Cím:
Egy
lator akarata – Hasadás
Csapat:
Alatta
Kulcs:
„zombi
járvány”
Korhatár:
16
év
Figyelmeztetések:
AU,
OOC, enyhe erotikus tartalom
Jellemzők:
Akció,
Kaland, Dráma
Jogok:
A
Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling tulajdonát
képezik, én mindössze megpróbálom bontogatni igen silány fantáziám szárnyait a
segítségével.
Páros:
Bill/Hermione
Leírás:
Voldemort tervez, Dumbledore képi mivoltában is végez, Perselus Piton elvégez,
Harrynek pedig megmarad ennek az igencsak szoros gordiuszi csomónak a
kibogozása. De ez csak az előzmény. Ami közben történik, az már igazán
bonyolult.
Egy lator akarata – Hasadás
Prológus
– Rájött.
És Albus Dumbledore nagyon jól tudta, mit ért ez alatt
Perselus Piton. A bájitaltan professzor, újdonsült igazgató, utolsó erejéből
nyögte a szavakat, majd összeesett irodájának kandallójánál. Az agg varázsló,
aki addig portréja karosszékében ücsörgött, úgy pattant fel, mint akire
parázsló szenet dobtak. Azonnal a gyengélkedői keretébe futott, és értesítette
Madam Pomfreyt Perselus kritikus állapotáról. Tudták, hogy ez meg fog történni,
de csak sejteni lehetett, mikor. Nos, elérkezett a pillanat, hogy a halálos
átok megváltást jelentsen büntetés helyett. Voldemort pontosan tudta, hogyan
vesse be az eszközeit, a kérdéses mindössze a mikor volt. Valamint az, mi a
terve még Perselus Pitonnal, ha életben hagyta?
Albus Dumbldedore-nak egyáltalán nem tetszett ez a
fordulat, mivel Tom a horcruxokat igazán jól elrejtette… Akkor a Pálcák Ura
mégis miért nem kell neki, ha egy pöccintéssel megszerezhetné?
Itt valami nem stimmelt.
***
Perselus Pitont az eset után egy hétig tartották
mesterséges kómában, aztán még két hét komoly szedatívumos terápiát kapott a
biztos gyógyulás érdekében. Dumbledore régen látott ennyire megkínzott embert.
El se tudta képzelni, hogyan lehet elviselni egy nyilvánvalóan többszörösen
alkalmazott Cruciatust úgy, hogy ép maradjon az elme. És a testnek hogyan marad
ereje a hopp-hálózaton keresztül közlekedni.
Rejtély, honnan van ennyi kitartása Perselus
Pitonnak.
Dumbledore mélázva nézte portréjából a férfit,
akinek mindig szigorú, komor arca ezúttal kisimult volt és nyugodt. A sors fura
fintora, hogy pont egy kiadós kínzás kellett ahhoz, hogy végre békésen aludjon.
– Mióta bámul?
Perselus nem
nyitotta ki a szemét, továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyán. Milyen jó,
hogy az az átkozott kép pontosan az ő ágyával szemben lóg. Biztosan véletlen.
– Az igazat megvallva, fél órája jöttem át ide –
nyilatkozta Albus.
– Vagyis kettő.
– Látom, visszatért az időérzéked!
Dumbledore valóban szerfelett vidám lett, tekintete
még a képen keresztül úgy csillogott örömében, hogy szinte életre kelt. Piton
egy pillanatra kinyitotta a szemét, és vetett rá egy cseppet sem szívmelengető
pillantást.
– És a látásod is, remek! – folytatta, bár rossz
ötletnek bizonyult, ugyanis Piton felhorkantott és visszahunyta a szemét.
Valahogy jobban esett neki legalább ennyire
„elbújni” a volt igazgató fürkésző, óvó, kíváncsi, sajnálkozó pillantása elől.
És egyébként is zavarta az az undorító világosság, ami a gyengélkedő hatalmas
ablakin tódult be.
– Bizonyára az a tény nem hagyja nyugodni, hogy még
életben vagyok.
– Azért ne ilyen szőrösszívűen fogalmazd meg,
Perselus. Nyilván foglalkoztat az ügy, de az állapotod még inkább.
– Mint látja, jobbat talált ki egy egyszerű
Avadánál. Kreatívabb, nem csalódtam.
– Nem értem a lépést. Ez nem vall Tomra.
Voldemort világéletében mindent azonnal akart. Legfőbbképp
persze olyasmiket, amelyeket öldöklés árán szerzett meg, ehhez képest azonban
elég amatőrnek hatott „pusztán” majdnem megölni az egyik emberét… Csakhogy ebben
az esetben is adott a mögöttes tartalom. Játszott.
– Valamivel csak kell szórakoznia, ha már nincs többé
horcrux-biznisz, nemde?
És Perselus ismét ránézett, de ezúttal nyitva
tartotta a szemét. Albus rég döbbent le ennyire. A lélekszaggatás alattomos és
szörnyű tett volt már önmagában, de ezek szerint még lehetett fokozni, és Tom rájött,
hogyan, ehhez pedig Perselusra is szüksége lesz. Az agyában mugli filmként
vetült le a jócskán hiányos kép…
– Nem állt szándékomban most kifaggatni téged, de
Pomfrey mérges pillantása nagyon is megér ennyit.
– Most már
csak egy portré, elsétálhat anélkül, hogy Poppy utánamehetne.
– De még vissza kell jönnöm.
Ebben volt igazság. Perselus majdnem el is
mosolyodott, de legyűrte a késztetést.
– Kár szaporítani a szót! Rájött, hogy nem ő, és nem is Draco a pálca
valódi gazdája. Ebből arra is rájött, hogy én nyilván tudtam erről, továbbá
arra is, hogy ezt egyedül öntől neszelhettem meg. Rosszul érintette.
– De mégis miért hagyott életben? Szó nélküli első
teendője kellett volna hogy legyen a te kivégzésed. – És az agg varázsló arcára
komoly gondterheltség ült ki, pánik és tanácstalanság.
– Nagyon jól tudja, hogy az piros masnis
ajándékdoboz lett volna tőle… Majd én ölöm meg saját magam az ő átkával.
Perselus hiába beszélt rébuszokban, Dumbledore akkor
is értette. Nem is vágott a szavába, felesleges kérdésekkel se traktálta, csak
várta, hogy Perselus összeszedje a gondolatait, az erejét a beszédhez, és
befejezze.
– Időhurok átok. Ilyen egyszerű. Az összes nem
tisztavérű mágus elméje meg fog bomlani előbb-utóbb. Ez pusztán attól függ,
mennyire erősek. Zombikat fog gyártani belőlük, fokozatosan elszívja a
mágiájukat, miközben észre se veszik, az aranyvérű bagázsa meg végig fogja
nézni, akár valami bolond, mugli szappanoperát. Ó, és a varázslatot
természetesen én hajtom végre, amint lehet.
– És így saját magaddal is végzel – foglalta össze
Albus.
– Mondtam, hogy kreatív.
És Perselus Piton megvonta vállát, noha soha azelőtt
nem tett ilyet.
– Viszont még mindig nem eléggé… – szólt sejtelmesen
Albus.
És Pitont ismét elfogta az az érzés, ami már oly’
sokszor, amióta ismerte Albus Dumbledore-t… Megijedt. Rémes volt ugyanis a
gondolat, mely szerint ha Dumbledore lett volna egy beteg, hatalommániás
pszichopata, és nem Voldemort, akkor jócskán megszívta volna mindenki. Ezt a
vibráló energiát, optimizmust, tudást, erőt és intelligenciát átültetni valami
gonoszságba egyenlő lett volna egy apokalipszissel.
– A saját fegyverét fogod rászegezni, Perselus. Így is
bele fogsz halni, a portréd ugyanúgy az enyém mellé kerül, de legalább
nyerhetünk Harrynek némi időt, hogy tegyen az átok ellen.
– Mire gondol?
– Az átok specifikus, maga meg félvér… Nos,
ugyanannyira erős, mint amennyire gyenge bizonyos energetikai szinteken.
– Ha kérhetném, ne mondjon olyasmit, amivel már
tisztában vagyok.
– Az átok nem csak akkor fog sikerülni, ha a nem
tisztavérű mágusokra szórja, Perselus. Voldemort saját csatlósait sújtjuk le.
– Dumbledore, tisztelettel, de szerencsére nem
minden aranyvérű hülye, vak és inkompetens. Ahogy mindig hangoztatta, semmi sem
csak jó vagy csak rossz. Mindkét oldallal szimpatizálnak aranyvérű mágusok.
– Mint minden, ez is áldozatokkal jár majd, de Harry
mindenre rájön és talál megoldást.
– Nem tudom eldönteni, hogy maga naiv, elvetemült
vagy bolond – kelt ki magából a mágus. – Potter a Weasleyk nélkül érzelmileg
képtelen lesz boldogulni. Az egyiknek udvarol, a másik a barátja, a többi
körberajongja, úgyhogy ez elég övön aluli lesz ahhoz, hogy lelassuljon és siránkozzon.
Granger okos ugyan, tettre kész és nyomokban még empatikus is, de nem lesz elég
Potter istápolására…
– Nem biztos, hogy ez gyengíteni fogja Harryt.
Persze fáj majd neki, hiszen ahogy az imént mondtad, jelentős érzelmi szálak
fűzik bizonyos emberekhez, de épp ez fogja arra ösztökélni, hogy a végére
járjon mindennek.
– Akkor sem vagyok biztos benne, hogy két
griffendéles gyerek képes lenne-e egy olyan átokkal szembeszállni, amit a
kontinensek szétszaggatásakor szórtak a mágusokra.
– Ez esetben Bill ellátja őket néhány érettebb
tanáccsal, Perselus. Nem hagyom őket magukra.
A bájitaltan professzor érezte, hogy hasztalan lenne
minden próbálkozás, amivel lebeszélné Albus Dumbledore-t a tervéről, mely
mindössze pillanatok alatt kapott életre pár elejtett mondatból. Az egészben
ráadásul az volt a bizarrabb, hogy talán működhetett is.
– Megint megtépázza a fiút – jelentette ki Piton.
– Ha nem bírná ki, nem tenném.
Mindkettejük hangja sejtelmes volt, atyai,
ugyanakkor szemrehányó.
– Összekeveri valakivel.
– Nem keverem össze, viszonyítom.
*-*-*-*
Néhány hét múlva Perselus Piton aranyvérű mágusok ezreire
szórta ki átkát. Voldemort szinte szűkölve és toporzékolva volt kénytelen
szembesülni azzal, hogy tökéletesnek hitt terve egykori kémével egyetemben
semmisül meg.
1. fejezet
Inkubáció
– lappangási szakasz
– Hahó, haver, kelj már
fel! Valami nagyon állat történhetett velünk az éjszaka.
Harry Ron izgatott
hangjára ijedt fel, ami közvetlenül mellőle jött. Azt se tudta, hol van vagy
baj van-e, azonnal kiugrott párnái közül – illetve ugrott volna, ha épp nem
csavarodik bele a takarójába –, és le is esett az ágyáról. Ron nevetve nézte
végig a jelenetet, de egyből abbahagyta, amikor szembetalálta magát a Kis
Túlélő cseppet sem túlélhetőnek tűnő pillantásával. A Sebhelyes végül
kitapogatta a szemüvegét, és bosszankodva meredt rá barátjára, aki bárgyú-bamba
tekintettel bámulta a kezét.
– Hát ez tök baró! –
mosolygott a Vörös.
Harry tényleg kezdett kijönni a sodrából. – A
kezed?
– Nem csak a kezem, az
egész testem! – folytatta Ron. Meglehetősen el volt ragadtatva magától, barátja
már annál kevésbé.
– Ron, normális vagy?
Azért keltettél fel, hogy elmondhasd, mennyire tetszel magadnak? A frászt
hoztad rám, azt hittem, baj van.
– Baj? – kérdezett
vissza, de hangja még mindig fátyolos és izgatott volt egyszerre, Merlin tudja
mitől. – Attól függ. Egy éjszaka alatt négy évet öregedni mennyire az?
– Te most miről
beszélsz? – Harry kezdte elveszteni a fonalat.
– Vagy talán Fredék
tréfálkoznak a Kor-korrigálóval? Mert évek óta mondogatják, hogy kipróbálják… –
Ron oda se figyelt Harryre. Valami furcsa elméletet fejtegető tudósra emlékeztette
őt leginkább. – De nem is érdekel! Mindig is úgy gondoltam, hogy tizenhétnek
lenni a legjobb.
– Hogy érted, hogy
tréfa? És miféle öregedésről beszélsz? Elárulnád végre, mi a búbánat jött rád?!
Kétségtelen, hogy Ron
megint kiment éjszaka, és belakomázott. Legutóbb, amikor ez történt, reggel
határozottan állította, hogy márpedig ő tényleg mugli kosárlabdameccsen játszott
profikkal. Csak ez most sokkal furcsább volt.
– Ó hát persze! Te még
nem is láttad…
Azzal Ron a tükör elé
vonszolta a vonakodó fiút.
– Na, mit szólsz? Tök
jól nézünk ki, nem? – kérdezte, közben elégedetten mustrálta magát, Harrynél
azonban itt telt be a pohár.
– Te csak azért
rángattál ki az ágyból hajnalok hajnalán, hogy illegesd magad a tükör előtt?
– Nem értelek, Harry!
Hát nem veszed észre? Tizenhárom évesen így kinézni egyik napról a másikra…
Harry nem tudta eldönteni, hogy Ron csak ugratja-e,
beütötte a fejét, álmodott valamit, esetleg valóban az ikrek lennének-e a
háttérben… Akkor vált világossá számára, hogy barátja tényleg nem viccelődik,
amikor Siriusról kezdett hadoválni, Csikócsőrről, a Kviddicskupáról és
Cedricről. Annyira nem volt se tapintatlan, se érzéketlen, hogy szóba hozza
őket némi hajnali poénkodás reményében. Mintha visszament volna az időben, és
az utóbbi három és fél év meg se történt volna… Annál a pontnál, amikor Ron
bolgár és ír zászlók után kezdett kutatni, Harryt hatalmába kerítette a félelem.
Nagyon remélte, hogy ki tudnak találni valamit, ugyanis az esküvőn így nem
lehetett részt venni vele. Nemhogy horcruxok után keresgélni…
*-*-*-*-*-*
Hermione arra ébredt, hogy csend van. Ez önmagában
igen kellemes kezdése lett volna a reggelének, azonban a tény, hogy az Odúban
aludt, ráadásul az első Weasley-fiú esküvőjének napján, az már okot adott némi
baljós érzésre… Az órájára pillantott, hátha még túlságosan korai az időpont,
ám csalódnia kellett. Fél hét múlt. Nemhogy hamar volt, egyenesen el is
aludtak.
A boszorka úgy pattant ki párnái közül, mint akit
leforráztak. Odaugrott Ginnyhez, aki a másik ágyon feküdt, megrázta a vállát,
azonban a lány észre se vett semmit. Úgy aludt tovább, mint a bunda.
– Ginny! – szólongatta. – Késésben vagyunk, kelj
fel!
Erre a hétalvó már mocorogni kezdett és durmolt
valamit a szünetről, átkokról, Merlinről...
– Na végre! Már azt hittem, csak akkor ébredsz fel,
ha leöntelek vízzel… Öltözz fel, aztán találjuk ki, mit mondunk édesanyádnak
arról, hogy aludtunk el. Nem is értem, miért nem jött még fel és rángatott ki
bennünket az ágyból… Kész csoda!
Hermione nem is figyelt Ginnyre, csak magáról
megfeledkezve öltözködött, pakolászott és rendezte az ágyát. A vörös lány felkelt,
majd laposakat pislogva körbenézett, mintha most járna először abban a
szobában… Álomittasan fürkészte körülötte sertepertélő barátnőjét, de nem szólt
semmit. Hermione, amikor észrevette Ginny tanácstalanságát, egy pillanatra elmosolyodott
és hozzá fordult:
– Jó reggeeelt! – mondta nyájasan, majd szigorúan
ecsetelte tovább meglátásait: – Tudom, hogy túl korán van, de azért egy
hangyányival több izgatottságot vártam a bátyád esküvőjének napján. Bár az is
lehet, hogy összes nekem jutott… – kuncogott.
Ginny összeráncolta homlokát: – Miféle esküvő? –
majd ránézett, aztán kikerekedett szemekkel bámulta: – Mi történt veled?
– Hát Billé, te butus! Mondjuk ennyi báttyal az
oldaladon megértem a pillanatnyi elmezavart – magyarázta Hermione inkább
magának, mint neki. – Hogy érted, hogy hogy nézek ki? Reggel van.
– Hát úgy egészben. Mikor öregedtél ennyit?
Hermione próbálta nem zokon venni a kérdést, de
persze nem ment neki.
– Ilyenkor nem öregszünk, Ginny, hanem fejlődünk –
hangsúlyozta kissé flegmán. Eleve nem is tudta hová tenni Gin beszólását. Este
még nem volt ilyen goromba.
– Valami bűbáj? – kérdezte hirtelen a Vörös lány. – A
bál miatt? És hogy kerültünk haza?
– A bál az túlzás. Esküvőre készülünk.
– Áááá, szóval szerinted Trimágus-esküvő lesz?
Itt már Hermione kezdett rosszat sejteni. Ginny
túlságosan komoly volt, és az is látszott rajta, mennyire nem érti a helyzetet.
Mintha nem is lett volna jelen a jelenben, hanem…
– Ginny, melyik évet írjuk? – kérdezte óvatoskodva a
boszorka.
– 1995-öt. De miért kérdezed?
A Granger-lánynak persze egyből milliónyi eshetőség
futott át az agyán Ginnyvel kapcsolatban. Nem merte sem megerősíteni, sem
cáfolni barátnője állítását. Jobbnak látta felkelteni Harryéket.
*-*-*-*-*-*
Bill Weasley a napi kemény edzés-forró zuhany-kiadós
reggeli hármasát semmiért sem adta volna fel, és aki ismerte őt, tudta, hogy ez
a rituálé nem pusztán rigolya, hanem elengedhetetlen része a reggelének. Ha az
ember ősi átkok megfejtését és megtörését művelte folyamatosan, ráadásul még
vérfarkas is, akkor fizikailag és mentálisan is mindig toppon kellett lennie.
Azt azonban sosem gondolta volna, hogy élete legszebbjének titulált napján,
amelyen a legfontosabb lett volna hódolni ezen szokásainak, éppen a saját
édesanyja gátolja meg.
Felfrissülve indult a konyhába valami jó, szaftos
maradék reményében. Némileg nyugtalanította ugyan a tény, hogy ez lesz az
utolsó vőlegényként elköltött reggelije, de aztán eszébe jutott, milyen csodás
pillanatok várják őt Fleurrel, és el is szállt az aggodalma. A konyhába lépve
meg se lepődött azon, hogy édesanyja már ott tesz-vesz ezen a korai órán. Dudorászva
pakolászott, a kávévíz már forrt, két bögre állt az asztalon… Elmosolyodott. A
legjobb napjai mindig itt és így kezdődtek.
– Jó reggelt, anya!
Bill vidáman köszöntötte őt, mire Molly ijedten
sikkantott fel a váratlan hangra. A férfi kissé megrestellte megát, egyáltalán
nem akart ráijeszteni az anyjára, de már késő volt. A boszorkány a szívéhez
szorított kézzel kapkodta a levegőt, és úgy bámult rá, mintha most látta volna
először.
– Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni. Csak én
vagyok.
Bill először nem tudta hová tenni a zavart, amit
okozott, de rögtön észbe kapott.
– Bocs, mindig elfelejtem, hogy ti nem szoktatok
hozzá, de én általában félmeztelenül reggelizek. Mondtad már, hogy kapjak fel
valamit, de sose jut eszembe… – Ám
szerencséjére az egyik székre rá volt terítve egy póló, mintha neki hagyta
volna erre az esetre az egyik hanyagabb öccse. Gyorsan felhúzta, majd
elvigyorodott. – Meg is van oldva. Azt nekem főzted? – kérdezte kedvesen.
Molly azonban továbbra is olyan kétségbeesetten
bámulta, hogy Bill nem is tudta szó nélkül hagyni.
– Mondd, anya, jól vagy?
– Anya? Még csak az kéne! – Molly, bár megszólalt,
egyáltalán nem olyasmiket mondott, amiket Bill várt. – Elárulná, mit keres a
házamban? Hogy jött be?
– Ez valami vicc? Ennyire felhúztak az ikrek?
Gondolhattam volna, hogy ezen a napon is hozzák a formájukat. – A férfi
lemondóan megdörzsölte a homlokát, majd sóhajtva leült az egyik székre. – Mit
csináltak már megint?
– Na idefigyeljen, fiatalember! Nem tudom, hogy
került ide, azt se, milyen modortalan ikres családból való, de tűnjön a
házamból, mert szólok a férjemnek! És azzal még jobban járt, ha őt hívom…
Molly Bill nyakához szegezte a pálcáját, és
dúvadként fújtatva, elsötétült tekintettel nézte őt. Itt valami egyáltalán nem
volt rendben, ennek már fele sem volt tréfa.
– Anya, jól vagy?
– Fejezze már be az anyázást, jóember! Nekem
nincsenek gyermekeim.
Bill nem tudta, mi a nyavalya történhetett az
anyjával, de jobbnak látta nem annak szólítani. Feltartott kézzel, lassan kelt
fel székéről, majd óvatosan hátrálni kezdett, Molly azonban továbbra is
bizalmatlanul méregette őt, ugrásra készen. Ha valaki ezt látta volna, aligha
hiszi el.
– Na de Molly, mit művelsz? De hiszen ő saját a
fiad!
Arthur Weasley hangja csendült az ajtóból, mire a
boszorkány ismét ijedten összerezzent. Bill hálát adott magában apja
érkezéséért, de valami azt súgta neki, annyira azért ne örüljön…
– Kicsoda maga és honnan ismer?
– Ugyan, Molly! A férjed vagyok! Bolondgombát ettél
reggelire? Ereszd már el… – szólt a mágus, és megindult feléjük.
Molly Arthurra is úgy bámult, mintha ő se lenne
teljesen komplett.
– Menjen innen! – sikította szinte magából kikelve
Molly.
Az asszony egyből Arthur felé suhintott a
pálcájával, aki a nem várt átkozódástól nekirepült a falnak, majd a földre
rogyott. Bill ijedten pislogott a nőre, aki bár az anyja testében volt,
egyáltalán nem hasonlított rá. Mintha egy éjszaka alatt szöges ellentétévé vált
önmagának.
– Magára is ez vár, látja? A bűntársa, igaz?
Molly hangja már-már paranoiás volt. A pálcát megint
hozzányomta Bill nyakához, és elszántan, ugrásra – átkozásra – készen várta,
mit mond a férfi. Bill azon gondolkodott, mégis hogyan szabadulhatna el. Ha
továbbra is azt mantrázza, hogy a fia, őt is képes lesz megátkozni, mivel eddig
se hitte el. Ha betörőnek vallja magát, ami megint csak elég fura lenne, akkor
ugyanúgy használhatja a pálcát. Fizikailag ugyan ő volt fölényben, de esze
ágában se volt bántani az anyját.
– Stupor!
Egyszerre Harry hangja hallatszott a lépcsők felől,
és Mrs. Weasley máris kábultan hevert a padlón. Bill hitetlenkedve ránézett, de
tudta, hogy Harrynek nem nagyon maradt más választása… A fiú iszonyatosan
szégyellte magát és látszott rajta, hogy hamarabb harapta volna el a nyelvét,
ha rajta áll, mintsem hogy pálcát emeljen Mollyra. Hermione szorosan mögötte
lépdelt, hasonlóan rosszul nézett ki, idegesnek tűnt és sápadtnak.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetben
kell mondanom nektek, de köszi, srácok – mondta Bill. – Ti tudjátok, mi folyik
itt? Anyám nem ismert meg se engem, se apát. Látjátok az eredményt.
– Az eddigi tapasztalataink alapján nagyon úgy
tűnik, hogy Voldemort űz velünk egy igencsak galád tréfát – foglalta össze
Potter.
– Hogy érted?
– A családunk teljesen kifordult magából – közölte
Harry nyugtalanul.
– És még enyhén fogalmaztunk – mondta letörten
Hermione.
– Vagyis nem csak anya az egyetlen... – suttogta
Bill magáról megfeledkezve. Látszott rajta, hogy sokként érték a tények, de
mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, azonnal rendezkedni kezdett. – Ti
vigyétek apát a fészerbe, aztán menjetek az esküvői sátorba. Én bezárom anyát a
hálóba, aztán utánatok megyek.
Úgy is tettek. Nagyjából öt perc után már együtt
tartottak a sátorhoz.
– Kész káosz – foglalta össze Hermione. – Ginny
nemhogy az esküvőről nem tud, de eleve Fleurről se, szóval teljesen ledöbbent.
Meggyőződése, hogy a Trimágus bál miatt alkalmaztam valami bűbájt, hogy
nőiesebb legyek…
– Ron szintén. Cedricet emlegeti, Siriust, Csikót,
és totál be van sózva a kviddics kupa miatt. Ó, és imádja magát! – tette hozzá
Harry, majd amikor észrevette a rosszalló pillantásokat, csak annyit mondott: –
Tudom, hogy kemény a helyzet, de ezt nem lehet máshogy elmondani. Ron nevetséges
és idegesítő volt egyszerre. Ennyi.
– Anya nyilvánvalóan valahol a gyermekvállalás
előtti hónapoknál járhat… Furcsa volt azt hallani tőle, hogy nincsenek
gyerekei. Ez olyan, mintha Voldemort állítaná azt, hogy nem ölt embert –
magyarázta Bill egy apró mosollyal a szája szegletében.
– Szerinted Fleurék is…? – Harry nem fejezte be a
kérdést, mivel nem is tudta pontosan, hogyan is tegye fel. Másrészről fájó
volt.
– Nem azért nem jöttek, mert elfelejtették, milyen
nap van ma. Ki fogjuk deríteni, mi ez az egész – válaszolta Bill.
Az egész helyzet groteszk volt, hihetetlen, ráadásul
aggasztó is. Egyiküknek sem volt teljes képe a kialakult káoszról, csak
találgattak és abban bíztak, hogy nem mindenkinek ment el teljesen az esze…
Belépve a sátorba mindhárman megtorpantak.
Egyszerűen varázslatosan festett a helyszín, bájos volt és hívogató, már
tényleg csak az ünneplő emberek hada hiányzott a teljességhez, a baj csak az
volt, hogy épp a vendégsereg és a házigazdák hiányoztak…
Bill semmiféle reakciót nem mutatott, komoly
ábrázata csak annak árulkodott volna, aki ismeri, Harryék azonban jó esetben is
mindössze ünnepekkor futottak vele össze vagy a Rend gyűlésein, de ekkor se
fordítottak rá különösebb figyelmet. Hermione valahol bánta ezt, mert szeretett
volna valamit mondani bátorítólag, de ez több szempontból is lehetetlen volt.
Bill végül megszakította a döbbent, beállt csendet.
Hangja kemény volt és parancsoló, mintha minden elfojtott csalódottságát és
haragját így adta volna ki magából, mintegy lerázva magáról azt a terhet, amit
az érthetetlen helyzet hozott létre.
– Összegezzük, ki mire jött rá eddig. Valami azt
súgja, egyre kevesebb az időnk.
– Egyelőre az a biztos, hogy Ron, Ginny, Mrs.
Weasley, az ikrek és Charlie mind-mind megrekedtek valahol a régebbi éveikben.
Azt tudják, hogy hol vannak, ki-kicsoda, az akkori eseményeket, de semmi mást –
foglalta össze gyorsan Hermione.
– Apa a kérdőjel. Ő mintha ténylegesen a mai napban
élne, de… Attól tartok ez még változhat.
– Voldemort van a háttérben, ez nem vitás – kezdte
Harry. – Ne nézzetek megszállottnak, de ő az egyetlen, aki képes erre, hatalma
is van és adottak a körülményei. És mindezt csak azért, hogy a hülye kis
horxuainak ne essen bántódása…
A fiú megfeledkezett magáról. Hermione
jelentőségteljesen ránézett közben, de késő volt. Már épp magyarázkodni
akartak, amikor észrevették, hogy Bill egyáltalán nincs meglepve.
– Nyugalom, tudok róla. Kicsit halkabban kellene
beszélnetek akkor is, ha épp apám fészerének óvó falai közt vitatjátok meg a
dolgaitokat… Ott voltam, amikor becsörtettetek, de kimenni már nem tudtam.
– Óh. – Mindkettejük válasza ennyi volt.
– Egész szuper terv volt – szögezte le a férfi. – Tudom,
hogy ma indultatok volna, de mindannyiunk számításait jócskán áthúzták
feketével. A legnagyobb kérdés az, hogy csak a mi családunkat átkozták meg,
vagy mások is így jártak?
– Mindenkit érint – mondta határozottan Hermione. –
És van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon félrecsúszott a tervében, mivel
hetek óta szélcsend van. Egyetlen támadás sem történt, semmilyen fenyegetőzés
vagy egyéb kísérlet a pánikteremtésre, mivel minden idejét és energiáját
egyetlen dologra fordíthatta.
– Az nem lehet, hogy így védi a horcruxait? – kérdezte
Harry. – Elég hatásos lenne, lévén, hogy
bárkibe botlunk, attól semmi használhatót nem tudhatunk meg róla, mivelhogy
magukról se tudnak.
– Ha így lenne, már rég megtette volna. Simán félretehette
volna Dumbledore-t is – replikázott Hermione.
– Mindkettőtök koncepciójában van igazság, de valamit
akkor sem vettetek észre – tett igazságot Bill. – Mégis miért pont bennünket
hagyott meg a teljes tudatában? Egy átkot nem válogat, mindenkit leterít, ha
kell. Kivéve két esetet.
– Ha célzottan használjuk valakire – vágta rá egyből
Hermione.
– És ha eleve specifikus.
Ez a rövidke mondat annyi tartalmat hordozott
magában, mint száz másik. Az ember nem is gondolná, hogy a „fajlagos” kifejezés
mekkora erővel bír, ha olyasvalakik kezdenek el vele foglalkozni, akiknek
fontos. Nekik a származás sosem volt meghatározó elem, most mégis előtérbe
került akaratukon kívül.
– Bennünk egyetlen közös van: egyikünk sem
tisztavérű – mondta Hermione.
– De mi értelme lenne a saját, hőn szeretett
tisztavérű brigádját megátkozni? – Harry tényleg nem értette az összefüggést,
ahogy a többiek sem.
– Ezek az átkok bonyolultak, nem hétköznapi Lumos
vagy Reapro kategóriák – magyarázta Bill. – Még a főbenjáró átkok is kispályások
mellettük. Ez már sötét mágia, ami rengeteg energiát igényel, és nagyon kell
ismerni az alkalmazásukat. Sokkal magasabb szintű mágiagyakorlásról van szó, inkább
művészet. Dumbledore még képes lett volna rá, de hogy más is… Ezt nem gondoltam
volna.
– Te már tudod, mi lehet ez, igaz? – kérdezte
komolyan Hermione.
– Sejtem. És nagyon remélem, hogy tévedek.
Ekkor furcsa dolog történt, már-már komikusba hajló.
Mindhárman hitetlenkedve kapták a hang irányába a fejüket, ugyanis az igencsak
feszült végszó után mekegést hallottak. Egy patrónus ácsorgott a sátor
bejáratánál, kecske alakban.
– Hát ez meg?
Hiába néztek egymásra, majd az áttetsző kis lényre,
egyikük sem tudta, honnan tűnhetett elő. Az állat egyszer csak kifelé indult,
és látszott rajta, hogy pontosan tudja, merre tart. Az újdonsült trió végül
utána eredt, de félúton megtorpantak, a kecske ugyanis a nem messze lévő erdő
felé vette az irányt. A helyzet kezdett gyanússá válni, pláne hogy egyikük sem
tudta, ki lehet a gazdája… A patrónus mintha megérezte volna a bizonytalanságot,
hátranézett, ismét mekegett egyet, majd a fejével a fák felé intett, és tovább
lépegetett.
– Ti sem ismertek senkit, akinek kecske lenne a
patrónusa, igaz? – törte meg a csendet Hermione.
– Fogalmam sincs, kié lehet, de a viharvert kinézet
ellenére nem lehet rossz szándékú a megidézője. Ahhoz, hogy ilyen hosszan
látható maradjon, sok jó emlékkel kell rendelkezni, tehát egy gonosz vagy
depresszív mágus aligha lehet a háttérben.
Bill meggyőző
volt, és mivel e téren neki több tapasztalata volt, Harryék nem ellenkeztek.
Hermione önérzetén ismét csorba esett, ezen az elfuserált napon már több
alkalommal azt érezte, amikor Bill megszólalt, hogy hiába a sok könyv, a
megannyi veszélyes helyzet, amiből kivágták magukat, a férfi józanesze és
körültekintő figyelme kenterbe vert mindent, amit eddig tudni vélt. Rég érezte
magát buta csitrinek, de az elmúlt órában aztán rengetegszer visszaköszönt a
lidérce. Látva Harry elfojtott bosszankodását, neki se lehetett kellemesebb.
A kecske tényleg az erdőbe vezette őket, közben
fokozatosan halványult. Amikor egy öreg szilfához értek, teljesen szerte is
foszlott, ők viszont hiába keresgéltek valami gyanús dolog vagy jelenség után,
nem találtak semmit, csak egy ütött-kopott, rozsdás locsolókannát.
– Azt hiszem, ezért vezetett ide bennünket.
Zuspsz-kulcs – mutatott a tárgyra Harry.
– Hm. A kérdés adott: hová a francba kerülhetünk
vele? – mondta ki Bill, amit mindannyian gondoltak.
– Itt már nem sokáig maradhatunk. Csak még
agresszívabbá fog válni mindenki, ami nem sok jót ígér.
– Hermionénak igaza van, el kell mennünk innen. Vagy
így, vagy úgy – jelentette ki Harry.
– Nem tudom, lehet-e fokozni a bonyodalmakat,
srácok. Én is azt mondom, hogy nézzük meg, hová visz bennünket ez a kacat. Ha
kiderül, aztán elmegyünk a Kagylólakba. Momentán üres, szóval ott már
kitalálhatunk valamit.
Erre a mondatra Hermione zavartan lesütötte a
szemét, Harry meg hirtelen nagyon érdekesnek találta a lábánál heverő kavicsot.
Ma kellett volna megülni a menyegzőt, a Kagylólak pedig a nászéjszaka, az új
közös élet kezdetének kellett volna lennie az ifjú pár számára, nem pedig
tanácskozások színhelye. Csakhogy nem volt semmiféle esküvő, friss házaspár, és
közös otthon se.
Bill, amikor észlelte, hogy Harryék igencsak feszengnek
az ötlet hallatán, elnevette magát.
– Hé, emberek! Ha arra koncentrálunk, ami sohasem történt
meg, nem sokra jutunk. Ma már nem nősülök meg, de ez nem jelenti azt, hogy
soha.
– Ne haragudj, csak az jutott az eszünkbe, hogy a
Kagylólakot nem épp nekünk kellene belakni.
– Egy időre muszáj lesz.
Ám mielőtt Harryék bármit is reagálhattak volna,
Bill a kannához lépett.
– Fogjátok meg!
Amint mindhárman belekapaszkodtak az eszközbe, az
valóban aktiválódott. A kellemetlen rángatózás és forgás gyorsan felidézte
bennük egykori hasonló élményeiket, majd nem sokra rá elfogta őket a hányinger
is. Ez volt a legfelkavaróbb módja a varázslatos helyváltoztatásnak, és talán
legutálatosabb is.
Szédelegve próbáltak feltápászkodni, miután a kulcs
kidobta őket valahol. A valahol ráadásul
nagy örömükre ismerős helyen volt, ugyanis a Szárnyas Vadkanban találták
magukat.
– Ez a Vadkan! – szólt Harry vidáman. A mai
napjukban talán ez volt az első örömhír.
Egy rekedtes, türelmetlenkedő köhintés hallatszott a
hátuk mögül.
– Aberforth! – Bill megkönnyebbülten kiáltott.
– William, jó látni! – biccentett a mágus.
– Magát nem különben – üdvözölte Bill, közben kezet
ráztak. – Meg kell mondjam, összezavart a patrónusa, ugyanis valamennyi
rendtagét ismerem már, de a kecskéről fogalmam sem volt.
– Kevesen ismerik, és ez éppen így van jól – mondta
barátságos hangon a férfi, mégis volt valami idegenkedő a megjelenésében és a
szavaiban is. – A rendtag az túlzás, inkább csendes, pártatlan megfigyelő.
– Közelebb van a Rendhez, mint Voldemort
elmebajához.
Harryék némileg bizalmatlanul méregették a varázslót
mindannak ellenére, hogy nagyon hasonlított Albus Dumbledore-ra.
– Harryket ismeri, igaz?
– Személyesen nem.
– Üdvözlöm, uram!
Hermione előzékenyen kinyújtotta a kezét, majd Harry
is úgy tett, mire a férfi kezet rázott mindkettejükkel. Amint túlestek ezen a
formaságon, Aberforth rá is tért a lényegre: – A bátyám kért meg rá, hogy hívjalak
ide titeket. Ez lesz a legbiztonságosabb módja, hogy eljussatok az irodájába.
Gyertek utánam.
Követték őt. Annyi kérdésük lett volna, de a mágus
szűkszavúsága igencsak kevés merszet nyújtott nekik. Harry végül engedett a
késztetésnek és rákérdezett:
– Minden tiszteletem, uram, de maga tud valamit?
Dumbledore professzor mesélt magának?
– Vártam ezt a kérdést, fiatalember – mosolygott a
türelmetlenkedésen a férfi. – Elmondott mindent, de jobb lesz, ha tőle
halljátok.
A bárpult mögötti kamrába mentek, onnan egy ajtón át
egy keskeny folyosóra értek, majd meg is álltak egy hatalmas képkeret előtt,
ami egy kaput ábrázolt. Aberforth azonnal ki is nyitotta, mögötte pedig egy
fáklyákkal kivilágított alagút tárult eléjük.
– Ez a Roxfortba vezet, a kőszörnyhöz, ami felvisz
benneteket az igazgatóiba. Nincs jelszó, tudják, hogy menni fogtok.
– Köszönünk minden segítséget! – hálálkodott Bill.
– Fontos és hasznos volt. Nem kell túlreagálni.
Innentől Aberforth már nem tartott velük. A három
fiatal kétkedve és a legrosszabbra felkészülve tette meg az irodába vezető
métereket. Való igaz, hogy titkos alagútról beszéltek, de azért az egészséges
félsz nem hagyta őket nyugton. Ismeretlen, hűvös, szűk és mocskos volt a járat,
vagyis a körülmények se sokat segítettek rajtuk. Mindhárman magukba feledkezve
gyalogoltak, nem is szóltak egymáshoz, csak a napi eseményeken rágódtak. Meg
persze azon, Dumbledore vajon mivel tud előállni.
Nagyjából tízpercnyi volt az út, amíg a kijárathoz
értek. Egy egész félreeső kép mögül jöttek elő. Visszagondolva az iskolás
éveikre, mintha ez a keret itt se lett volna, de persze a Roxfortról beszéltek,
ahol egyetlen egy dolog volt biztos: az, hogy semmi sem volt biztos…
És már ott is voltak a szobor előtt. Az egész olyan
idegen volt és sivár… A hely, amit nemrég még az otthonuknak neveztek, ezúttal
annyira közönyösnek hatott, mintha nem is iskola lenne, nem is legszebb éveik
színhelye, hanem pusztán kőfalak összessége. Harryt megrohanták az emlékek,
különösen amikor beléptek az irodába, amely ezúttal üresen fogadta őket.
Dumbledore nem ült a székében és Fawkes sem gubbasztott a megszokott helyén, ráadásul
szinte semmi sem úgy állt, ahogy annak idején Dumbledore hagyta.
– Ááá, hát itt vagytok! Örömmel látom, hogy Aberforth
sikerrel járt – köszöntötte őket az egykori igazgató a portréjából. – Igazán
hasznos jószág a kecske, nemde?
– Professzor! – köszöntek vissza mindhárman. A
kecskés megjegyzést inkább elfülelték.
– Furcsa így látni magát… – tette hozzá Harry, mire
Dumbledore már vissza is válaszolt: – Egy percig se szomorkodj, Harry. Hidd el,
hogy itt sokkal nyugodalmasabb nekem.
– Rátérhetnénk végre a lényegre? – A karcos,
türelmetlenkedő hang Pitontól származott. A portréja pontosan ott állt
Dumbledore-é mellett. – Alig van időnk, ne diskurálással vesztegessük!
Mindhárman ledöbbentek a bájitaltan tanáron. Tehát ő
is meghalt… De mikor? És hogyan? Harry megfeszült a haragtól. Mégis hogyan
merészelték pont Albus Dumbledore portréja mellé függeszteni az övét? Azé az emberét, aki átverte és
megölte... Keze ökölbe szorult, arca eltorzult a dühtől. Legszívesebben
nekiment volna Pitonnak, de mivel pusztán egy kép volt, aligha tehetett volna
bármit is. Hermione látta rajta, mennyire ideges, ezért mellé lépett és
megfogta a vállát. Ő is hasonló érzésekkel volt tele, de próbált józan maradni.
Bill szintén bizalmatlanul méregette a fekete hajú férfit, Dumbledore viszont
szinte vidáman figyelte a frissen érkezett hármast.
– Mit keres ez
maga mellett? – kérdezte végül cseppet sem jóindulatúan Harry.
– Perselus? – kérdezte a mágus. – Mivel ő lett
utánam a soron következő igazgató, így ez a rendje. Reméljük, Minerva jó ideig
nem csatlakozik hozzánk…
– Akkor is förtelmes, hogy a gyilkosa pár centire
van magától – szúrta oda Hermione.
– Ejnye, Granger kisasszony! A képek már nem
árthatnak egymásnak. Mellesleg, Perselus nem megölt, hanem megmentett. Én
kértem meg mindenre, amit tett.
Erre nem számítottak. Persze honnan is gondolhatták
volna maguktól, hogy Dumbledore efféle intézkedéseket tett? Harry hitetlenkedve
pillantott az ősz varázsló képére. Valóban egy világ dőlt össze benne. Amit
igazinak vélt, az pusztán csalás és szövetkezés, titkolózás és hazugság
egyvelege. Mégis kinek hihetne?
Billék szintén megütközve nézték a képet, valahogy
nekik se volt ínyükre a mai nap után a rébuszokban beszélés.
– Elárulná valaki, mi folyik itt? Lehetőleg úgy,
hogy értsük. – Bill sosem szokott tiszteletlen lenni, de ezúttal a jó modor
érdekelte a legkevésbé.
– Mint ahogy hallották, Dumbledore engem bízott meg
azzal, hogy megöljem. Több nyomós ok szólt mellette, ámbár egyébként is
megtörtént volna Voldemort egyik elátkozott horcruxa miatt. Mi csak
felgyorsítottuk az eseményeket.
– Perselus tehát az utolsó utáni pillanatig hűséges
maradt hozzám és a Rendhez. Semmi szükség tovább firtatni ezt a tényt,
különösen mivel Tom ismét megnehezítette a kilátásainkat – hadarta Albus. –
Szerencsére, mi is az övéit. Nem véletlenül maguk hárman vannak itt velünk.
– Ez valahogy sosem véletlen – motyogta Harry.
Kezdett elege lenni a kivételezésekből.
– Mint tudjuk, William nem is olyan rég sajnálatos
módon Fenrir Greybeck támadásának áldozata lett. Enyhítő körülmény, hogy a
halálfaló nem volt átváltozva, így Bill sem lett teljes értékű vérfarkas,
viszont ettől még a tisztavérűsége megváltozott… Ezért is van itt most velünk.
– Mint ahogy azt kitalálhatták – folytatta Piton –, az
új átok csakis aranyvérű mágusokat sújt. Összetett és igen alattomos, de mivel
én magam szórtam a varázslótársadalomra, adhatok néhány instrukciót arra,
hogyan tehetünk ellene.
– Maga? – kérdezte Bill elképedve. – De ez hogyan
volt lehetséges?
– Én lettem a pálcák ura, amint lefegyvereztem
Dumbledore-t… Illetve Draco Malfoyt, de ez részletkérdés. Voldemort idővel
rájött, és úgy akarta megbosszulni, hogy a nagyszabású ötletét én hajtsam
végre. Természetesen halállal lakoltam érte, de legalább szórakozott egy jót.
– Mivel egy időhurok átok annyira legyengíthet egy mágust,
hogy belehalhat – magyarázta Bill.
– Ilyen esetben kockáztatni kell, nem? Hiszen a tét
mindenki más mágiájának a birtoklása – mondta ironikusan Piton.
– De ha életben marad, maga maradt volna pálca
tulajdonosa – akadékoskodott Hermione.
– Lefegyverezhetett volna. Ám mivel meghaltam, az
egyetlen eleven testet találja meg az gazdaként átok, esetünkben az övét – foglalta
össze a tényeket Piton.
– A nem tisztavérűektől akarta elszívni, igaz? –
kérdezte Harry. – Így könnyen megszabadulhat azoktól az emberektől, akik
rontják az összképét.
– Csakhogy Perselus módisított az átkon az én
hathatós kérésemre – jelentette be Dumbledore.
– De mégis miért volt szükség erre? – kérdezte
gyanakodva Bill.
– Kénytelenek voltunk így alakítani az események szálát
Harry miatt. Ő az egyetlen, aki tehet ellene, Bill.
Harry gyomra összeszorult a hallottakra. Már megint
a háta mögött szervezkedtek, ismét az ő érdekében gázoltak át mindenen és
mindenkin, csakhogy ezúttal olyan embereknek is bántódása esett, akik többet
jelentettek neki mindennél. Életében először látott hasonlóságot Dumbledore és
Voldemort között… Az egyik sosem válogatott az eszközökben, a másik, bár
angyalnak tűnt, megtévesztő volt. Mindenben rugalmas maradt, csakhogy keresztbe
tegyen a gonosznak. Közben pedig maga is hasonlóvá vált, mindenki más pusztán
bólogató nádbugaként nézte végig a csatájukat.
Harry tényleg kezdett kijönni a sodrából az
igazságtalanság hallatán. Ehhez képest a reggeli affér Ron viselkedésének
köszönhetően pusztán apró bosszankodásnak hatott. – Mi értelme van ennek?
Ugyanúgy legyengíti őket is, tehát részletkérdés, kitől veszi el ugyanazt. A
lényeg, hogy ő erősödik, és bármikor megjelenhet – akadékoskodott ingerülten.
– Nem tud mit kezdeni a mágiával, Harry – nyugtatta
őt Albus, bár aligha sikerült neki. – Eltűnt
egy időre. Rájött, hogy immáron fizikailag is egyedül maradt, és ezt ki kell
használni. Ha a félvér és mugli születésű mágusokat éri az átok, akkor sokkal
rosszabbul jár mindenki.
– Nem mindegy, hogy A-nak vagy B-nek megy el az esze
hamarabb? – kérdezte Hermione.
– Hosszú távon nem, Granger. Nem hiszem el, hogy
pont maga kérdezi. Az időről beszélgetünk,
nem rémlik? – kérdezte fölényeskedve Piton.
– Meg tudják fékezni, csak figyeljenek ránk – adta a
végszót Dumbledore.
A három fiatal még mindig kételkedve álldogált. Bill
tövéről hegyére birtokában volt az információknak, és szinte csak kivetni
valókat talált a két élethű portré szavaiban. A legjobb átoktörők az életüket
teszik fel az idő-térfogat, idő-korrigáló és kronológiai bizonytalanságok
témakörére. A mugli felsőfokú fizika morzsányi információ az állítólagos
valósághoz képest, és ha avatatlan kezek játszadoztak vele – mint mondjuk
Harry, Hermione és ő, sőt maga Dumbledore és Piton – abból sosem sült ki semmi
jó. Csapdába estek.
– Nézzék, a családom és megannyi barátunk létezése
megkérdőjelezhető, nem beszélve Voldemort egykori embereiről. Fokozatosan fogy
a varázserejük, ezzel párhuzamban pedig önmagukat is elveszítik, ami által még
agresszívabbá válnak majd. Egymással sem fognak szót érteni, ugyanis különböző
időkben „élnek”. Mi értelme lesz bármit is befolyásolni? Ha valami csoda
folytán megállítjuk ezt, akkor is újra kell élniük mindent…
Bill annyira belefeledkezett a mondandójába, hogy a
szeme szinte szikrákat hányt. Az elkeseredett düh, a veszteség és a
tehetetlenség csak úgy csorgott a szavaiból. Hermione a szája elé kapta a kezét
ijedtében, amikor megértette, mi forog kockán. Szeme megtelt könnyel. Már sosem
kapják vissza őket.
Harry félve tette fel a kérdést, amire már tudta a
választ, de azért még reménykedett: – Visszafelé fognak haladni az időben?
Bill nem nézett rá, a portrékat fürkészte
szemrehányóan. Úgy érezte a két rendhagyó elme sem számolt mindennel: – Egyáltalán
nem biztos, hogy mindenki. Van, aki két nap után ismét rendesen ébred.
2. fejezet
Prodromális
szakasz – általános és kifejezett klinikai tünetek
Harry feldúltan járkált a Kagylólak egyik
vendégszobájában. Tegnap ilyenkor még azt fejtegették Ronnal, mik várnak rájuk horcruxvadászat
közben, most meg… Merlinre, mennyivel könnyebb lett volna az a lehetőség! De
nem volt értelme ezen rágódni, ugyanis Voldemort már megint mindent
összekavart. Na meg Piton és Dumbledore, csakhogy teljes legyen a kép. Ők
hárman, illetve a többi félvér és mugli születésű, akik teljesen ki vannak
szolgáltatva az átoknak, majd kapkodhatnak.
Az egész rosszabb volt, mint egy rémálom.
Nem mert Bill szemébe nézni. Közvetve ugyan, de ő
tehetett arról, hogy a férfi elvesztette a családját, és ez borzasztó érzés
volt. Ehhez nem volt joga a két igazgatónak, akármennyire is kiváló mágusok,
nem ők a megmondhatói, kik essenek áldozatul. Voldemort beteg és hatalommániás,
tőle egy ilyen fordulat nem megy meglepetés számba, de a két, elvileg fehér
oldal élén álló férfi…
Harry csalódott bennük. Itt már családról volt szó
és értékekről, ők azonban se szó, se beszéd, beletiportak. Talán pont azért,
mert sosem tartoztak igazán sehová?
*-*-*-*-*-*
Hermione lesújtottan bámulta ki a nappali ablakából.
Arra gondolt, ami a Roxfortban történt; Dumbledore és Piton hozzáértőnek tűnő,
de egyébként laikus szavaira, Harry riadt tekintetére és Bill csalódottságára.
Hogyan fajulhatott minden idáig? A fiú, akit szeret, a legjobb barátnője és az
egész család már csak emlék. Élnek, persze, de már korántsem azok az emberek,
akik voltak.
Keserű mosollyal gondolt arra, hogy ha minden jól
megy, akkor most épp valahol London másik felén, egy eldugott mugli faluban
keresgélnek horcruxok után. Esetleg valami más, félreeső helyen, ahol Voldemort
elrejthetett egy lélekdarabot… Ám ehelyett a Kagylólakban ücsörög, egy szál
maga egy helyiségben, és azon tépelődik, hogyan lehetne szembeszállni az
idővel. A kérdés persze költői, nem kell intelligens boszorkánynak lenni ahhoz,
hogy tudja, lehetetlen próbálkozás. Ő már harmadévben megtanulta az időnyerő
átvételekor, mennyire rabul tudja ejteni az embert, ha némi befolyása van a
percekre, órákra, és ezáltal az emberekre. McGalagony fel se ajánlotta volna a
lehetőséget, ha nem élvez feltétlen bizalmat az irányába, és ha észleli, hogy
visszaél a helyzettel… Nem, abba bele se gondolt.
A veszteség egyelőre üres jelentéssel bírt számára,
mindössze tény volt, ám nagyon jól tudta, hogy pontosan az idő játéka és a szorult
helyzetek adnak tartalmat neki, amikor a legnagyobb szükségük lesz a
családjukra.
Mélázásából Bill zökkentette ki. Leült a kanapéra,
és ő is a távoli mugli fényeket nézte.
– Te sem tudsz aludni?
A kérdés felesleges volt és kissé suta, de legalább
elindította a párbeszédet.
– Próbáltam, de mivel össze-vissza álmodtam, így
inkább lejöttem ide. Valahogy itt sokkal békésebb – magyarázta Hermione, bár
maga se tudta, miért mélyedt bele ennyire a témába, amikor egyszerű „nem” is
megfelelő lett volna.
– Nem te vagy az egyetlen – mosolygott a hevességen
Bill.
– Elmondhatnám neked, mennyire sajnálom, de még fel
se fogtam. Egyébként se mennél sokra vele, de… Ugye azt azért tudod, hogy itt
vagyunk melletted? – kérdezte óvatoskodva a lány.
– Mivel mi maradtunk egymásnak, nem is tudunk mást
ajánlani.
– Ez nem csak kényszer, Bill. Elég faramuci helyzet,
de ne gondold azt, hogy jobb híján támaszkodunk rád.
Hermione nem először észlelte ezt a távolságtartást
mind Bill részéről. Érthető volt ugyan, de furcsa és bántó is, ugyanis ha el
akartak érni valamit, azt csakis bizalommal hozhatják össze, semmi mással. Ha a
férfi érezteti velük az összes ellenérzetét, annak nem lesz jó vége.
– Ez nem támaszkodás, hanem Piton és Dumbledore
mókatára.
– A kisebb rossz. – Hermionénak fájt az ellenséges a
válasz, de próbálkozott.
– Tényleg ezt
gondolod? Elvesztettem a családomat, és fogalmam sincs, miért, amikor az egész
helyzet kilátástalan. Fel se foghatod, milyen pocsékul vagyok! – Billből
előtörtek azok az érzések és mondandók, amelyek egész nap ott kavarogtak benne.
Az, hogy mindent Hermionéra zúdította, nem volt jó ötlet.
– El kell hogy szomorítsalak, kedves Bill –
hangsúlyozta a boszorka. Tekintete, amely az imént még naivan csillogott
egy-egy jó szóért ebben az ínséges helyzetben, most bezáródott és egy igencsak
harcias, feldúlt nő gondolatait tükrözte. – Valóban fájó, hogy részben
elvesztetted a családod, de nem te vagy az egyetlen. Nekem is el kellett
engednem a szüleimet, nem is olyan rég – mondta, mire Bill átkozta is magát
saját butaságáért. Hogyan felejthette el?! – Az a tény pedig, hogy mindezt
önszántamból okoztam, és mint ahogy az az imént kiderült, telejsen feleslegesen…
Sosem hagy majd nyugodni.
Hermione forrongva hagyta magára a férfit. Nem gondolta
volna, hogy amikor arról akart tanúbizonyságot adni, hogy mellette áll, cserébe
tőrt kap a hátába. Ám nem kis meglepetésére Bill utána lépett.
– Nem akartam tapintatlan lenni. Sosem szoktam
ilyesmiről beszélgetni, ennyi.
– Nem kell bocsánatot kérned. Megértem, hogy ideges
vagy, de ne rajtunk vezesd le.
– Igyekszem… – És látszott, hogy valóban restelli
magát. – Kávét?
Néhány perccel később már hárman kortyolgatták a
forró italt a nappaliban. Egyikük sem szólt jó ideig, belerévedtek a szőnyeg
mintájába, a falak sarkaiba vagy a kinti pásztázó fényekbe. Most pontosan erre
volt szükségük…
– Ne haragudj a kérdésért, Bill, de Fleurék…? – És
Harry elharapta a kérdést. Másodjára is.
– Valószínűleg Párizsban maradtak, mivel nem is
tudták, hogy jönniük kell. Esetleg valahol félúton…
– De ő nem volt teljesen véla, igaz? Akkor talán… –
Hermione fellelkesült.
– Negyedrészt nem.
– Akkor?
– Sokszor épp a körülötted élők jelentik az
akadályt. Fogalmam sincs, hol lehet, de erős nő. Nem féltem.
Harryék meglepetésére Bill nem tűnt úgy, mint akit
túlságosan felkavart a menyasszonya állapota. Vagy csak elfojtaná magában?
Végül is nem tartozott rájuk.
– Nem értelek – folytatta Harry döbbenten. – Én
máris úgy érzem, hogy szétszakadok a húgod nélkül.
– Bizonyos kapcsolatok alapja a kölcsönös tisztelet,
és ez olykor pontosan elég. Fleur és én sosem voltunk szerelmesek, mindössze
hasznos megoldásnak tartottuk a házasságot.
Látva a két megszeppent tekintetet, Bill nevetve
hozzátette: – Sácok, pár hónap alatt komolyra fordítottunk mindent. Szerintetek
miért?
– Tiszta szerelem? Hiszen a támadás után is
melletted maradt. – Harrynek ez teljesen evidens volt.
– Fleur Delacour karrierista és önző. Én szintén,
vagyis egyikünk se fogja a másik orra alá dörgölni, ha hónapokra elutazik.
– Na és édesanyádék? – kérdezte Hermione.
– Mire erre rájöttek volna, eltelik néhány év, és a
többi gyerekük pontosan azt adja meg nekik, amit mindig is vártak: unokákkal
teli, boldog nyugdíjas éveket.
Megint cselepedett köréjük, egyikük sem ilyen
választ várt Billtől. Egy kapcsolatnak sosem a hasznosságon kellett alapulni.
Képesek lettek volna mindenkit áltatni, csakhogy nekik kényelmes legyen… ezt
épp egy Weasleytől hallani nem volt valami biztató.
*-*-*-*-*-*
Másnap volt. Feszülten hallgatták a híreket, tűzként
terjedt ugyanis a hír, mely szerint a varázslótársadalom kemény magja
kiszámíthatatlan, agresszívvá és zavarodottá vált. Szerencsére lassacskán
észlelni kezdték kik azok, akik úgymond „épen” maradtak, de a nem tisztavérűek
közül is akadtak jó páran, akik valamilyen okból kifolyólag eltűntek. Nagyon
nehéz lett volna számot adni arról, ki van még életben, ki bujkál vagy van
elzárva mindentől, mert a környezete megtébolyult.
– Ez szörnyű.
Hermione alig tudta visszatartani könnyeit a
hallottakra. A minisztérium egyelőre döntésképtelen volt, mivel nem is tudták,
mivel állnak szemben. Harry dühösen járkált fel-alá a szobában.
– Mégis miféle emberek dolgoznak a minisztériumban?
Tulkok? Még csak meg se erősítették, hogy Időhurok-átok.
– Lehetséges, hogy pont azok az emberek hiányoznak,
akik megtehetik – jegyezte meg Hermione.
– Akkor ideiglenesen tegyenek oda valakit! –
erősködött tovább Potter. – Olyan, mintha a mi időnk megállt volna… Az övéké,
ha visszafelé is, de bár halad.
– Csigavér. A bosszankodás még senkit sem vitt
előrébb – mondta higgadtan Biil. – Kötve van a kezük, ugyanis bizonyos
osztályokba képtelenek bejutni. Bármennyi időt igénybe vehet.
– Olyan tipikus… – Harry elfintorodott. Kezdte
meggyűlölni az idő szót.
– Ki mondta, hogy mi megvárjuk őket? – kérdezte Bill, mire a másik kettő fel is
kapta a fejét. – Egyébként sincs szükségünk semmiféle megerősítésre, hiszen
azzal beszéltünk, akitől az egész ered.
– A minisztérium kénytelen betartani a protokollt – sopánkodott
Hermione.
– És mi addig meg is szerezzük, amire szükségünk
van.
*-*-*-*-*-*
Az alatt a rövid beszélgetés alatt Dumbledore és
Piton rengeteg információval látta el őket. Szinte föl se fogták, mennyi
támpont, ötlet és figyelmeztetés birtokába kerültek. Hermione és Harry annyira
az események hatása alatt álltak, hogy hirtelen nem is értették meg teljesen,
mire is készülnek vagy mi is vár rájuk. Bill volt a rangidős, a
legtapasztaltabb és bizonyos értelemben a legrátermettebb, de akkor is… Egy
Időhurok-átok kiiktatása még egy átoktörőnek is mese. Olyasmit, ami talán évek
múltán vakmerőségből vagy elvetemültségből bevállal egy szakmabeli. Egy kiemelkedő szakmabeli.
Közben kiderült, hogy nem is olyan rég szültetett
még egy jóslat, ami nem kizárólag Harryre vonatkozott, sokkal inkább a Weasleyk
közül egy szál maga maradt Billre, és Voldemortra. Az is biztos volt, hogy
ebből kifolyólag tehetnek ellene, de mivel az első jóslat is érvényes, Harryre
is szükség van. A Pálcára szintén, a Bölcsek kövére csakugyan és a köpenyre is.
Na meg arra a céltalan, őszinte és eredő élni akarásra, ami bennük volt. És a
színtiszta mágiára. „Mindössze” a minisztériumba kellett bejutniuk, lehetőleg
feltűnésmentesen.
A Mágiaügyi Minisztériumba tartó mágusok száma egyik
napról másikra a felére csökkent, és ez London belvárosán is meglátszott.
Ugyebár azért nem mindenki vette észre ezt az apróságot, de akik igen, azok
gombóccal a torkukban jártak munkába. Egy olyan népet irányítani, ahol nap mint
nap mágiagyakorlási és egyéb, mondhatni bugyuta kihágások és visszaélések
történnek… Nos, nem kevés hajszál láthatta kárát.
Hermione és Bill két napon keresztül figyelték a
három alanyt, akik által – jobban mondva, akiknek az alakjában – bejuthatnak a Rejtélyügyi
főosztályra. Sokat tanakodtak, mi is lenne a legmegfelelőbb megoldás, de
mindannyiszor visszakanyarodtak a Százfűlé-főzetes verzióra.
– Nem értem, téged hogy-hogy nem hívtak még be,
amikor minden emberükre szükség van… – Hermione egy Reggeli Prófétát
szorongatott a kezében, de a főcímet olvasva le is tette a lapot.
– Már behívtak – felelte Bill lazán.
– Kaptál értesítést, de nem vetted figyelembe? Mi
van, ha ide fognak jönni? – A lány
rögtön a legrosszabbat feltételezte, ahogy általában.
– Nem én vagyok az egyetlen, akit nem engednek a
körülmények.
Hermionét még ebben az igencsak drasztikus esetben
is kiborította a törvényszegés – mert ez lényegében visszaélés volt, egyfajta
elhallgatás. Bill látta rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki az igazság, és
azt is, hogy rettentően nehezére esik visszafognia magát.
– Na, jó. Minden eshetőséget figyelembe véve… –
kezdte a boszorka.
Bill persze azonnal le is oltotta a mondatot: – Nem
tudsz minden eshetőséget figyelembe venni.
– Rendben, Mr. Optimizmus! – vágott vissza a
boszorkány. – A legtöbb eshetőséget
figyelembe véve…
– Így már más – egyezett bele nagyvonalúan a Vörös.
– Egy átoktörő egyébként se túl pozitív.
– Úgy marakodtok, mint egy idős házaspár. – A
kijelentés Harrytől jött, aki álomittasan szorongatta kávéját. – Mi a terv, ha
bejutunk?
Mindketten meglepődtek a kijelentésen, de nem vették
zokon, hiszen még ha akarták volna se vehették komolyan. Végig se gondolhatták
az apró mondat jelentését, most cseppet sem volt aktuális.
– Mindenekelőtt fő az óvatosság – kezdte Bill
komolyan. – Csak semmi feltűnés. Ezt-azt kinyomoztam az embereinkről, ha netán
szóba kellene elegyednünk néhány munkatárssal, hogy ne legyünk gyanúsak, de
semmi több. Fél órán belül mindhármunknak a kilencediken kell lennie.
Harryék bólintottak, mire Bill folytatta:
– Jártatok már a Jóslatok termében, igaz? –
kérdezte, mire Hermione és Harry is vetettek rá egy flegma pillantást. Ez
komoly kérdés volt? – Ezúttal senki sem
tör-zúz semmit. Nem érhettek csak úgy egyik gömbhöz se, mert azonnali
emléktörést lehet szenvedni tőle, és nincs szükségünk még több bonyodalomra.
– Minél hamarabb meg kell találnunk az új jóslatot –
szögezte le Harry.
– Piton szerint ez már nem kizárólag rólad szólt. Ez
részben jó, viszont az továbbra is nagyon fontos, hogy nem érhetsz hozzá.
– Ha Voldemort megérzi, hogy hozzánk került a jóslat,
akkor rövid időn belül megjelenik, igaz? – kérdezte szorongva Hermione.
– Várhatóan. – Bill ránézett, de már nyoma sem volt
az iménti ugratásnak. Őszinte volt és bizakodó. – De le tudjuk gyengíteni.
*-*-*-*-*-*
Másnap hajnalban már indulásra készen álltak. Elsőre
talán felkészületlennek tűntek volna bárkinek, de arra, amire ők vállalkoztak,
nem nagyon volt taktika, recept vagy konkrét megoldás… Bőven kellett hozzá
bátorság, igazságérzet és akarat, ezekből pedig egyikük sem szenvedett hiányt.
Hermione idegesen szorongatta az üvegcsét, amiben
főzetet tartották. Egy építkezés bejárata mellett ácsorogtam, ami elvileg két
éve anyagi okokból kifolyólag stagnált – ez volt a mondóka muglik, valójában már kész volt, és egy
varázs-panzió üzemelt ott.
– Mikor jönnek? – kérdezte Harry.
– Mostantól fogva bármikor felbukkanhatnak.
És ahogy ezt Bill kimondta, a három mágus fel is
tűnt a színen. Két férfi és egy nő. Hermione azonnal cselekedett, elkábította
őket, majd behúzták őket egy félreeső helyre két épület közé. Ott kitépték a
hajszálakat, beleszórták a főzetbe, és megitták. Mindhárman sikeresen
átváltoztak, és feszengve pillantottak egymásra. Az egész természetellenes
helyzetet ez csak még bizarrabbá tette.
– Mindenki tudja mi a dolga? – kérdezte Harry, mire
a másik kettő bólintott. – Akkor ahogy Bill mondta, fél óra múlva találkozunk.
Követni kezdték az ismerős mágusokat, akik a nem
messze lévő lepukkant étterem-szerűségbe tartottak. London-szerte mindenfelé
voltak minisztériumi bejáratok, csakhogy a mágusok minél könnyebben és
gyorsabban eljuthassanak az épületbe. Általában nem mindennapi módon utaztak,
ezt tudták, de egyikük se gondolta, hogy egy vécécsészén át vezet az útjuk.
Harry és Hermione hitetlenkedve követte a többi a
varázslót. Egyiküknek sem volt ínyére a dolog, de erre hamarabb kellett volna
gondolniuk.
– Többen meséltek erről a helyről, de azt hittem,
csak viccelődnek – suttogta nekik Bill. – Legalább kipróbáljuk.
Nem sokkal később mindhárman a minisztériumi
kavalkádban bolyongtak. Szinte azonnal elvesztették egymást, hiába próbáltak
egy helyen maradni. Még így is lehetetlen volt, holott az emberek nagy része
nem is volt bent…
Először Hermione ért a kilencedikre. Szerencséjére
senki sem állította meg semmivel, csak köszönnie kellett. Harry késett tíz
percet, Bill azonban még mindig nem volt sehol, aztán egyszer csak előtűnt a
folyosó végén.
– Én eltévedtem, és te? – kérdezte szemrehányóan
Harry, hogy leplezze aggodalmát.
– Hárman is feltartottak. Azt hittem, ez a Gilbert
Aeniel fontosabb ember, mert már hallottam a nevét, de most kiderült, hogy csak
szabadalmakat bírál el…
– Mehetünk? – kérdezte türelmetlenkedve a boszorka.
– Csigavér, kislány – mosolygott Bill. – Minden nálunk
van.
– Az is, ami felesleges – felelte Harry.
– Akkor ne ácsorogjunk itt.
A Jóslatok terme semmit sem változott, mióta
Hermione és Harry ott jártak. Ugyanolyan ámulatba ejtő volt a megpecsételt
sorsok végeláthatatlan helyisége, mint amikor először látták… Az a fajta mágia,
ami ott lebegett, semmihez se volt fogható. Ősi és még meg nem történt
egyszerre. Bill sosem járt itt azelőtt, az átoktörés ezen ágával ugyanis sosem
foglalkozott, ám ezúttal megértette, miért vannak ettől egyesek odáig meg
vissza. Annyi titkot rejt, annyi izgalmat, hogy az ember teljes extázisba került
a lehetőségektől.
– Valahol a 472-es és 473-as között kell lennie… – Hermione
hangosan gondolkodva sietett a megjelölt helyekre.
– Akkor ott is van.
És mire Bill ezt kimondta, Voldemort már ott is
termett. Hermione sikkantva hátrált egy lépést, és Harry is megtorpant. Erre
nem gondoltak.
– Ejnye uraim és hölgyem, udvariatlanság volt nem
értesíteni engem az érkezésükről… – Voldemort stílusa tenyérbe mászó és
visszataszító volt egyszerre. – Mellesleg, nem áll jól maguknak ez a viselet.
A Nagyúr lendített egyet a pálcájával, mire mindhárman
vissza is változtak.
– Semmi szükség az álcázásra. Előbb-utóbb itt
mindenki az én akaratom szerint fog cselekedni, tehát… Tessék önöknek is gyakorolni.
– Nem fél attól, hogy valaki ismét keresztbe tesz
magának? – kérdezte Harry.
– Tisztelettel kell adóznom Perselus Pitonnak,
ugyanis briliáns elme volt… Kissé megtréfált. A természet törvényei alapján
viszont belőle is csak egy van, tehát... Más akadályt nem látok.
– Kellene – szólt Hermione, majd megragadta a
mellette lévő polc szét, és meglökte.
Mindhárman ijedten kapták felé a fejüket. Szilánkok
milliói potyogtak, jóslatok százai kezdtek repdesni a levegőben. Bill ámulva
nézte a jelenetet, Harry azonban ezalatt fellelkesült. Most vagy soha? És
lefegyverezte Voldemortot, aki még szintén a történtek hatása alatt állt,
hiszen a saját jóslatuk is valahol a törtöttek között volt. A mozdulat
olyannyira egyszerű volt, gyors és váratlan, hogy a fekete mágus fel se
ocsúdott.
– Tudja, hogy pálcák ura sosem volt a magáé, igaz? - kérdezet megjátszott aggodalommal a
hangjában Bill.
– Nálunk a láthatatlanná tévő köpeny és a Bölcsek
köve is, ha már itt tartunk – szólt Hermione.
Voldemort szeméből félelem, gyengeség, harag és
értetlenség tükröződött.
– Mindaz, amit maga meg akart szerezni, mindvégig az
enyém volt – mondta Harry. – Hiszen a Halál Ereklyéi csak együtt teljesek,
sehogy máshogy. És tudja még mi a titok? Az, akinek célja van velük, sosem
fogja megszerezni őket, vagy csak olyan rövid időre, hogy fel se fogja igazán…
– Lehetsz bárminek a birtokában, Potter, azt már
úgyis elvesztetted, ami fontos volt neked. Nincsenek szüleid, a barátaidból
pedig zombit csináltam. Lehet, hogy tőlem megszabadulsz, de akkor is
vesztettél.
– Majd meglátjuk.
Harryt az utolsó porcikájáig felzaklatták Voldemort
szavai. Kár volt ellenkezni vele, teljesen igazat kellett adnia ennek a
szörnyetegnek. Neki nem kellett a hatalom és nem is illett hozzá, sőt. Mindössze
a barátaira volt szüksége és azokra az emberekre, akikhez bármikor
fordulhatott…
A zöld villanás sokként érte Hermionét és Billt is.
Voldemort teste élettelenül terült el a porban, majd hamuvá révedt. Harry
szinte magán kívül, tudatlanul mondta ki a halálos átkot és csak úgy kapkodta a
levegőt, amint rájött, mit is művelt.
– El kell mennem innen.
Harry se szó, se beszéd kifutott a Jóslatok
terméből, barátai pedig követték.
3. fejezet
Rekonvaleszcencia
– Lábadozási szakasz
Harry hónapokig képtelen volt megemészteni, amit
tett. Megölt egy gyilkost, ugyanakkor ő is azzá vált, vagyis nem csinált
semmit… Az átkot megtörték, vagy legalábbis megfékezték, az emberek tehát
onnantól élték az életüket, ahol épp tartottak.
Fájdalmas volt látni mindenki öntudatlan küszködését, ahogyan újraélik a
napjaikat, de legalább innen már csak előre haladtak, nem pedig visszafelé.
A pálcát eltörték, a követ megsemmisítették, a
köpenyt viszont eltették. Ahhoz túlságosan szép emlékek fűzték őket, hogy
kidobják…
Hermione a parton ücsörögve gondolkozott. Mint oly’
sokszor, most is az járt a fejében, mi lett volna, ha ez az egész meg se
történik. Fázisokkal kevesebb veszteség, Harry nem esik depresszióba, ő pedig
nem bolyongana idegenként egy olyan házban, ami nem is övé. Valahogy minden
annyira félresiklott…
– Boldogabbnak kellene lennünk, nem? – kérdezte,
amikor meghallotta, ahogy Bill mögé lép.
– Megkönnyebbültnek – felelte a férfi.
– Nem érzek semmit, csak haragot – mondta ki
őszintén Hermione. – Sosem volt velem ilyen. Ginny lenne az egyetlen gyógyír a
számára. Na meg Ron hülyeségei. – És Hermione halványan elmosolyodott. – Miért
nézel így, Bill?
– Nagyon rég nem láttalak mosolyogni.
– Mivel nagyon rég nem volt miért.
Pár percig csendben ültek a parton, és figyelték,
ahogy hullámzik az óceán. Háborgott, már-már támadt.
– Fleur írt. Tudta, hogy mi zajlott az esküvő
napján, de elmenekült, mert nem állt készen… Vagy mi.
– Tessék?
– Jól hallottad. Az őszintének hitt szövetségünkről
kiderült, hogy kamu. – Bill megvonta a vállát, mintha annyiról lett volna szó,
hogy Fleur nem jelent meg a randin.
– Jobb, hogy nem házasodtatok össze – szólt
Hermione, de nem nézett rá.
– Miért? – kérdezte kíváncsian a férfi.
– Most nagyobbat csalódtál volna.
– Ahhoz nem kell papír.
– Mégis alá akartad írni.
Hermione nem tudta, miért ellenkezett vele, de
annyira jól esett neki, hogy a zsigereiben érezni kezdte végre, hogy él. Rég
volt ilyen.
Bill ajkai éhesen tapadtak az ajkára. A csók
hirtelen érte, de nem váratlanul, hiszen a szikra minden kiejtett mondatukban
ott várakozott egy ideje, hogy elpattanhasson végre valamilyen formában.
– Ezt már akkor meg kellett volna tennem, amikor
ellökted a Jóslatok termében a polcot – vallotta be Bill, miután elszakadt
Hermione ajkaitól.
– Vagy akkor, amikor azt mondtad nekem, egyedül vagy
– replikázott Granger.
– Nem mondtam ilyet…
– Azt mondtad, nem értem a helyzeted. A lényeg
ugyanaz.
– Már akkor készen álltál volna erre? – kérdezte
lekicsinylően a férfi, de utána elmosolyodott.
– Egy rendes nő mindenre készen áll a megfelelő
férfi mellett.
Bill megölelte Hermionét, és erre látványra, nem
messze tőlük még Harry is elmosolyodott.
Vége
Kedves szerző!
VálaszTörlésKulcsszó: Igen. Érdekes értelmezés. Nem szokványosan oldottad meg a “zombi járvány“ témakörét. És még egy Időhurok-átokkal is megbolondítottad.
1 pont
Csapat: Igen, ez nem kérdéses.
1 pont
Mérce:
Kulcs: Központi szerepet játszik a történetben. Ez mozgatja a cselekményt.
7 pont
Karakterek kidolgozottsága: A karakterek furcsára sikerültek, főleg Bill. Ő nagyon Weasleytlen lett, de Harrynek és Hermionénak is voltak olyan megnyilvánulásai, amik karakteridegenek. Aki jól eltaláltak, azok a mellékszereplők. Dumbledore, Piton és Voldemort.
3 pont
Történet kidolgozottsága: Nem tudom, mennyire írható az időhurok számlájára, és mennyire szándékos, de nagyon kapkodott, és zavaros volt. Hirtelen egymásutánban történtek az események, legtöbbször minden átmenet nélkül. A dialógusok összedobáltnak tűntek, néha kissé nevetségesek voltak vagy nem illettek a szereplők szájába. Ezek megszerkesztésére több időt kellett volna fordítani.
2 pont
Összesen: 12 pont
Szubjektív álláspont: Egy jó alapötlet, gyenge kivitelezés. Egy pár átolvasást még elbírt volna. Az alapötlet viszont tetszett, csak a történet valahogy félrecsúszott út közben.
3 pont
D’Artagnan, a negyedik muskétás
Kedves Író!
VálaszTörlésKulcsszó: zombulás pipa
1 pont
Csapat: rendben, de ezt még kifejtem lentebb
1 pont
Kulcs: pillecukor
Ha rá kéne vágnom, azt mondanám: oké. Megvolt a felhasználásban az egyediség, az időhurok átok jó ötletnek bizonyult. Végigkísérte a történet szálait az ebből eredő probléma. Egy kicsit a mit, miért, hogyan kérdései összefolytak, és véleményem szerint még egy kicsit többet kívánna meg a kulcs "zombisága", vagy mondjuk úgy súlya.
6 pont
Karakterek kidolgozottsága:
A szereplők egy jól működő rendszerben a történet szívében vannak, lélegeznek és léteznek. Nálad nagyon utáltam Dumbledore-t és készakarva irtóztam Billtől - nem hiszem, hogy ez volt a célod, de számomra így volt hiteles (megjegyzem, a történet felétől Bill már nem önmaga, nem azt a stílust hozod le, amit az elején megismertünk, nagy kár, mert nagyon szembeötlő a hiba). Ahogy a cselekmény maga, úgy a karakterek kidolgozása is egy kis főhajtás Rowling felé, kicsit túl nagy is.
6 pont
Történet kidolgozottsága:
Ehhez a szemponthoz már több mondandóm akad. Látszik, hogy nem volt idő az átolvasásra, talán siettél is a megírással, mindegy. Zavaróak a hibák. Az elgépelések (pl. "cselepedett" a csend telepedett helyett, szélét helyett "szét"), nem hogy megakasztanak, de teljesen ki is zökkentenek az olvasásból.
Cselekmény kidolgozás és vezetés: folytatólagos elgondolás, tömény, mondhatni elhibázott kivitelezés. Rowling-hű vagy, tényeket mondasz, amiket ismerünk (és ez nagyon unalmas, bocsi), miközben egy roppant jó ötletet fonsz köré - emiatt tökkkkéletesen ellentétes érzéseket táplálsz az olvasóban, egyszerre izgul és szorong, hogy átugorja a már magáévá tett információkat és eljusson a gondolataidhoz.
Megint más: nagyon ötletes az egyes történetrészek elhatárolása és névvel illetése, gratulálok! De! A történeted alatta mivoltát elcsorbítod az elnyújtott lezárással, amely során csak azért is be akarod mutatni, hogy mi lett Bill és Hermione kapcsolatának végkifejletje (ami már erősen egy Után kategória). Értem, hogy nem akartál hiányt felmutatni, de ezzel jelentősen aláástad az előzményeket.
3 pont
Szubjektív:
Vegyes érzéseim vannak… Nagyon. Látom a gondolatot, az ötleteket, amit nagyon értékelek. Imádom a karaktereidet. Érzek pár fölösleges momentumot, pl.: jóslat Harryről és Billről. Miért? Tovább bonyolítottad a helyzetet, tovább nyújtottad az amúgy is akció dús cselekményt. "A kevesebb néha több" elven egy átnézés, javítás, elvevés és hozzátoldás eredményéből egy jó kis történet születik majd. Sok sikert!
4 pont
Köszönöm, hogy olvashattam a történeted!
Aramis
Kedves író!
VálaszTörlésA pontjaim az alábbiak szerint alakulnak:
Kulcsszó: 1 pont
Végig jelen volt a "zombi" járvány, az idézőjelet szó szerint is vetted, nem egy hétköznapi megvalósítást láthattunk, tetszett, érdekes volt az Időhurok átok.
Csapat: 1 pont
Rendben volt.
Kulcs: 6 pont
Jó volt az ötlet, a megvalósítás, beleépítetted a történetbe, viszont maradtak kérdőjelek bennem ezzel kapcsolatban is. Rögtön kezdve azzal, hogy Voldemort a nem aranyvérűeket akarta az átokkal sújtani. De miért is? Ő maga is félvér, tehát saját magára is hatással lett volna az átok. Piton és Dumbeldore - ha jól értettem - oldotta meg, hogy az aranyvérűeket sújtsa, hagyva így időt Harryéknek a cselekvésre.
Karakterek: 3 pont
A legtöbb karakter OOC volt, ezt jelölted is a leírásban, de túl sokan voltak ahhoz, hogy szó nélkül el tudjak menni mellette. Piton és Dumbledore jól sikerült, tetszettek a párbeszédeik, ők (nagyrészt) karakterhűre sikerültek, de senki másnál nem éreztem azt, hogy arról a bizonyos HP karakterről írnál, akit meg akartál személyesíteni. A helyzethez nem illő beszélgetések, mondatok jelentek meg, a viselkedésüket sem értettem néhol. Volt, hogy úgy tűnt, azért mondatod velük azt, amit, vagy teszik azt, amit, mert jól hangzik, de egyébként magához a jelenethez nem passzolt.
Történet: 3 pont
Az alapötlet jó volt, de nem dolgoztad ki eléggé. Rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, néhol összecsapott volt a cselekmény, nem függött össze, és őszintén szólva kétszer is el kellett olvasnom a novellát, hogy megértsem, mit is akartál az Időhurok-átokkal elérni, de még most sem teljesen tiszta számomra.
Elég sok helyesírási hiba, elírás volt a szövegben, ami szintén zavaró, a folyamatos "és"-sel való mondatkezdésről nem is beszélve. (Zuspsz-kulcs, telejsen, egy átkot nem válogat, stb.)
A végén a Végzet Ereklyéiről beszéltél, de a Bölcsek köve nem a három ereklye egyike, te a Feltámadás kövére gondoltál. Egy Harry Potter fanfictionben ez hatalmas hiba.
A zombi-vonal ügyes volt, de kidolgozatlan.
Szubjektív: 2 pont
Üdv,
Athos
Kulcsszó: megvolt benne, 1 pont.
VálaszTörlésCsapat: ez is rendben volt, 1 pont.
Mérce:
- kulcs (7 pont): Nem klasszikus zombik lettek, de ezzel nem volt bajom. 7 pont.
- karakterek kidolgozottsága (7 pont): Hát végül is nagyjából mindenki hozta a formáját, de egyik karakter sem volt eléggé kidolgozva. Felszínesek maradtak, Bill ráadásul nagyon fura lett a végére (bár az elején a reggelinél sem volt már semmi a félmeztelen, kigyúrt felsőtestével.) 4 pont
- történet kidolgozottsága (7 pont): Hát kezdem azzal, hogy mikor egyes ficekben Harryből „Sebhelyes”, Ronból „Vörös”, Hermionéból meg „Kócos” lesz, így, nagybetűkkel, mintha tulajdonnevek lennének, akkor rám tör a sikító frász. Van nekik rendes nevük, az írói becézgetésekről („Gin”) meg inkább nem mondok semmit, mert nem akarok senkit bántani. Sokat adnék érte, ha az írók leszoknának ezekről.
Dumbledore hol tegezi, hol magázza Pitont. Ha Molly gyerekvállalás előtti időben ragadt, akkor Arthurt miért nem ismeri fel? Értem én, hogy öregedtek, de ennyit nem változik senki.
A „fajlagos” szó egész mást jelent, mint amire te gondolsz, és nem ez az egyetlen szó, amit más jelentéssel ruházol fel, mint ami valójában van neki. Sok volt az elírás, főleg a varázstárgyak, varázsigék neveinél, ezeket érdemes lenne javítani.
Sajnos a mondatok helyenként annyira kuszák, hogy zavarja az értelmezést. Több részt is nem egyszer, nem kétszer elolvastam, hogy felfogjam, miről beszélgetnek egyáltalán. Túlbonyolítottad kicsit az átkot meg az egész sztorit, csapongó és követhetetlen lett. Voldemortnak az miért bosszú, ha Piton kiszór egy átkot? Nem látom be, ez miért lenne logikus.
Nem a bölcsek kövét használják, hanem a feltámadás kövét. Minek kellett a jóslat? Minek mentek a minisztériumba? Hogy került oda Voldemort, és honnan tudta, hogy ők is ott lesznek? Megannyi kérdésem lenne még, és zavaró, hogy a történet hossza ellenére ezekre nem kapunk válaszokat.
A Bill/Hermione szál egyáltalán nem jött át. 4 pont.
Szubjektív álláspont (7 pont): nem lett volna rossz, mert az ötlet egyébként jó, csak a kivitelezés nem sikerült, bár látszik a belefektetett munka (azért egy átolvasás még nem ártott volna). Elég kiforratlan még a stílusod, de ez idővel biztosan változni fog. 4 pont.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv,
MP.
Kedves Szerző!
VálaszTörlésKulcsszó: 1 pont
Csapat: 1 pont
Kulcs: 6 pont
Nagyon jó az ötlet, érdekes és egyedi elképzelés, de maradtak megválaszolatlan kérdések az időhurok átokkal kapcsolatban. Volt is, meg nem is volt logika abban, hogy kik estek áldozatul az átoknak. – el kellett volna dönteni, hogy akkor most kiszámíthatóan csak az aranyvérűek, vagy pedig van több kiskapu is. Mert leginkább az volt a tényállás, hogy elsősorban az aranyvérűek, de gyakorlatban szinte random mások is áldozatul eshettek az átoknak. Lehet, hogy kiderült a történetből, és csak én nem bogoztam ki többszöri olvasatra sem, de: Miért pont Pitonnak kellett kiszórnia az átkot? Oké, hogy egyfajta büntetésként is fel lehet fogni Voldemort részéről, de ez így kevés, mert túlságosan azt hangsúlyozod a történetben, hogy csakis Piton lehetett a végrehajtó. Lehet, hogy tényleg én vettem ki rosszul a szavaidat, de nekem akkor is kicsit megmagyarázhatatlanul jöttek át az átokkal kapcsolatos dolgok végig az egész történetben. Ezért azonban nem itt vonok le pontot, mert maga a kulcs a „zombi” járvány volt, amit jól hoztál, és abszolút egyedien értelmezted a zombi fogalmát, ami egyértelműen piros pont.
Karakterek kidolgozottsága: 4 pont
A legtöbb karakter OOC, de nem is ez a problémásabb, hanem az, hogy nincsenek eléggé kidolgozva. Ez pedig egy nem túl szerencsés lavinát tud elindítani, mert vonja maga után a cselekménybeli következetlenségeket is. A mellékszereplőid viszont jól sikerültek.
Történet kidolgozottsága: 3 pont
Szintén a kidolgozatlanság a kulcsszó ennél a szempontnál (is).
Sokszor követhetetlen volt a cselekmény – vagy inkább úgy mondanám, hogy nem volt érdemi magyarázat a követhetetlenségére. A legtöbb részlet zavaros. Te lehet, hogy érted, de az olvasót sötétben tapogatózva hagyod egy rozoga lépcsőn lefelé botorkálni…
Bill történetbe való bevonása indokolatlanul légből kapott. Miért pont Bill látja majd el őket néhány érettebb tanáccsal? Más is lehetett volna az ismerősök, családtagok közül. Bár gondolom, miért ő a „kiválasztott”, ezt nyugodtan leírhattad volna egy fél mondattal, és máris kiküszöböltél volna egy bukkanót a cselekmény kidolgozottságának tekintetében. Ugyanis így nincs előzménye annak, hogy miért őt választaná Dumbledore, csak azért őt mondja, hogy a te kezed, illetve párválasztásod alá játsszon.
Aztán ott van ez az új jóslat... Csak úgy a semmiből bevágsz egy Billről szóló jóslatot, amit aztán nem kötsz oda tulajdonképpen sehová. Aztán túl hirtelen derül ki az is, hogy mit is kellene tenni, hogy megtörjék az átkot. Egy kis valós tanakodás vagy kutatómunka nem ártott volna. Olyan, mintha kihagytál volna egy hosszabb bekezdést a szövegből – honnan tudták meg, hogy volt egy újabb jóslat, és hogy kiről, vagy kiről nem szólt, stb. Szintén ennél a jelenetsornál… Mikor a minisztériumba tartanak a jóslatért, és Harry felveti, hogy Voldemort is megjelenhet, Bill csak úgy egyszerűen rávágja, hogy semmi gond, le tudják gyengíteni. Oké, szupermen, de milyen alapon? Azért mégiscsak Voldemortról beszélünk, az adott kor leghatalmasabb sötét mágusáról.
Bill és Hermione kapcsolata abszolút semmilyen volt a történetben; nem építetted fel, a végére csak azért kellett összejönniük, mert akkor nem lett volna meg a páros.
Az egész szövegben rengeteg elírás van – igazából néha olyan szavak kerültek a mondatokba, mintha önjavítóval írtál volna, mondjuk telefonon vagy tableten. Sok a kihagyott szó, a zavaros mondatszerkezet.
Komoly cím, komoly fejezetcímek, kidolgozatlan tartalommal és elütő stílussal. Ezt nem rónám fel negatívumként, ha nem lettek volna ennyire ötletesek és számomra tetszőek ezek a kis darabkák.
folyt.
Szubjektív: 2 pont
VálaszTörlésNe haragudj, de nem akarok hazudni. Nem tetszett. Látok a történetben a lehetőséget, de a kivitelezésen még dolgoznod kell. Remek ötleteid vannak, egyszerűen csak jobban oda kell figyelned a részletek kidolgozására.
Ez nagyon személyes vélemény, de nem tudom szó nélkül hagyni: „Egy rendes nő mindenre készen áll a megfelelő férfi mellett.” Ez nagyon, de nagyon nem kellett volna a végére… (itt kimondottan a „rendes” jelzőre gondolok) Az efféle mondatoktól mindig nyekereg a képzeletbeli bicska a zsebemben, mert ég a vágytól, hogy kinyíljon. Ha van oka az ilyen kijelentéseknek, egyáltalán nem bánom, de ennek a történetnek és karaktereknek a szempontjából teljesen felesleges volt odaszúrni.
Köszönöm, hogy olvashattam a történeted!
Üdv,
Porthos