. – A tanár a
fogai között szűrte a levegőt, az arca szürkére sápadt, testét görcs rántotta
össze.
– Szüksége van bájitalra? – ereszkedett
le mellé Pansy.
– Nincs. Erre nem használ. – Hosszú
percek teltek el, mire Piton összeszedte magát.
– Mi történt? – kérdezte Harry. Ő nem
jött közelebb, csak a könyvei mögül figyelte az eseményeket.
– Fenrir áttörte a pajzsomat – mondta a
tanár, hangja rekedt és erőtlen volt.
– Attól lett rosszul? – Millicent
felvonta a szemöldökét.
– Igen. Ne kérjék, hogy megmagyarázzam,
de az életerőm táplálja.
– Mi? – Harry hangja felháborodottan
csengett. – Miért van az az érzésem, hogy ez a varázslat sem épp legális?
– Fogja be, Potter! – mordult rá Piton.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte
Pansy, mialatt Sif azt suttogta a fülébe, hogy meneküljenek, de most.
– Megyek, megkeresem Lunát – pattant fel
Harry. – Talán még nem annyira erős, és le tudom kötözni bűbájjal, amíg el nem
készítjük azt a láncot.
– Nem megy sehová! – Piton megpróbált
felkelni, de visszaesett térdre.
– Nem érdekel, mit mond!
– Harry, térj észhez! – szólt Millicent,
mire Pansyt kirázta a hideg a megszólítástól. – Az előbb ismerted be, hogy
Tudjukkivel is csak szerencséd volt… Mi lesz, ha most… – nem mondhatta végig,
mert Harry nekitámadt.
– Ha nem lesz, vállalom azt is, de… én…
– A fiú szavai összeakadtak, megrázta a fejét, és újra kezdte, de nem jött ki
hang a torkán.
– Jól vagy, haver? – lépett hozzá
közelebb Neville. – Nehogy te is…
Ekkor az történt, amit Pansy előzőleg
elképzelni sem tudott. Millicent Harryhez lépett, és szorosan megölelte, a fiú
pedig lassan, bizonytalanul viszonozta a gesztust.
– Thor… – Millicent csak ennyit mondott,
mire Pansy körül megfordult a szoba.
*
Draco örült, hogy nem ment be újabb
sörért, mert azt biztos magára borította volna a kacagástól.
– Ez… zseniális. Csodálatos. Az év párja
– mondta a könnyeit törölgetve. – Potter és Bulstrode… ezért már megérte ide
kerülni!
– Nem értem a derűdet, fiatal barátom.
– Hosszú lenne elmagyarázni… Csak azt
sajnálom, hogy nem tudok gratulálni nekik.
– Nem fog soká tartani a szerelmük… –
Heimdall megjegyzésére Draco elkomorodott.
– Hát nem. – Máskor örült volna annak,
hogy Potter is ugyanúgy rosszul járt, akárcsak ő, de most csak szánalmat
érzett.
Újra a Malfoy kúriára pillantott, hogy
ellenőrizze a szüleit. Egyre jobban aggódott értük, most már biztosra vette,
hogy nem fogják túlélni. Bár a pincehelyiség védte őket a víztől és minden
mástól, de levegőjük nem sok maradhatott. A fiú csak azt remélte, hogy a végső
küzdelme előtt még életben lesznek.
Biztosra vette, hogy erre már nem sokat
kell várni. Fenrir kiszabadult, és a Világkígyó újra az iskola falai közé
kúszott. Hiába költözött mindkettő hús-vér testbe, Piton pajzsa csak lassítani
tudta őket.
Fenrir egyre nőtt, lassan el sem fért a
folyosókon. Kitágult orrcimpával, villogó szemmel ment előre támadásra készen.
Lesoványodott testén kiálltak a bordák, a gerincvonala gyöngysorként húzódott a
hátán, ahol ritkább volt a bunda.
– Nagyon éhes – állapította meg Draco. –
Nem szívesen mennék a közelébe…
*
Piton a szokásosnál is sápadtabbnak
tűnt, néha úgy látszott, az eszméletéért küzd.
– Gyógyírt kell találni neki – suttogta
Sif. – Nincs jól, Fenrir mélyebben megsebezte, mint ahogy mutatja.
– Mit tegyek? Ha kimozdulunk…
– Fenrir nem rátok vadászik. Tovább fog
állni, de a tanárod nem fogja soká bírni. Tégy valamit, azok ketten csak
egymással fognak törődni, Longbottom használhatatlan…
– Amúgy nem kellene tennünk valamit…
velük is? – Harry és Millicent most a terem túlvégébe vonultak, és elmélyülten
beszélgettek. Még egymás kezét sem fogták, de így is érződött közöttük az
összhang.
– Mit tehetnék? Eddig is tudtam, hogy
Járnsaxa az igazi párja, én csak egy üres szépség voltam a szemében, egy
trófea. Ha nem ismert meg magától, talán jobb, ha félreállok.
– Biztos? Nem akarsz érte küzdeni? Te
vagy a felesége, neked lenne jogod vele lenni!
– Mi értelme lenne küzdeni? Még ha
erősebb is lennék Járnsaxától, a férjem szeretetét nem kapnám meg. De rajtad
még segíthetek.
– Ó… akkor mondd, mit tegyek?
– Szerezz gyógyírt tanárodnak. És
vigyázz azzal a Longbottom fiúval. Nagyon rossz érzésem van vele kapcsolatban.
– Micsoda? – Pansy gyomra összeszorult.
– Nem furcsállod, hogy itt mindenki
kapott már maga mellé segítőt? Kivéve Pitont, de ő sérült. Longbottomot viszont
miért nem találták még meg?
– Nem lehet, hogy csak… nem kell
senkinek?
– Lovegood még rosszabb volt, és látod,
mi lett belőle…
– Nem kellene szólni a többieknek?
– Nem! Ez pusztán gyanú, és ha
alaptalan, az felesleges viszályt szülne. Csak figyelj rá, nehogy baj legyen.
Pansy bólintott. Valóban érdekesnek
találta a dolgot. Neville túlságosan csendes volt, és annyira elkülönült
mindenkitől, még Pottertől is. Vajon…? Megpróbálta elhessegetni a gondolatot.
Az ekkor felhangzó, túlságosan is
közelről érkező farkasüvöltésre a diákok egy emberként pattantak fel, míg Piton
nehezen, a falba kapaszkodva húzta fel magát.
– Mennünk kell. Ha Fenrir itt talál
minket, nem tudunk hová menekülni – szólalt meg Harry.
– Hová? – kérdezte Neville. Szemmel
láthatóan még mindig nem félt. És még mindig magabiztosnak tűnt.
– A gyengélkedőre? – szólt közbe
óvatosan Pansy. Ott van több kijárat, és Piton professzor…
Nem mondhatta tovább, mert Millicent
leintette.
– Tökéletes. Gyerünk!
Pansy segített a tanárnak lemászni a
létrán – aki mostanra már tiltakozni is gyenge volt –, és közvetlenül a legelöl
haladó Harry mögött ment. A fiú nem nézett hátra, így Pansy hosszan szemügyre
vette. Külsőre maradt olyan, mint volt, csak a haja kezdett vöröses árnyalatot
ölteni. Azonban a mozdulatai, a testtartása teljesen megváltozott. Magasabbnak
tűnt, és sokkal-sokkal erősebbnek.
– Szóval… mi lesz Lunával? – kérdezte
Neville. Ő a pálcáját szorongatta, és ismét hátra maradt sereghajtóként.
Harry megfordult, arca dühbe rándult.
Nem tudott megszólalni, de Pansy biztosra vette, hogy a fejében küzdelem
zajlik.
– Majd a gyengélkedőn megbeszéljük. –
Millicent közbeszólására Harry csak bólintott, és indultak tovább.
*
– Thor mindig is makacs volt – jegyezte
meg Heimdall.
– Nem csoda, hogy Pottert választotta. –
Draco megállapította, hogy ő jobban járt. Sokkal-sokkal jobban.
– Pedig neki kellene engednie. Thor
inkább tudja, mit csinál.
– Készséggel elhiszem, de szerintem
Potter más véleményen van. Csak tudnám, minek hősködik már megint…
– Néhányan hősnek születtek.
– Miért érzem úgy, hogy célozgatsz? –
Draco a szemét forgatta. – Nem mintha nem lenne jogos. Nem vagyok az a
hősalkat.
– Pedig az leszel.
– Jó nekem? – A fiú elhúzta a száját. –
De ha ők nem sietnek, akkor inkább hullák lesznek…
Potterék nagyon lassan haladtak.
Millicentnek már nem csupán támogatnia kellett Pitont, hanem egyenesen
vonszolnia.
Fenrir ezalatt a folyosókat rótta, és
hiába választotta el őket számtalan fal és lépcsősor, a farkas mégis pontosan
tudta, merre kövesse őket.
– A barátaidnak nem kellene
szembeszállnia vele. – Heimdall közbevetésére Draco megvetően mordult.
– Nem a barátaim. Na jó, Bulstrode még
talán annak nevezhető, de a többihez nincs közöm.
– Mégis ők érdekelnek téged a leginkább.
– Végül is… Igen. Csak azért, mert… Ne
hozzak inkább még egy sört?
– Nem aggaszt, hogy elmulasztod a jó
részeket? – Az istenség hangja derűsen csengett.
– Örülök, hogy jól mulatsz, öreg. –
Draco próbált bosszúsnak tűnni, de nem tudott elnyomni egy mosolyt.
*
Pansy alig hitte el, hogy végre elérték
a gyengélkedőt. A farkas léptei egyre közelebbről hallatszottak, a felhangzó
üvöltését felerősítették a falak. Millicent az egyik ágyhoz vitte Pitont, és
leültette rá, míg Harry az ajtókat zárta be. Az épület ezen része meglehetősen
jó állapotban maradt, egyedül a plafonon futott végig néhány vékony repedés.
– Melyiket kéri? – szaladt Pansy a
bájitalos szekrényhez.
– Az erősítő
főzetet. A harmadik polcon van az átlátszó üvegben.
– Nem akarok
beleszólni, de biztos, hogy elég lesz? – kérdezte Neville, mire Piton
rámordult:
– Egyrészt már
beleszólt, másrészt a legutóbbi dolgozata után én inkább csendben maradnék a helyében,
Longbottom.
– Amit a
klubhelyiségben nézett, az mágiatörténet volt.
– Én a
bájitaltan-dolgozatáról beszéltem, de igen, az is szégyenletes lett.
– Ne rajtam
töltse ki a frusztrációját! Csak segíteni akartam! – Neville kerek arca vörössé
vált a dühtől.
– Ezt fejezzük
be – szólt közbe Millicent. – Minden tiszteletem az öné, tanár úr, de ez már
többé nem iskola, és mi nem vagyunk a diákjai. Nem kell szítani a feszültséget.
Pansy szívesen
megnézte volna, milyen képet vág Piton a leckéztetésre, de képtelen volt
visszafojtani a gúnyos mosolyát. Biztosra vette, hogy Járnsaxa ide vagy oda, a
lány most esett ki végleg a professzor kegyeiből. És Longbottom… Még mindig
gyanús volt. Ha lehet, még az eddigieknél gyanúsabb. Mikor bátorodott fel
annyira, hogy visszaszóljon Pitonnak?
Végül a lány
érezte, hogy nem húzhatja tovább az időt, ezért levette a polcról a bájitalt,
és odavitte a tanárnak.
– Tessék,
professzor – adta át az üveget.
– Köszönöm. –
A férfi csak ennyit mondott, és egy húzásra felhajtotta a tartalmát.
– Nincs
szüksége még valamire? – szaladt ki Pansy száján, mielőtt eszébe jutott volna,
hogy az előző vita is ebből kerekedett.
– Nincs. Csak
hagyjanak békén.
– Rendben, mi
itt leszünk. – A lánynak esze ágában sem volt erőltetni a dolgot. Ha Piton nem
kér a segítségből, akkor lelke rajta. Inkább odament a többiekhez, akik Madam
Pomfrey asztala körül beszélgettek, és amikor meglátták őt, helyet szorítottak
neki.
– Mondom neked
is – kezdte Harry, miután Pansy odahúzott magának egy széket. – Piton nincs jó
bőrben, nem hisszük, hogy érdemes lenne őt tovább magunkkal rángatni.
– Itt
akarjátok hagyni? – A lány felháborodott. Szóval Potternek csak abban az
esetben számít a másik élete, ha jóban van az illetővel?
– Ne hisztizz,
mielőtt végighallgattál volna! Itt akarjuk hagyni, de nem egyedül és nem
végleg. A terv az, hogy ketten Millivel elcsaljuk Fenrirt és… kezdünk vele
valamit.
– Valamit? Ez
aztán a terv… – húzta el a száját Pansy. Várta, hogy Sif megszólaljon, vagy
bármi jelet adjon magáról, de az istennő most mélyen hallgatott, a lány már
kezdte azt hinni, hogy elhagyta őt.
– Ez
bonyolult, Pansy – vette át a szót Millicent. Hangja halk volt és beletörődő. –
A prófécia szerint nem mi fogjuk megölni Fenrirt, és ő se minket. Viszont ha
mégis bekövetkezne valamelyik, akkor fogalmunk sincs, hogy mi változna még.
– Nem lehet,
hogy… pozitívan változna? – vetette fel Neville, mire Harry csak a fejét
csóválta.
– Sajnos
nagyobb az esélye annak, hogy ő öl meg minket. Neki volt ideje megszoknia az új
testét, én viszont még töredékét sem tapasztaltam Thor erejének. Nincs nálam
sem az öve, sem a pörölye, míg Fenrirnek van karma és agyara. Harcolni fogunk,
de ő előnyt élvez.
– Ketten
erősebbek vagyunk. – Millicent Harry kezébe csúsztatta a tenyerét, ujjaik
összefonódtak.
– Igen, azok.
– Halvány, hálás mosoly futott át Harry arcán, majd ismét Pansy felé fordult: –
Ti ketten itt maradtok a professzorral, és vigyáztok rá. Meg persze magatokra
is.
– Meddig? És
mi lesz, ha minket talál meg először? Mi lesz, ha… – kezdte a lány, mire Millicent
rámordult:
– Elébe
megyünk, tehát biztos, hogy velünk akad össze előbb. És így könnyebb dolgunk
lesz, mintha arra is figyelnünk kellene, hogy nektek ne essen bajotok.
Pansy egy
darabig szóhoz sem jutott a felháborodástól, aztán megtalálta a hangját:
– Szóval mi
csak útban vagyunk?! Ennyire életképtelennek hisztek minket?
A válaszra már
nem maradt idő, mert ekkor hatalmas robajjal bedőlt a folyosó felőli fal, és a
helyén támadt porfelhőből Fenrir alakja bontakozott ki. Pansy ledermedt a
félelemtől, de tagjai maguktól mozdultak, hiszen Sif átvette felette az
irányítást. Pansy meg sem próbált ellenkezni, csak hagyta, hogy behúzódjon a
paraván mögé.
Harry az állat
előtt termett, két karjával integetett, hogy felívja magára a figyelmét,
Millicent pedig kivont pálcával mellé állt. Pansy iszonyodva nézte a fenevadat.
Vicsorgásba gyűrt pofájából habos nyál csorgott, szeme vörösen villant. Lassan
közeledett, gerince mentén felborzolódott a szőr.
Harry szórta
ki az első átkot – egy hátráltató ártást –, ám az hatástalanul csapódott a
farkasnak. Fenrir felhördült, és egy ugrással a fiú előtt termett. Millicent
oldalra lökte őt, így a hatalmas állkapocs az ő vállát fogta satuba.
A lány
felordított, és az ép kezével megpróbálta lefejteni magáról az állatot, de hasztalan,
még Járnsaxa erejével sem vehette fel a harcot vele. Fenrir megrázta a fejét,
amitől Millicent tagjai úgy csapódtak összevissza, mint egy rongybabának.
Harry ezúttal
egy kábító átkot küldött a fenevadra, azonban ez is csak annyira bizonyult
elégnek, hogy elengedje áldozatát. A lány tehetetlenül zuhant a padlóra, nem
mozdult, és ahogy Pansy látta, nem is lélegzett.
– Ne törődj
vele, csak maradj itt – suttogta Sif, pedig Pansy amúgy sem lett volna képes
odamenni. A vérszagtól és Fenrir bűzétől felfordult a gyomra, a szájára kellett
tapasztania a kezét, hogy ne legyen rosszul.
*
– Mi a fenét
művel ez? – fakadt ki Draco. – Alsós szintű átkokkal próbálkozik egy ekkora dög
ellen? Még jó, hogy a Capitulatust nem próbálta, hátha kiköpi a protkóját…
– Gondolom,
még mindig a lányt félti.
– Hát nem
tudom… szerencsétlen Lovegood helyében én inkább a halált várnám.
– Fenrir már
rég megölte őt. Nem rá vallana, ha életben hagyta volna.
Potter ekkor
újabb kábító átkokat szórt a farkasra, legalább ötöt-hatot egymás után, de ezek
csak egy-egy törtmásodpercre állították meg őt. Draco az ismét megtöltött kupát
szorongatta, és meglepődve vette észre magán, hogy szeretne részt venni a
harcban. Örömmel fogadta ezt az érzést – biztonságot adott neki, hogy ha eljön
az ő ideje, akkor is képes lesz helytállni.
– Adava
Kedavra! – A kiáltás Pitontól érkezett. A férfi felkelt az ágyról, de egyik
kezével még a támlába kellett kapaszkodnia, hogy megőrizze az egyensúlyát.
Fenrir azonban kitért az átok elől, és nem várta meg a következőt. Nagy
lendülettel az ablaknak rontott, mire az üveg csörömpölve tört darabokra.
Fenrir túl nagy volt, így a fal egy részét is magával vitte, és a pajzs is csak
másodpercekre akasztotta meg.
– Nem lehet… –
A tanár kezéből kiesett a pálca, és egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant.
Draco
felsóhajtott:
– Mondtam én.
De legalább ő nem szerencsétlenkedett. Kár, hogy Fenrir észrevette… de vajon
hogyan?
– Ez az igazi
kérdés, barátom. – Heimdall elgondolkodott. – Jobb, ha készülünk.
– Már készen
állok – felelte Draco, és ezúttal komolyan így érezte.
*
– Milli! –
Harry nem törődött sem a pajzzsal, sem a tanárral, egyenesen a földön fekvő
lányhoz szaladt.
– Él még? – A
bizonytalan kérdés Neville-től érkezett.
– Lélegzik, de
alig. – Harry finoman pofozgatta Millicent arcát, hogy magához térjen, majd
megfogta a vérrel átitatott talárjának a nyakát, és a sérült vállánál
felhasította. Így látszott igazán, milyen mély sebet okozott Fenrir harapása: a
felkarján a hús kifordult a foga helyén, a törött kulcscsontja vége pedig
kiállt.
Pansy még
mindig a paraván mögött reszketett, alig tudta felfogni, mi történt – az egész
elmosódott előtte, mintha álomban járt volna.
– Keresek
bájitalt – mondta Neville, és a szekrényhez sietett.
– Hozz egy
rongyot is, hogy megtisztítsam a sebet. – Harry résnyire szorította a száját, a
homlokán verejték gyöngyözött. – Milli, hallasz? Járnsaxa…
– Jobban lesz.
– Piton feltápászkodott, de csak annyira, hogy felhúzza magát az ágyra.
– Maga…
kimondta a halálos átkot! – fordult felé Harry.
– Hagytam
volna, hogy Fenrir mindannyiunkat lemészároljon? És ne jöjjön azzal, hogy ez
illegális. Nem hiszem, hogy maradt minisztérium, ami bárkit is elítélhet.
– Nem működik
a pajzs? – merészkedett elő Pansy.
– Nem
mindenkin.
A férfi
szavaira hallgatás érkezett válaszként, egyedül a bájitalos üvegek csörgése
hallatszott. Mindenki arcán tehetetlenség és csalódás tükröződött, de senki sem
tett szemrehányást.
A villámok
hálóján átszűrődő kékség egyszer csak sötétebbé vált: Fenrir elkezdte felfalni
az eget.
– Itt van… Vérzéscsillapító-,
sebforrasztó-, erősítőfőzet… Amit csak találtam. – Neville hangja is remegett,
ahogy Harry mellé térdelt.
– Köszönöm.
Milyen sorrendben adjam be neki, tanár úr? – A fiú nem is pillantott Pitonra.
– Úgy jó lesz,
ahogy Longbottom felsorolta. De előbb mossák ki a sebet, és ha segítenek
felkelni, összeforrasztom a csontját.
Pansy
Neville-lel együtt lépett a professzorhoz. A férfi teste taláron keresztül is
égetett a pusztító láztól, a lány attól félt, hogy bármelyik pillanatban
meghalhat. Sérült. Ő is meghal. Mint itt mindenki.
A férfi
elvégezte a bűbájt, majd Harry Millicent ajkai közé csepegtetett a
bájitalokból. A lány sebe behegedt, arca színe visszatért, de még mindig
eszméletlen maradt.
– Ébredj,
kérlek! – Harry a kezébe fogta Millicent húsos kezét, és óvatosan morzsolgatta
az ujjai között. – Közeleg a végső harcom, maradj mellettem…
– A végső
harc? – Pansy hangtalanul motyogta maga elé.
– Thor és a
Világkígyó egymást fogják megölni. – Sif hangja túlságosan is tárgyilagosan
csengett, amit a lány nem értett. Hiszen a férjéről van szó! Talán azért
haragszik rá ennyire, mert még mindig nem vette észre? És ráadásul most is a
szeretőjét siratja… Bár nem tudta hibáztatni az istennőt, ha ez utóbbit
sérelmezte. Látni, hogy az, akivel összekötöttük az életünket, mást szeret
ennyire… Viszont ő nem akart több halált, még akkor sem, ha Potterről van szó.
Sosem érzett harag támadt benne Draco iránt. Mit képzelt magáról, hogy istenek
dolgába avatkozott?
– A Ragnarök
így is, úgy is eljött volna. A barátod csak meggyorsította a folyamatot –
suttogta Sif. Talán nem úgy történik, mint ahogy meg volt írva, de ez a
sorsunk. Ez a világ sorsa.
– Ezt én nem
akarom. – Pansy észre sem vette, hogy ezt hangosan mondta ki.
– Elhiheti,
Parkinson, ezt senki sem – mondta Piton fásultan. A férfi most legyőzöttnek és
gyengének tűnt, amilyennek a lány sosem akarta látni.
– És most? Mi
lesz? Itt ragadtunk örökre? – bukott ki belőle a kérdés.
– Csak amíg én
élek – fanyar mosoly futott át a férfi arcán. – Cserébe itt sem vagyunk nagyobb
veszélyben, mint bárhol máshol.
– Együtt
maradunk, ameddig lehet – szólt közbe Harry, Millicent karját ölelve.
– Meddig? Amíg
nem támad meg minket egy újabb szörny? Mi lesz, ha… – Pansy képtelen volt
végigmondani.
– Megöl? –
kérdezett vissza Piton. – Elég reális esélyünk van rá. Azt meg maga dönti el,
hogy sírós kislányként hal-e meg, vagy felveszi a küzdelmet.
A lány erre
elfintorodott. Persze, mert itt mindenki annyira bátor…
– Meg foglak
védeni, megígértem. – Sif hangja valahogy már nem tűnt olyan vigasztalónak,
mint eleinte.
Neville
eközben néhány ággyal eltorlaszolta a Fenrir ütötte rést. Nem sokat ért, ezt
tudta mindenki, de nem állították le a fiút. Ez a hamis biztonságérzet is több
volt a semminél.
A közéjük
ereszkedő reménytelenséggel átitatott csend megült a teremben, Pansy olyan
fullasztónak érezte, mintha víz alá kerültek volna. A lány egy darabig nézte a
faliórát, majd rájött, hogy felesleges. Már csak egy napszak létezik: az
éjszaka.
– Milli! –
Harry megkönnyebbült kiáltására mindenki összerezzent.
– Felébredt? –
sietett oda Neville.
A lány még
kába volt, pillantása fókuszálatlan, de megpróbált felülni. Harry az ép vállára
tette a kezét, és visszanyomta fekvő helyzetbe.
– Maradj még
egy kicsit. Hogy vagy?
– Szédülök.
– Nem csoda –
jegyezte meg Neville. – Szerintem agyrázkódást kaptál.
– Majdnem
meghaltál miattam – fűzte hozzá Harry, hangja egyszerre volt neheztelő és
meghatott.
– Nem miattad,
érted. – A lány tenyere a fiú arcára simult.
Pansy ezt már
képtelen volt nézni, felcsattant:
– Merlin
szakállára, hagyjátok abba, ez nevetséges! Egész idáig utáltátok egymást, most
meg úgy tesztek, mintha halál szerelmesek lennétek. Potter, te más esetben
bottal nem piszkáltad volna Millicentet, ő meg… Ő se téged.
– Hát… ilyen
barát mellett nekem nem kellene ellenség – mondta Neville mintegy mellékesen.
– Te csak fogd
be!
– Hagyd abba,
Pansy – szólt Harry halkan, de hangsúlyából érződött a fenyegetés. – Lehet,
hogy más körülmények között nem jövünk össze. Lehet, hogy Thor és Járnsaxa
nélkül nem ilyen hamar. De most ez van, és mi ezek vagyunk. Szóval fogd be,
kérlek.
– Fogjam…
fogjam be? – Pansy szinte sipított. – Nem nektek kellene így lenni! Thornak van
felesége, mellette lenne a helye!
– Ne avatkozz
bele! – Ez a hang már a dühös istené volt. – Járnsaxa nemcsak a szeretőm, de a
harcostársam is. Ő az, akit magam mellett akarok tudni a végső órákban.
– Ne leplezz
le, kérlek… – Sif hangja könyörgőn szólt. – Ez megalázó, nemcsak neked… Hagyd
őket!
Pansynek
azonban esze ágában sem volt engedni.
– Szóval Sif csak
arra való, hogy legyen, aki jól mutat melletted? Ez igazán nemes dolog,
gratulálok!
– Sif? – Harry
összeráncolt szemöldökkel gyanakodva nézett Pansyre.
– Mondtam,
hogy fogd be a szád! – szólt rá az istennő, és fájdalomhullám söpört végig a
lányon, mintha minden izmát egyszerre rántották volna össze, összeszorult
állkapcsával képtelen volt egy hangot is kiadni.
– Kormos? –
Millicent kérdés elterelte Pansyről a figyelmet. Észre sem vették, mikor jött
be a macska, de mire odanéztek, már a földön fekvő lány mellkasán dorombolt. –
Mégiscsak idetaláltál? – A lány sérült kezét nehézkesen felemelte, és így
simított rá az állat hátára.
– Várj, valami
nincs rendben! – Neville hátrált néhány lépést.
– Micsoda? –
kérdezte Harry.
– A macska…
vidd el onnan!
A fiú elengedte
Millicentet, és kezével a macska két mellső lába alá nyúlt, azonban az állat
megfeszítette magát, és Harry hiába próbálkozott, nem bírta őt megemelni. Most
már Millicent is megpróbálta eltaszítani magáról, de sikertelenül.
– Vegyétek el
a kezeteket! – szólt rájuk Neville, és amikor engedelmeskedtek, nagy
lendülettel belerúgott az állatba. Kormos csak egy métert gurult odébb, de ez
elég volt ahhoz, hogy Harry és Neville odébb tudják húzni Millicentet.
A macska ekkor
tekeregni kezdett, dühös fújása sziszegéssé vált, és a teste nyúlni kezdett.
– Jörmungandr…
– Harry előreszegezte a pálcáját.
– Jaj, ne… –
Pansy a szája elé kapta a kezét.
– Mindjárt
vége lesz. – Sif hangja a fejében mélyült, érezni lehetett belőle a kajánságot.
– Ki vagy te?
– A lányon végigfutott a borzongás.
– Rájöttél hát
végre? – A fejében visszhangzó kacagás rideg volt és kegyetlen. – Érezd magad
megtisztelve, hogy Loki választott téged.
– Nem… – Pansy
nyitotta volna a száját, hogy segítséget kérjen, hogy őt támadják, mert ebből
baj lesz, de tagjai már nem neki engedelmeskedtek.
A Világkígyó
pedig lecsapott, ám célt tévesztett. A feje a falnak csapódott, és megszédülve
húzódott vissza. Harry ezt használta ki. Az állatnak ugrott, és a torkát kezdte
szorítani. Arca vöröslött, halántékán kidagadtak az erek, de egy hosszú
pillanatig úgy tűnt, hogy ez nem lesz elég. Azonban a fiú összeszedte minden
Thortól kapott erejét, és szorosabbra fonta a karjait – ekkor a szörnyeteg
gégéje összeroppant. A haláltusája alatt csapkodott a testével, újabb falat
bontott le. Kitátott pofájából csorgott a mérge, rá Harryre.
Amikor már
mozdulatlanná vált, a fiú elengedte a tetemet. Egy pár pillanatig csak
hitetlenül nézte, mintha nehezére esne felfognia a győzelmét, majd Millicent
felé lépett. A lány mellé sietett, és a hóna alá nyúlva az ágyhoz indult vele,
de mielőtt elérték volna, a fiú feje előrebukott, a teste ernyedten zuhant
előre.
Pansy
tehetetlen rettegéssel nézte a jelenetet, és biztosra vette, hogy Loki csak
azért nem ölte még meg, mert azt akarta, hogy szenvedjen. Mindenki Harryre
figyelt, és ő hiába próbálta felhívni magára a figyelmet. Csak tehetetlenül
nézte, ahogy saját keze nyúl a gyógyító fiókjába egy gyógynövények aprítására
szolgáló késért, és lábai maguktól indultak Piton felé.
A tanár csak
egy pillanatra nézett oda, de már későn – a fegyver máris a torkába szúródott.
A pajzs szétoszlott, és ő egy lendülettel átugrott a résen, amit Fenrir ütött.
A kinti világ
sötét volt, Pansy egy pár másodpercig nem is látott semmit, csak érezte, hogy
lába szilárd talajt ér. Aztán kitisztult a látása. Egy hatalmas viking hajóra
kerültek, ami… – a lány nem akart hinni a szemének – körömből épült.
– Holtak
körméből – tette hozzá csúfondárosan Loki.
A sárkányfejet
formázó hajóorron lámpás lógott, de alig adott valami fényt.
– Hová viszel?
– kérdezte a lány kétségbeesetten.
– Megvívni a
végső csatánkat. Megbosszulhatod Dracót, amiért ezt tette veled.
– Vele? Nem… –
Ha az övé lett volna az irányítás, a lány összecsuklik.
– De bizony!
Meglátjuk, Heimdall mennyire volt jó tanára a fiúnak…
A hatalmas
hajó elindult, egyenesen a Bifröszt felé.
*
Draco
sóhajtott, és miután egy húzásra megitta a maradék sört, elhajította a kupát.
Kényelmesen felkelt, és leporolta magát.
– Készen
állsz? – kérdezte Heimdall.
– Teljesen.
– A barátod
ellen kell harcolnod.
– Nem ellene
fogok, hanem azért, hogy megszabadítsam.
– Ezt tartsd
szem előtt. Loki minden bizonnyal megpróbál majd megvezetni. Mindent be fog
vetni, hogy elbizonytalanítson.
– Akkor
meglátjuk, melyikünk a ravaszabb – húzódott mosolyba a fiú szája. Izgult,
érezte ereiben szétáradni az adrenalint, de nem félt. Tudta, hogy ott lesz a
Valhallában. Ott fogja várni Potter egy kupa sörrel, és a szemébe mondja majd,
hogy ezúttal ő volt az igazi hős.
A hajó a
Bifröszthöz siklott, és a fedélzetén utazó magányos alak a pallóról a hídra
lépett. A jóslat szerint a többi óriásnak is így kellett volna érkeznie, de a
csatának mégis a Midgard adott helyet. Csak Loki, és ő, Heimdall volt az,
akiknek Asgardon kellett megküzdeniük.
Reccsenés
hallatszott – a Bifröszt is töredezni kezdett Loki lába nyomán. A színeire
hasadó szivárvány darabjai elúsztak a sötét égen, a szerkezet remegését Draco a
talpa alatt érezte.
Loki lassan
közeledett, Draco sejtette, hogy okkal. Az az ostoba lány, túl sok emlékéhez
hozzáengedte. Az óriás valószínűleg arra számít, hogy az idő múlásával
megretten. A fiú erre a gondolatra csak még dühösebbé vált.
– Nem tudsz
megfélemlíteni! – kiáltotta a semmibe, bár sejtette, hogy Loki úgysem hallja.
Potter
bevégezte azt, amit a sors rábízott, és ő sem akart kevesebb lenni. Elővette a
pálcát, és úgy várta Lokit. Megpróbált felidézni minél több átkot, amit az apja
titkos könyveiben talált. Tudta, hogy ellenfele nem fog tisztán játszani, így
neki sem állt szándékában.
Mihelyst az
óriás lába a kövezetre ért, Draco támadott, ám Loki ellépett, így a varázslat
csak a karját súrolta. A talárja ujja felhasadt a fénysugár nyomán, és néhány
csepp vér buggyant elő a szabaddá vált bőrből.
– Tehát így
játszunk? – Az ördögi mosoly elcsúfította Pansy arcát, már nem is hasonlított
önmagára.
– Ne keverj
össze Potterrel. Én nem foglak megszánni. – Draco a mondat közepén lőtte ki az
újabb átkát, ami ezúttal betalált, Loki fájdalmasan összegörnyedt, és köhögni
kezdett. A szája elé tett kezén vérpermet képződött.
– Reméltem,
hogy nem lesz túl könnyű dolgom. – Loki sebesen talpra ugrott, hogy a fiú nem
is tudta követni, és ezúttal ő támadott. Egyszerű konfúziós átok volt, de olyan
erős, hogy Draco azt sem tudta, hol van a fent és a lent. Az ellenfele kihasználta
ezt, és puszta kézzel támadt neki. Egyik kezét a torkára szorította, míg a
másikkal az oldalába döfte a kést – azt, amivel Pitont is megölte. A fiú érezte
az oldalába hasító fájdalmat, és Pansy körmeit a torkába mélyedni. Hiába
kapkodott a levegőért, és minden egyes mozdulatával csak mélyebbre került a kés
hegye.
– Úgy fogsz
meghalni, mint a gyermekem! – fenyegetőzött Loki.
Draco rúgott
egyet, így térdével gyomron találta az ellenfelét. Annyira sikerült erősre,
hogy lelökje magáról Lokit, de annyira elégnek bizonyult, hogy lazuljon a
szorítása. Draco ezt kihasználta, és pálcáját az ellenfele mellkasának szorítva
lőtte ki a következő átkot. Az óriás felhördült, ahogy az összes bordája
egyszerre repedt szilánkokra.
Mellkasára
szorított kézzel, zihálva gördült le róla, alsó ajkáról vérrel kevert habos
nyál csorgott a kőre, amit az évszázados por szívott magába.
– Draco… – Ez
Pansy hangján szólt. – Ne bánts tovább, kérlek…
– Azt hiszed,
hogy átverhetsz? Nem vagyok ennyire ostoba! – A fiú még mindig szédült, a
hangokat minden irányból hallotta.
– Loki
becsapott… Kihasznált. Segíts megszabadulni tőle!
– Azt teszem.
– Draco az óriás mellkasának szegezte a pálcáját, és elmotyogott egy
taszítóbűbájt. Nem kellett több ahhoz, hogy a törött bordái átdöfjék a tüdejét és
a szívét. A fiú megvárta, míg ellenfele hörgése elhal, majd az oldalra gördült,
és magára olvasott egy Finite Incantatemet, de alig használt. Felhúzta magát a
könyökére, és kivette az oldalából a kést, amit dühös horkantással hajított el.
Máshogy képzelte a hősi halált, nem úgy, hogy lassan elvérzik egy szúrástól.
– Győztél.
Büszke vagyok rád, barátom – szólalt meg Heimdall. Az ő hangja is gyengült már.
– Nélküled nem
sikerült volna, öreg. Te voltál a legjobb tanárom.
– Te pedig
nagyszerű tanítvány. A Valhallában találkozunk.
– Remélem,
Potter már készül a fogadásunkra!
Draco a hátára
feküdt, és megpróbált lassan, egyenletesen lélegezni. Már nem érzett fájdalmat,
és a szédülés sem zavarta. Hallott mindent, a lent dúló csatát, aminek még ki
tudja, mikor lesz vége. Millicent és Neville beszélgetését, akik a túlélők
felkutatását tervezték éppen, és a szüleit… Akik még éltek és lélegeztek. Ők még
túlélhetik, ha elcsendesül a harc. Draco pedig csendben, méltóságteljesen várta
a véget. Ahogy egy Malfoyhoz illik.
Vége
Kedves Író!
VálaszTörlésNem hiszem, hogy a történeted kapcsán bármibe is bele lehetne kötni :)
Kulcsszó:
Az írásod a Ragnarök kulcs mintapéldája is lehetne.
1 pont
Csapat:
Az akció közepébe vezettél bele minket, olvasókat. Olyan módon nyugodt eleganciával írtad meg a cselekményszálakat, hogy szemernyi félelmem nem maradt, hogy fonalat fogsz veszíteni.
1 pont
Kulcs:
A beleépítés záloga nálad kéz a kézben jár a szereplők jellemének felszínre hozásával. A Ragnarök pusztító valósága megszelídül a sorsukba belenyugodott istenségek tudatosságával. Így a Harry Potter szereplők végzete is egyfajta csendes harc. Mesteri.
7 pont
Karakterek kidolgozottsága:
Karakteres, hihető személyeket kovácsoltál. Egybeolvadnak az istenségekkel, mégis - lehetőségekhez mérten – némelyikük Janus-arcú, szétágazó személyiség. Ezt olyan mértékben precízen ábrázoltad, hogy bele lehet borzongani. Draco, mint kicsit tékozló fiú, kicsit kívül rekedt szemlélő Heimdall-lal tökéletes párost alkot. A Pitonod eszement jó, véleményem szerint nagyon ritkán olvashatunk ennyire karakterhű Pitonról (aki a Ragnarök közepén is képes rapid dolgozatot javítani :"D) Remekül eltaláltad a humor forrását a furcsa társaság közjátékain keresztül. ("asszonyszakáll", "Azon lennék meglepődve, ha nem laposüvegek lennének a könyvekbe rejtve.")
A végtelenségig tudnám magasztalni, mennyire megfelelsz a szempontnak, de azt hiszem, bőven elég kiragadni Pansy és Millicent lassú karakterfejlődését és összevetni az istenség megfelelők felszínre törésével.
7 pont
Történet kidolgozottsága:
Zseniálisan írsz és nagyon jól elegyítetted a két fandomot. Szépen építkezel és viszed bele a komor hangulatba a humort, miközben pörögnek az akciójelenetek. Egy pillanatra sem lehet félrenézni a képernyőről, annyira sodró az írásmódod. Az eszköztárad érzékletes, végig érteni, mit akarsz az olvasó elé tárni, és bár a végkifejlett cseppet sem okoz meglepetést, nem ereszkedik le a történet ritmusa.
Elvétve van néhány helyesírási hiba, de annyira minimális, hogy szót sem érdemel.
7 pont
Szubjektív:
Mindamellett, amiket leírtam, néhány gondolatod egészen elképesztő erővel hat. Például Millicent mondata: "Ijesztő dolgokat mondott, de azért, mert igazak."
Az előzmény, hogy Harry legyőzte Voldemortot, de kölcsönös egyetértéssel eltusolták az egész visszatérés-bukás ügyet, nagyon elképzelhető. Harryre és Caramelre is vallana ez a hozzáállás, különböző okokból. Érdekes, hogy Pansy fontosabbnak tartja Dracot, mint Draco őt, inkább Bulstode-ot nevezi barátjának, de a vége felé már nem eldöntött, hogy azért mondja-e, mert tudja a sorsát, vagy szimpatizál vele. Őszintén: nem vagyok a téma nagy rajongója, de borzalmasan megfogtál. Nem gondoltam volna, hogy Loki Pansy-t választja, nekem kezdetben Neville jutott eszembe. Sajnáltam Luna és Piton sorsát, de mindez elhanyagolható az élmény mellett, amit nyújtottál.
7 pont
Köszönöm, hogy olvashattam!
Aramis
Kedves szerző!
VálaszTörlésKulcsszó: Tökéletesen megfelel. Ennél jobban nem is nagyon felelhetett volna meg.
1 pont
Csapat: Erre épül a történet. Tökéletes.
1 pont
Mérce:
Kulcs: Minden szempontból körüljártad, részletesen felépítetted, és a történet egésze erre épült.
7 pont
Karakterek kidolgozottsága: Mind a Harry Potter, mint a mitológiai karaktereket jól hoztad. Izgalmas volt látni, ki kinek a bőrébe került. Nem ragoznám túl itt se nagyon a dolgokat. Jó karakterábrázolás.
7 pont
Történet kidolgozottsága: Amit ki lehetett hozni a mitológia és a Harry Potter összeházasításából, azt kihoztad. Nagyon élveztem olvasni. Jól átgondolt, részletes cselekmény, olvasmányos stílus.
7 pont
Összesen: 21 pont
Szubjektív álláspont: Nem lehetett könnyű ilyen jól összerakni ezt a történetet, de neked sikerült. Lenyűgöztél. Jó gondolatok, érzelmi mélységek voltak a történetben. Nagyon tetszett.
7 pont
D’Artagnan, a negyedik muskétás
Kedves író!
VálaszTörlésA pontjaim az alábbiak szerint alakulnak:
Kulcsszó: 1
Csapat: 1
Nincs mit ragozni ezen a két ponton, mindkettőt tökéletesen feldolgoztad, beleépítetted a történetedbe.
Kulcs: 7 pont
Látszik, hogy utánanéztél a témának, nem vetted félvállról a kulcsodat, szépen beleszőtted a cselekménybe.
Karakterek: 5 pont
Néhol a HP-s karaktereket OOC-nak éreztem, főleg Harryvel és Dracóval nem voltam kiegyezve teljesen. A leírásból kiderül, hogy a Harry és Voldemort közötti végső csatára nálad végül nem került sor, Voldemort Harryék negyedévében meghalt egy szerencsés véletlennek köszönhetően, viszont nem tudni, mikor játszódik a történeted cselekménye, így a néhol gyerekes megmozdulásukat betudhatnám annak is, hogy még fiatalok, vagy fiatalabbak, mint az elején gondoltam.
Pansy jól hozta a könyvbeli karakterét, Lunánál ügyesen formáltad meg Fenrirt. Még mielőtt a többiek rámutattak volna, már akkor gondoltam, hogy valami nem stimmel Lunával és valaki máris megszállta. Látszott, hogy szándékosan ferdítettél a karakterén, ő nagyon jól sikerült.
Ami még nagyon tetszett, az az istenek megjelenítése volt, az ötlet, hogy nincsen saját testük, így a már jól ismert szereplőket szállták meg. Mivel nem tíz-tizenkét különálló karaktert látunk, nem érzem úgy, hogy túl sok karaktert akartál belezsúfolni egy viszonylag rövid történetbe, mégis, találtál időt, hogy mindenkit bemutass, megismertess az olvasókkal.
Piton különösen jól sikerült, Harrynél viszont hiányoltam egy pár szót a Trió többi tagjáról. Eljött a Ragnarök, a világvége, de Harry nem hogy nem keresi a barátait, de még csak egy szót sem szól róluk? Nehezen hiszem, hogy pont Piton az, aki miután melléjük szegődik (vagyis hát ők Piton mellé), nem kérdez rájuk, vagy Harry nem hozza fel őket magától.
Történet: 4 pont
Jó néhány vesszőhiba volt a szövegben, itt-ott indokolatlanul használtál tőmondatokat, amik zavaróak voltak, illetve a párbeszédeknél is túlzásba estél. Jóval több leíró résszel tudtam volna elképzelni a történetet, mert azok egyébként remekül sikerültek (na nem mintha a párbeszédekkel bármi gond lett volna, azon kívül, hogy túl sok volt belőlük). A környezet bemutatása végig ügyes volt, élethűen írtad le, sajnáltam, hogy nem volt belőle több.
Ahogy fentebb is írtam, jól beleépítetted a mitológiát a már ismert fandomba, megvolt az akció, ami kellett is a kulcsodhoz és a csapatodhoz. Azt is említettem, hogy az istenek/HP karakterek összemosása is ügyes húzás volt, jól is működött a történetben, a párosítások is passzoltak.
Viszont pár negatívum, ami miatt nem tudtam megadni a maximális pontot itt:
A Harry/Millicent páros egyáltalán nincsen kidolgozva. A Thor/Járnsaxa stimmel, viszont a HP-s vonatkozásban a párosra nem kapunk magyarázatot. Harry azt mondja, hogy valószínűleg egyébként is összejöttek volna, csak az isteneknek hála ez korábban történt meg. Miért jöttek volna össze, amikor eddig egész ismeretségük alatt jó ha kétszer váltottak szót? A történetben is egyszer láttuk, hogy félrevonultan beszélgetnek, de ott is Thor és Járnsaxa társalgott inkább, mintsem Harry és Millicent. Pár bekezdést rájuk is szánhattál volna.
A másik, amit hiányoltam, az Thor és a Világkígyó harcának a kifejtése. Mindvégig úgy vezetted fel, hogy ez az egyik, ha nem a legfontosabb harc, amit megjósoltak, mégis, alig pár percig tart, és Thor máris győz. Harry/Thor is meglepődött ezen, ott éreztem egy kis utalást a Harry-Voldemort Trimágus Tusabeli harcára, jól átjött a párhuzam, de én egyiket sem éreztem hitelesnek.
Szubjektív vélemény: 5 pont
Maradt pár logikai bukfenc a cselekményben, ami levesz a történetből, ahogy a karakterekkel se tudtam teljesen kiegyezni, összességében mégis baromi jól tálaltad a sztorit, volt akció és dráma, a romantikus szálat kicsit erőltetettnek éreztem, de a hiányosságok ellenére is eddig ez az egyik legerősebb történet, amit olvastam a kihíváson.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Athos
Kulcsszó: 1 pont, benne volt, ráadásul tökéletesen.
VálaszTörlésCsapat: 1 pont, nincs is mit vitatni.
Mérce:
- kulcs (7 pont): Nagyon jó volt! 7 pont.
- karakterek kidolgozottsága (7 pont): Jók voltak a karakterek, összemosni a HP szereplőket az istenekkel… Olvastam már ilyen sztorit, és azért is oda voltam teljesen, a tiéddel sincs ez másként. Dracót gyakran festik le bátornak és rettenthetetlennek, néhol te is ebbe a hibába estél, ugyanakkor az alap tulajdonságait nagyon jól hoztad. Nagyon tetszett a dolgozatot javító Piton, meg úgy általánosságban mindenki, úgyhogy az apró hibák ellenére nem vonok le pontot, 7 pont.
- történet kidolgozottsága (7 pont): Piton meséje nyilván inkább nekünk szól, semmint a két lánynak, de valahogy erőltetettnek hatott. Nem nagyon tudtam követni, hogy a Malfoy szülők hol a fenében vannak. A Harry/Millicent párost még nem sikerült soha hihetőnek találnom, itt sem jött össze.
Ezeket leszámítva a cselekmény teljesen jól követhető, rendben van az egész. Nem mész bele feleslegesen olyan részletekbe, amikre nincs szükségünk a megértéshez és a történet szempontjából nem fontosak (gondolok itt most a „kintiek” csatájára), ugyanakkor említés szintjén jelen vannak, így nincs hiányérzetem. Harry és a kígyó csatája ugyanakkor nagyon suta lett, talán már kapkodtál a befejezéssel, ugyanígy Loki és Draco végső csatája is elnagyolt. Összességében egy nagyon jó kis sztori, hibák elvétve és ráadásul tök jelentéktelenek, úgyhogy 6 pont.
Szubjektív álláspont (7 pont): Nem sok mindent tudnék felhozni negatívumként. Egyébként is imádom a mitológia és a HP keveredését, tehát nálam már előnnyel indult a sztori, meg volt pár apróság, amivel simán levettél a lábamról, úgyhogy 7 pont, tisztelettel.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv,
MP.
Kedves Szerző!
VálaszTörlésKulcsszó: 1 pont
Csapat: 1 pont
Más nem is lehetne.
Kulcs: 7 pont
Részletpontos felhasználás, felesleges lenne tovább ragozni, tudod ezt te magad is.
Karakterek kidolgozottsága: 5 pont
Sok szereplővel dolgoztál, és pont ezért volt remek húzás, hogy egy test/két karakter felállásban jelenítetted meg őket. Így nem vált túlzsúfolttá a történet. Mindenkit sikerült külön személyiségként ábrázolnod, még ha nem is mindig sikerült kellően árnyalni őket. Pansy és Millicent nekem kedvenceimmé váltak a cselekmények folyamában elkerülhetetlen karakterfejlődésükkel. Harry viszont nem egészen jött át, ő egy kicsit haloványra sikerült, kevésbé volt önmaga, mint a többiek.
Történet kidolgozottsága: 4 pont
Egyedien ötvözted a két világot. Ez hol sikerült, hol nem. Több logikátlanság is akadt a cselekményben, amiket a többiek többnyire már megemlítettek, ezért én nem ismételném meg ugyanazokat a megfigyeléseket. A párbeszédek olykor követhetetlenek voltak, vagy épp céltalanok. Néhol jobb lett volna, ha az eseményeket magyarázó részeket nem párbeszédes formában, hanem leírással tálalod, mert úgy nem veszett volna el annyira a lényege, mint néhány esetben. Volt, amikor újra el kellett olvasnom egy-egy párbeszédes jelenetet, mert a szereplők elbeszéltek egymás mellett, vagy mert egy harmadik fél közbeszólt, és abszolút megszakította a gondolatmenetet. A párosodnak sajnálom, hogy nem hagytál elég helyet és időt kiteljesedni, mert nagyon kíváncsi voltam erre a szálra. A történet első felének kidolgozására egyértelműen több időt szántál, és ez érezhető is, ott még sikerült követnem az eseményeket, de a végére egyre inkább kapkodóvá vált a cselekmény, egyre többet ugráltál a szereplők között; nem győztem kapkodni a fejem, hogy akkor most kit is követünk, és mit is csinál az illető. A végső csatát végig izgatottan vártam, de sajnos nagyon elsietted. Ha néhol azonban átdolgozod, illetve kitérsz néhány fontos részletre, valamint több akciót viszel magába a csatába, akkor tényleg egy igazán összeszedett és egyedi történet lesz ez. Jelen állapotában azonban leginkább csak az egyediség a főjellemzője.
Szubjektív álláspont: 5 pont
Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért nem tudott igazán magába szippantani a történeted. De nem tudott, és ezt biztosan tudom. Bár végig pörgött a cselekmény, én úgy éreztem magam olvasás közben, mint amikor a körbe-körbe forgó körhintát nézed, ahogy te stabilan állsz egy adott pontban, és onnan figyeled a körforgást, az elmosódó színmasszát. Látod, de nem érzékeled, nem vagy részese, a te fejed nem a forgástól szédül meg, hanem attól, hogy kívülállóként próbálod értelmezni, átélni a jelenséget.
Köszönöm, hogy olvashattam a történeted!
Üdv,
Porthos