10. történet - Alatta - mágiát leleplező mugli technológia

Cím: Egy nap alatt átfordult a világ
Csapat: Alatta
Kulcs: Mágiát leleplező mugli technológia
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: durva nyelvezet
Jellemzők: általános
Jogok: Minden jog J.K. Rowlingot illeti.
Páros: Draco - Hermione
Leírás: A háború után Malfoyék sora nem ment túl jól. Egy átlagosnak induló nap alatt azonban a dolgok még rosszabbra fordulnak... Draco pedig olyanoktól kap segítséget, akiktől korábban nem gondolta volna. De vajon meddig tarthatják fent Hermionéval a muglik látszatát, miközben a varázsvilágban egyre romlik a helyzet?

(Megjegyzés: a bétázásért millió köszönet és hála ***nek!)

Fekete bőrcipője sarka minden lépésnél keményen kopogott a márványpadlón. Ahogy elhaladt az elegáns, ám porosodó bútorok között, egy pillanatra megállt az egyik szekrény fölött lógó tükör előtt. Az öltöny kényelmetlenül feszült rajta – nem is értette, hogyan hordhatják pont ezt a tehetősebb muglik –, de ennek kívülről semmi jele nem volt. Bár alig várta, hogy hazatérve talárra cserélje a viseletét, meg kellett állapítania, hogy ezekben a vászondarabokban sem festett rosszul, sőt. Az egyetlen, ami rontott az összképen, elgyötört arca és szenvtelen tekintete volt. Elkeseredetten nyugtázta, hogy pont úgy néz ki, mint az utóbbi években mindig. A szeme alatti lila karikákat egy varázslattal eltüntette, nem is értette, hogy felejthette el felkelés után, hiszen ez már lassan a reggeli rutinja részévé vált. Ujjaival végigfésülte zselézett, fehérszőke haját, megigazította nyakkendőjét, majd egy grimasz kíséretében útnak indult.

Mielőtt még az előszobáig ért volna, benézett a nappaliba.

– Anya – biccentett a fotelben ülő nőnek. Narcissa Malfoy elegáns, de régi talárjában ült, és valamit hímzett. Hófehér haját szoros kontyba tűzte a fején, és ha az ember messziről nézte, azt hihette, ereje teljében lévő matrónát lát. Draco mindössze kétlépésnyire állt az asszonytól, azonban csukott szemmel is fel tudta volna idézni az arcán futó mély ráncokat, az el nem tüntetett karikákat a szeme alatt, beesett arcát, a szemében látható szomorúságot, és azt a nyomasztó mosolyt, amit igyekezett kicsikarni magából a fia kedvéért.

– Draco – Narcissa keserű tekintettel bár, de elmosolyodott, ő azonban legszívesebben elfordította volna a tekintetét. – Munkát keresel, igaz?

– Igen, anyám.

– De ugye nem muglik közé készülsz? – Az asszony felvonta a szemöldökét, ahogy végigmérte őt.

– Dehogy – hazudta. – Az Abszol útra megyek. Azért öltöztem ilyen rémesen, hogy elvegyüljek a söpredék között, amíg odaérek. Csak kiszellőztetem a fejem egy kis sétával, ez minden, és a legkevésbé sem szeretnék feltűnő lenni.

– Figyelemre méltó gondolat. – Narcissa szeme mintha megrebbent volna, miközben a válaszát hallgatta. – És miféle munkát keresel?

– Eladóként próbálkozom.

A nő válaszul csak bólintott, majd rövid csend után hozzátette:

– Ha már az Abszol úton jársz, kérlek, nézz be a patikába is. Apádnak szüksége volna néhány dologra – mondta, majd a talárja zsebéből előhúzott egy keskeny papírlapot, amire négy különböző gyógyfőzet neve volt felírva.

– Meglesz. Most viszont már ideje indulnom, hiába aljamunka, nem késhetek.

– Menj csak, vigyázz magadra!

Draco bólintott, aztán lehajolt, hogy óvatosan megölelje az asszonyt. Fölegyenesedett, és merev léptekkel indult meg az előszoba felé, ott még egyszer átsimította a zakóját, majd kilépett az ajtón.

Megállt az egyre romló állapotban levő kúria előtt, és nagy levegőt vett.

– Na jó, akkor most már tényleg indulok… – morogta maga elé, és megpördülve maga körül, hoppanált.

~*~

Koszos és sötét sikátorba érkezett. Már egészen jól kiismerte magát London külvárosában, ezt a szűk járatot pedig egy hónappal ezelőtt nézte ki magának, ugyanis körülbelül negyedórányi sétára volt a belvárostól. Ez az idő éppen elégnek bizonyult arra, hogy kiszellőztesse a fejét és rendezze a gondolatait, mielőtt dolgához látott volna a muglik világában.

– Szégyen, hogy ehhez kell folyamodnom… – dünnyögte az orra alatt, ahogy kilépett a sikátorból egy sokkal forgalmasabb és fényesebb utcára. Hunyorogva nézett föl az égre, és szinte nevetnie kellett azon, hogy az egyébként mindig borús angol időjárás pont egy ilyen számára megalázó napon mutatta verőfényes arcát.

Már öt év telt el a Sötét Nagyúr halála óta, és a Malfoyokra azóta sem mosolygott rá a szerencse. A Mágiaügyi Minisztérium – mintha csak a muglikról vettek volna példát – közel két éven át tárgyalta az egykori halálfalók sorsát, köztük az övékét is. Ha Potter nem állt volna ki a védelmükben, talán az apját újra az Azkabanba zárják, ezúttal nagy valószínűséggel vele együtt. Így azonban, bármennyire is nem kedvelte a Kis Túlélőt, legalább a szavai súlyáért hálásnak kellett lennie. Az így nyert megalázó kegyelemnek köszönhették többek között azt is, hogy nem lakoltatták ki őket a Malfoy kúriából sem. A szenvedéseiknek viszont még az amnesztia sem vetett véget. Az apját annyira megviselte és legyengítette a háború, hogy képtelen volt ellátni korábbi családfői szerepét: az egykori büszke arisztokrata varázsló ronccsá vált. Az édesanyját szintén meggyengítette a hosszú éveken át tartó harc és rettegés, így a család eltartásának feladata teljes egészében Dracóra hárult. Persze, hála annak, hogy a Roxfort után nem tudott sehol sem továbbtanulni – és főleg a nevének köszönhetően –, nem szívesen vették föl sehova. A leggyakrabban légből kapott kifogásokkal álltak elő, vagy ha félretették az előítéleteket, és ő elég jónak bizonyult a munkára, társadalmi nyomás okán akkor is hamar útjára bocsátották. A leghosszabb ideig – egy éven át – a Gringottsban dolgozott, de munkaköre akármennyire tekintélyesnek is tűnt első hallásra, valójában csak papírokat tologatott, és nem igazán bíztak rá igazi feladatokat. A pénzre viszont mindenképp nagy szükségük volt, mivel a Malfoy család, más híján, az eddig felhalmozott vagyonát kezdte el felélni. A munka és az álláskeresés azonban annyira elvette az idejét, hogy sem ideje, sem lehetősége nem maradt folytatni a tanulmányait, akármennyire is akarta volna – a RAVASZ vizsgákat is csak magántanulóként tudta végül letenni.

Ahogy ismét átgondolta a helyzetét, elégedetlenül felmordult: ostobának és tehetetlennek érezte magát, hogy tanult és elismert arisztokrata szülők gyermekeként nem tudott felmutatni semmilyen oklevelet. Belerúgott egy, a földön heverő sörösdobozba, és meggyorsította a lépteit. A magas épületek között már látta felsejleni a Big Ben hatalmas óratornyának hátulját, így tudta, nincs messze a céljától, a körforgalomtól sem.

Még nem egészen tudta, hogyan is beszélje rá a főnököt arra, hogy felvegye, de úgy gondolta, ha más nem, majd a zsebében lapuló varázspálca kisegíti egy kicsit. Végtére is, minek a varázsereje, ha nem szerezhet vele előnyt magának?

A levegő egyre nehezebbé vált a föld fölött terjengő szmogtól, de Draco arcán csak egy apró rándulás jelezte az undort. Legyűrte a köhögési ingert, és célba vette a metrómegállót, aminek az aluljárójában akart átkelni a túloldalra.

Az állomáson hatalmas tömeg gyülekezett, tele mindenféle emberekkel, ápolt és elegáns, illetve leginkább Lupinra hajazó külsejű muglikkal egyaránt. Draco elhaladt egy idősödő, kutyát sétáltató nő, két vele egyidős, számára különös és ismeretlen szerkezetet vizsgáló férfi és egy feltűnően rövid szoknyát viselő kamaszlány mellett. Már rátette volna a lábát az út túloldalára vezető mozgólépcsőre, amikor a tekintete megakadt valaki ismerősön. Hátrébb lépett és megfordult, hogy jobban szemügyre vehesse a nőt. Átlagos magasságú, karcsú lány volt, elegáns blézerben. Haját szorosan fogta össze, de még így is kócosnak tűnt, mintha napok óta nem látott volna fésűt. Melegbarna szeme a síneket vizslatta, mintha csak sürgetni akarná a következő járatot, ezt az érzést erősítette karba tett kezével és merev tartásával is.

– Granger? – suttogta maga elé csodálkozva.

Hermione értetlenül hordozta körbe a tekintetét a tömegen, majd mikor az megállapodott Dracón, eltátotta a száját. Azonnal el is takarta jobb kezével. Persze, hiszen a világért sem lehet illetlen, gondolta szemforgatva a férfi.

– Malfoy? – indult meg felé Hermione. – Te mégis mit keresel itt? Ráadásul… öltönyben?

– Ezt én is kérdezhetném tőled, Granger. Vagy már Weasley? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem vagyok Weasley, Ronnal mi már rég… szakítottunk.

– Ó, igen? – kérdezte gúnyosan Draco, bár még ő sem értette, miért használta ezt a hangsúlyt. Talán csak megszokásból. – Meguntad a hülyeségét, vagy mi?

– Ne sértegesd Ront! Egyébként sem… csak rájöttünk, hogy nem illünk össze, ennyi az egész.

– Értem – vonta meg a vállát. – No, és Potter? – kérdezte, noha fogalma sem volt arról, miért érdeklődik leggyűlöltebb ex-iskolatársa felől.

– Feleségül vette Ginnyt, miután elvégezte az aurorképzőt. Idén léptették elő parancsnokká, Ginnyvel nevelik a fiukat, Jamest, és most várják a második gyereküket. – Hermione arcán mintha halvány mosoly jelent volna meg mesélés közben.

– Potterből is igazi Weasley lesz a jelek szerint… – jegyezte meg fanyarul, de maga sem értette, mit érzett pontosan a hír hallatán. Nem létezik, hogy ő, Malfoy, akárcsak a legkisebb mértékben is irigy legyen Potterre.

– Te viszont a jelek szerint semmit sem változtál – szúrt oda Hermione. – Nem is értem, mi űzött a muglik világába. Nem félsz véletlenül, hogy elvisz a pestis?

– Hidd el, nem járnék itt, ha lenne más választásom – tárta szét a karját Draco. – Csak tudod, a családom nevének megvan a saját híre, úgyhogy a varázsvilágban esélytelen elhelyezkednem… – kezdett bele, majd hirtelen elhallgatott. Fogalma sem volt róla, miért fakadt ki, és ennek okán rá kellett jönnie arra, hogy ezt még senkinek sem panaszolta el korábban – nem mintha lett volna kinek. Erre szembetalálkozik egyik gyerekkori ellenségével, és azonnal kiadja magából. Hermione arcán mintha felhők gyülekeztek volna, és minden gúny nélkül, kicsit talán felháborodva válaszolt.

– Pedig ezt nem tehetik meg! Biztosan valami más állt a háttérben. Befejezted a Roxfortot, igaz…?

– Hát persze, hogy befejeztem! – vágott közbe.

–… és mit végeztél el utána? – érdeklődött tovább Hermione.

– Mi közöd van hozzá? – tette karba a kezét. Hiába kezdtek el egymással szokatlan módon közvetlenül beszélgetni, nem fogja Grangernek elmondani, milyen szerencsétlen fordulatot vett az élete, és hogy még egy rendes végzettsége sincsen.

– Esetleg az, hogy segíteni akarok?! – csattant fel a lány.

– Jól van, jól van – hátrált egy lépést Draco meglepetésében. Nem rémlett neki, hogy Granger ennyire heves lett volna…

– Akkor? – firtatta Hermione, és érdeklődve vizslatta az arcát addig, ameddig a két előbb látott fiatalember el nem haladt mellettük, és az egyikük véletlenül meg nem lökte a lányt. – Már bocsánat! O-ó… – Granger elakadt lélegzettel bámult a két férfi után, akik az egyik oszlopnak támaszkodva meredtek a szerkezetükre, miközben befutott a metró.

– Azt hiszem, ez a tiéd… – kezdte Draco, de ekkor a lány minden jel nélkül karon ragadta, és a mozgólépcső mögé, takarásba ráncigálta őt.

– Ez meg mi a…?! – kezdte értetlenkedve, de Hermione nem hagyott neki időt a mondatot lezáró cifra szóra sem, csak körülnézett, hogy nem látják-e őket, majd nemes egyszerűséggel dehoppanált. Vele együtt. Még hallotta a rémült sikolyokat, mielőtt beszippantotta volna őt a szorító, fekete tér.

~*~

A nyomasztó, tüdejét összepréselő érzés pár pillanat múlva megszűnt, ő pedig egy nappali közepén találta magát. A fehér falakhoz középbarna, többnyire üvegajtajú fabútorokat toltak, Dracótól nem messze egy sötétbordó szőnyeg feküdt, rajta egy kis ebédlőasztallal. Hátrált egy lépést, de nekiütközött valaminek, és megtántorodva lehuppant egy puha, szintén bordó szófára. Oldalra nézett, és két könyvespolcot fedezett fel a kanapé mellett, amik mellett ajtó nyílt, talán a konyhába. A másik oldalon egy kisasztalkát vett észre, rajta egy kávéfőzőgéppel, ami mellett szintén egy ajtó kapott állt, ami azonban zárva volt. A falakon néhány festmény is helyet kapott, közülük néhány egészen biztosan mugli alkotás lehetett, ugyanis a figurák nem mozogtak mindegyiken.

Hermione vele szemben állt, és ha nem lett volna gondterhelt, most egészen biztosan rajta nevetett volna.

– Granger, ez meg mi volt? – kérdezte nem kevés értetlenkedéssel a hangjában, ahogy felpattant, hogy a lány elé léphessen. Csak most tűnt fel neki, hogy Hermione körülbelül az orráig ér, így hát hátrált két lépést, hogy a lánynak ne kelljen annyira felnéznie rá.

– Hogy ez? Szerintem kitalálhatod… – Hermione járkálni kezdett a szobában, hogy aztán három kör megtétele után a sarokban levő kandallóhoz lépjen, amit Draco eddig észre sem vett, és rászegezze a pálcáját.

– Mondd meg Harrynek, hogy a hírek igazak. Most már nyilvánosan is lelepleződtünk. – Azzal egy ezüstszínű vidrát bocsátott útjának, ami azonnal eltűnt a kandalló tüzében.

– Mi az, hogy lelepleződtünk?

– Talán nem ismered ezt a szót? – fordult felé vészjósló tekintettel Hermione.

– Már hogyne ismerném! De ki előtt…?

– Mondd csak, neked még a legelterjedtebb szóbeszédek sem jutnak el a füledig? – sziszegte a lány, de Draco nem értette, hogy húzhatta fel magát ennyire.

– A legkevésbé sem, mellesleg nem adok hitelt holmi pletykáknak. Várj… csak nem azt akarod mondani, hogy…?

– De, igen, pontosan azt. Mit gondoltál, mire fel voltak az újabb eltűnések? Csak nem hitted azt, hogy újabb halálfalók próbálkoznának átvenni a hatalmat… vagy igen?

– Ne nézz hülyének, Granger! – Elakadt. Nem akarta elárulni, hogy a lány nagyjából eltalálta – néhány balfácánból kinézett volna ilyesmit –, ugyanakkor valahogy fel is kellett dolgoznia az információt. Ezek szerint a muglik… leleplezték őket? Az nem lehet. Ahhoz túl ostobák… ráadásul teljességgel kizárt dolog, hogy a varázslók ennyire gyengén rejtsék el saját magukat.

– Azt tudják már, hogy hogyan csinálták? Mert akkor egyszerűen csak meg kell semmisíteni a módszerüket, és egy emléktörlő bűbájjal kitisztítani pár mugli emlékezetét… – kezdett bele, de aztán magától elhallgatott. Még ő is tudta, hogyha ez ilyen egyszerű lenne, Hermione nem menekült volna el vele együtt a helyszínről.

– Nem lehet – csóválta a fejét a lány. – Valamilyen gépet használnak, de már akkor túlságosan elterjedt volt, amikor erre rájöttünk. Az első eltűnéseket bármennyire is esélytelennek tűnt, még a halálfalók tettének hittük… nagy hiba volt. Szegény Parvati…

– Ő is?

– Igen. Meg néhány idősebb varázsló és boszorkány, de egy fiatal mugliivadék is eltűnt. Még csak tizennégy éves volt! Borzalmas – rázta ki a hideg. – Éppen Londonban jártam, amikor fél füllel meghallottam két muglit a varázsvilág leleplezéséről suttogni. Alig hittem el! De mint kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki ilyesmin kapta őket. Velük futottunk össze… – vágott egy fintort. – Őket sejtjük az egész dolog mögött. Harryék igyekeznek elkapni őket, de ha varázsolnak, akkor lelepleződnek…

– Röviden: a kis barátod és az aurorjai meg vannak lőve – foglalta össze komoran Draco.

– Valahogy úgy – sóhajtotta Hermione, majd újra körbe-körbe kezdett járkálni. Draco elgondolkodott, vajon mikor szokhatott rá erre az idegesítő fellépésre.

Egyszerűen nem bírta feldolgozni a lehetőségét, hogy az általa olyannyira lenézett, jámbornak tartott, bamba és ostoba muglik ennyi évszázad után rájöttek volna a kilétükre, ráadásul varázslókat és boszorkányokat rabolnak el, hogy aztán ki tudja, mit tegyenek velük…

Gondolatmenetét két, szinte egyidejű, hangos pukkanás szakította félbe, a nyitott ajtóban pedig Weasley és Potter jelent meg.

– Ron! – Hermione hangja egyszerre volt meglepett és számonkérő.

– Harry szólt, hogy mi a helyzet, miután én furcsa módon nem kaptam semmilyen üzenetet. A patrónusod esetleg elfelejtette az új címemet? – kérdezte a vörös hajú férfi, miközben a talárja ujjából igyekezett kihúzni egy szálat. Egyszer csak abbahagyta, amit csinált, és felnézett, egyenesen Dracóra.

– Ez meg mit keres itt? – vetette oda száraz hangon.

– Neked is kellemes napot, Weasley.

– El ne kezdjétek! – vágott közbe Potter. Az évek során látszólag nem sokat változott, Weasleyhez képest ugyanolyan alacsony volt, koromfekete haja továbbra is csapzottan meredt az égnek, szemüvege csálén állt az orrán. Talán az arca lett kicsit felnőttesebb. Vagy csak a borosta teszi?

– Egyébként is, Ron – sétált oda hozzá Hermione –, bár nem tartozik rád, de ha tudni akarod, megmentettem.

– Ez azért enyhe túlzás… – morogta maga elé Draco.

– Találkoztunk azzal a két muglival.

– Hilton és Kent – vágott közbe Harry. – Megtudtuk a nevüket, egyikük programozóként dolgozik, a másikuk a mugli rendőrségen. De, persze, folytasd csak – szabadkozott, amikor meglátta Hermione tekintetét. Draco emlékezett, akkor is mindig így nézett, ha órán nem tudta végigmondani, amit akart.

– Szóval Hilton és Kent. Valószínűleg volt ott egy másik varázsló vagy boszorkány rajtunk kívül, mivel sem Draco, sem én nem varázsoltunk. Nagyon elszántan nézték a mágiadetektort, innen jöttem rá, hogy talán észrevettek.

– Mielőtt dehoppanáltunk – szólt közbe ő is, fenn sem akadva azon, hogy a lány nem a vezetéknevén nevezte –, sikolyokat hallottam. Mit csinálhattak?

– Sikolyokat… – morfondírozott Ron.

– Talán elkaptak valakit. Rendőrök voltak? És ha már itt tartunk, egyáltalán hol is történt ez?

– Ja, igen, bocsánat Harry, ezt elfelejtettem – szabadkozott Hermione. – Nem láttam rendőröket, de ha voltak is, biztosan civilöltözetben. Egyébként pedig a metrómegállóban voltunk.

– Abban, amelyik alig kétutcányira van innen? – kérdezte Weasley, miközben kifelé bámult az ablakon.

– Igen. De miért…?

– Hát, akkor azt hiszem, be kéne húzni a függönyöket…

Erre a megjegyzésre egyszerre rohantak a kanapé melletti ablakokhoz. A keskeny utcán emeletes, tégla társasházak sorakoztak, most mindegyik előtt kisebb embertömeggel, amikkel szemben egy-egy határozott kiállású személy állt. Valószínűleg tájékoztatást adtak a történtekről.

– Ekkora felhajtást…! – morogta Harry.

– Én inkább azon aggódnék, mi lesz, ha itt találnak titeket talárban – szólt közbe Draco is. Válaszul Potter és Weasley nemes egyszerűséggel lerántotta magáról a köpenyeket, amik alatt teljesen hétköznapi mugli viselet virított.

– Azért hülyék nem vagyunk… – dünnyögte Weasley, pont, amikor kopogtak. Egy hirtelen mozdulattal behajította a talárokat Hermione kanapéja alá, majd az ajtó felé fordult.

– Kinyitom – fordult hármójuk felé a lány, de közben végig Draco arcát fürkészte. – Csak megkérdezik, hallottunk vagy láttunk-e valamit, ennyi az egész, a válasz pedig egy egyszerű „nem”. Csináltak már ilyet, a muglik ezt sokkal komolyabban veszik, mint mi, számukra már, még ha a hivatalos szervek nem is ismerik el a… – Elharapta a mondatot, amikor újra kopogtattak.

– Pillanat! – kiabált ki, majd elvörösödve folytatta. – Ilyet nem illik… Szóval, hiába nem ismerték el még a kormányok. De most megyek, mert a végén még rám fogják, hogy a szökött varázslókat bújtatom.

Ezzel a végszóval elindult a konyha felé, majd eltűnt baloldalt. Abban az egy percben, amíg távol volt, a három egykori iskolatárs feszült csöndben várakozott. Draco még mindig nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Hangtalanul sóhajtva megmasszírozta a halántékát, mire Ron azonnal odakapott és kihúzta a varázspálcát a zsebéből.

– Megőrültél, Malfoy?! – sziszegte, és begurította a kanapé alá, ahol a pálca halk koppanással ütközött neki a falnak.

Hermione visszatért, egy szürke blézert és vasalt szoknyát viselő nő társaságában. A lány talán velük egyidős lehetett, valamivel magasabb volt Hermionénál, vállig érő, szögegyenes sötétbarna haját egy kék hajráffal tűzte el a homlokából. Egyenes orrán vékonykeretes szemüveg ült, ami félig kitakart egy anyajegyet a bal arcáról. Dracóban kettős érzések támadtak a – bizonyára – rendőrnő láttán. Egyfelől határozottnak és keményvonalasnak találta, ami mindenképp dicséretre méltó volt, ugyanakkor valami halvány mosolyféle játszadozott az arcán, ami az előbbi összképpel kissé ijesztően hatott.

– Fiúk, ő itt Roxanne Collins, a Londoni Rendőr-főkapitányság nyomozója, és egyben volt általános iskolai barátnőm.

– Ilyen hosszú címmel sem rendelkezik mindenki – jegyezte meg Roxanne. – Bár ismerem Hermionét és megbízok benne, de a késlekedés miatt kénytelen vagyok szétnézni a lakásában. Addig is, neveket szeretnék hallani.

– Harry Potter, Ronald Weasley és Draco Malfoy – hadarta kötelességtudóan Hermione, de hirtelen elhallgatott. Bizonyára rájött, hogy a nevek – leginkább Dracóé – enyhén gyanúkeltőek lehetnek.

– Harry Potter – ismételte Roxanne. – Egészen átlagos… Weasley… ritka név, de hallottam már… és Malfoy. A szüleid biztosan nagy sárkányrajongók, ha ilyen névvel áldottak meg – tette hozzá.

– És nekem ezzel együtt kell élni – sóhajtott. Bár a valóságban tiszteletben tartotta a nevét, úgy gondolta, a muglik között biztosan szégyellni való lenne.

Roxanne legyintett.

– Foglalkozás?

– Munkanélküli – felelte Harry.

– Mindhárman?

– Igen.

A lány megcsóválta a fejét.

– Rendben. Akkor csak annyi a dolgunk, hogy körbejárjuk a házat, hogy papíron is megbizonyosodhassak afelől, miszerint Hermione nem rejteget senkit.

– Nekünk miért kéne kísérni? – vonta fel a szemöldökét Draco, de a többieken is látta, hogy nem szívesen mennének.

– Nehogy kiszöktessetek valakit, amíg nem vagyok itt.

– És tényleg ezt csináljátok másokkal is? – Ronon egyértelműen látszottak a meglepettség jelei.

– Igen. Bár szerintem kicsit túlzásba esünk – vallotta be Roxanne, miközben hosszú léptekkel megindult körbe a házban. Felsóhajtott. – Kész őrület van, amióta ezek a varázslók, vagy mifélék felbukkantak. Alapból annyira hihetetlen ez az egész, rengetegen még mindig hoaxnak tartják, pedig már az államfők is sorban kezdik bejelenteni. Valahol kicsit sajnálom ezeket a szerzeteket, bár ha belegondolok, hogy a jelek szerint a korábbi szörnyűségek… persze, nem mondhatok konkrétumokat. Lényegtelen, de bizonyos gondolatokra kinyílik a bicska a zsebemben.

Draco alig tudta fenntartani érzelemmentes álcáját. Azon túl, hogy számára a mugli nő stílusa volt „bicskanyitogató” – vagy csak szimplán Weasleyre emlékeztető? –, rossz előérzete támadt arra gondolva, hogy ez az idegen, még ha látszólag utálja is, valahol egyben sajnálja őket. Vajon csak a muglik túl empatikusak?

Bármennyire is megnyugtató lett volna azt gondolni, hogy a „sajnálom” szó csak úgy véletlenül került Roxanne mondatába, valamiért kizártnak tartotta. Ahogy Hermione arcára nézett, ez végleg bizonyossá vált. A fiatal boszorkány látszólag nem volt olyan jó érzelmei rejtegetésében, mint ő, és akárhogy is próbálkozott, nem bírta ki anélkül a sajátos arckifejezés nélkül. Talán kétségbeesés? Vagy ami még rosszabb… félelem? Draco egyikre sem akart gondolni. Görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy Hermione, aki sokkal jobban ismerte és átlátta a helyzetet, mint ő, félhet.

Biztos csak azért, mert az azt jelentené, hogy még hatalmasabb a veszély – ezzel a gondolattal igyekezett eltüntetni a torkába kúszó gombócot. Észre sem vette, de idő közben tettek egy teljes kört a lakásban, és újra a nappaliban álltak, már csak az onnan nyíló másik szoba volt hátra. A fülébe lassan kúsztak be a szavak jelentései, és meglepően sokáig tartott neki összerakni, hogy tulajdonképpen Weasley egész végig szóval tartotta a muglit. Na, ez egyszerre meglepő és várható. Végtére is véráruló lévén… khm. Ez nem jó, nem érzem azt amit eddig. De most ez legyen a legkisebb bajom.

A figyelmét újra a társaság felé fordította. A Roxanne nevű mugli épp a szekrények mentén haladt végig valamit keresve, Weasley elmélázva nézett utána, míg Hermione nem túl kedves pillantásokkal illette a vöröst. Potter látszólag kínosan érezte magát, de ez teljességgel hidegen hagyta… illetve át is érezte valamennyire. Nem is értette, hogy bírta ki évekig egy helyiségben egyszerre az aranytrió mindhárom tagja. Ő maga kényelmesen nekitámaszkodott az egyik könyvespolcnak, ahonnan pont jól látta Granger arcát. Ha nem lett volna éppen az a helyzet, ami, talán még el is neveti magát azon, hogy a lány most majdnem úgy néz az ex-barátjára, mint a Roxfortban rá, amikor kéretlenül megjelent kötözködni.

Az iskola gondolata talán emlékek garmadáját zúdította volna rá, ha a szeme sarkából nem pillantja meg, hogy Roxanne mindjárt elér a kanapéhoz is. Hirtelen ötletből megtántorodott, és hatalmasat taszított a könyvespolcon, amiről így temérdek kötet hullott a földre, a bútor pedig hangos csattanással állt vissza a helyére. Ő maga végül félig az egyik, még le nem esett kötetbe kapaszkodva, félig a földön támaszkodva, eléggé kényelmetlen pózban kényszerült egyensúlyozni, ha nem akarta hátraesve beverni a fejét.

– Te jó ég! – A mugli azonnal felé sietett, megfeledkezve a valószínűleg őszerinte is felesleges feladatáról. A csattanás és a nő hangja szerencsére elnyomta az aranytrió kétségbeesését, akik varázslókhoz illő szép, és kevésbé kedves szavakkal reagáltak előbbi tettére. – Minden rendben? Szí…

– Semmi bajom – hárította az aggodalmakat, és nagy nehezen álló helyzetbe lendült. – Csak rosszul támaszkodtam meg.

– Remek. – Roxanne kicsit bosszúsnak tűnt, de inkább témát váltott, és gyerekkori barátnője felé fordult. – Hermione, azt hiszem, oda elég, ha mi ketten benézünk. Amennyiben nem Narnia nyílik a ruhásszekrényedből, szerintem semmit nem találunk odabent. Ti be se néztek – intett a fiúknak.

– Nem mintha nem jártam volna ott – forgatta a szemét Ron, amikor becsukódott a lányok mögött az ajtó.

– Na jó, ezt most segítsetek nekem feldolgozni! Ezek szerint az egésznek vége? – utalt a varázsvilágra.

– Az nem lehet – tiltakozott Harry halkan, de határozottan. Nem úgy tűnt, mint aki minden áron kételkedni akar a biztosban, hanem inkább olyan volt, mint aki kizártnak tartja a felvetését. – Most nem a legalkalmasabb – sandított az ajtó felé –, de majd Hermione elmond mindent, amit tudnod kell. Értesítsd majd a szüleidet és a többieket is, mert ebben a világban életveszélyes teljesen elszigetelődni.

– Azt hiszem, ezeket magamtól is megtettem volna, de köszönöm a tanácsot. És az észrevételt is – tette hozzá, már valamivel őszintébb hálával a hangjában.

A két fiatal nő hamarosan visszatért a szomszéd helyiségből.

– Elnézéseteket kérem a zavarásért, higgyétek el, nekem sem volt ínyemre eredetileg a kutakodás. – A szavai közben Roxanne tekintete mintha megakadt volna Weasleyn. – Az itt töltött idő alatt befejezhettem volna a csapat munkáját. Sürgősen ki kell ötölnünk valami hatékonyabb üldözési módszert, mert sok a felesleges kutakodás. Azért „civilként” örülök, hogy így alakult. A viszontlátásra – biccentett a társaság felé, majd elindult a kijárathoz. – Veled pedig még beszélünk – fordult vissza az ajtóból Ron felé.

– Ja, aha… oké – vörösödött el a férfi.

– Ennek tényleg semmi értelme – rogyott le a kanapéra Draco. – Ráadásul hogy figyelmeztessem a családomat? Minden mágikus módszert észlelhetnek a muglik, most kizárt, hogy találnék olyan helyet, ahonnan hoppanálhatnék, közönséges módszerrel pedig el sem lehet jutni a kúriáig. – Nem érdekelte, hogy hangosan sorolja a panaszait. Egyfelől biztos volt benne, hogy a többieket nem igazán izgatja az ő baja, főleg most, másfelől pedig nem érdekelte, mit gondolnak róla. Ha elhoppanálna a házból, csak feltűnő lenne egy idő után, hogy miért nem jött ki onnan. Nem mintha őket annyira figyelnék, de mégis, jobb lenne valami biztosat kitalálni.

– Fiúk, nektek dolgotok van!

Elsőre majdnem magára értette, de utána rájött, hogy Hermione a barátaihoz szólt.

– Tudjuk, tudjuk – túrt idegesen a hajába Potter. – Nem jó ez így, Hermione. Ennek nem szabadott volna megtörténnie, és nagyon keserves munka lesz visszafordítani.

– De vissza fogod tudni. – Draco, miközben a párosukat figyelte, azon mélázott, hogy az ő szemébe vajon nézett-e bárki ilyen bizakodóan, mint most a lány Potterébe?

– Te pedig, Ron, foglalkozz csak Roxanne-nel.

– Nem értem, mi bajod van! – fortyant fel azonnal Weasley. – Egyszer szóval tartom, hogy még kevésbé vehessen észre valamit, és azonnal ezt szűröd le belőle. Mondhatom, szép – vágott egy fintort, és előkotorta a köpenyét a kanapé alól. Egy pillanattal később már nyoma sem volt a nappaliban.

– Azt hiszem – sóhajtott Harry –, én is megyek. Sziasztok! – köszönt el, majd egy újabb pukkanás, és Draco egyedül maradt Hermionéval a lány lakásán.

Néhány pillanatig kínos csend uralkodott közöttük, amit aztán végül a lány tört meg. Kihúzta az egyik széket az ebédlőasztaltól, és leült Dracóval szemben.

– Hoppanálj haza. Talán a legjobb az lenne, ha én is elmennék, az Odúba esetleg…

– És nyilvánítsanak eltűntnek? Egy jó ideig keresnének, kétlem, hogy ez hiányzik – nézett a lány szemébe. Hihetetlennek találta, az esze ellenére most mennyire logikátlanul gondolkodik. Vagy talán ő jobb volna?

– Akkor mihez akarsz kezdeni?

– Gyűlölöm ezt mondani, de fogalmam sincs. – Előregörnyedt és könyökével megtámaszkodott a térdén. Rövid hallgatás után felnézett, egyenesen Hermione melegbarna szemébe. – Tudod mit, Granger? Megyek, mert értesítenem kell apámékat, ez gondolom neked is egyértelmű. De utána visszajövök, kisétálok az ajtódon, és senkinek nem tűnik fel semmi.

– És utána hogy akarsz hazajutni?

– Azt majd kitalálom valahogy – vonta meg a vállát és benyúlt a kanapé alá a varázspálcájáért. Legalábbis nagyon bízott benne, hogy kitalálja… De ha jobban belegondolt, senki nem figyelte kifejezetten ezt a házat, de még az utcát sem. Minek aggódnia? – Lehet, hogy vissza sem kell jönnöm. Annyira még a muglik sem kotnyelesek, hogy egy ilyen jelentéktelen apróság szemet szúrjon nekik.

– Légy szíves, fejezd be, hogy minden rosszat hozzájuk társítasz. – Hermione lassan beszélt, de hangjából sütött a fenyegetés.

– Mert ez a helyzet kihez köthető? – pattant fel, felvont szemöldökkel nézve le a lányra.

– De nem mindegyikhez! És nálad amúgy sem innen ered a dolog, ennyire már ismerlek, Malfoy.

– Eddigi ittlétem alatt Draco voltam – jegyezte meg a férfi.

– Az egyszerűség kedvéért, nem akartam magyarázkodni Roxanne-nek, hogy…

– Szerintem a legkevésbé sem érdekli, hogy hívod az ismerőseidet. Viszont, engedelmeddel – biccentett egyet és megpördült a tengelye körül, fél pillanattal később pedig már nyoma sem volt Hermione nappalijában.

~*~

Kellemetlen érzés hasított a mutatóujjába, amikor a kertjükben, a szökőkút mellett landolt. Lenézett a kezére, és látta, hogy eggyel kevesebb körömmel érkezett, mint ment, de most egy elhibázott hoppanálás tűnt a legkisebb bajnak. Valami nem volt rendben. Körbenézett, de mindent a helyén talált, a nyárfáktól kezdve a kúria kapuján ülő albínó páváig. Mégis, valahogy sokkal élettelenebbnek hatott az otthona, mint korábban bármikor. Lassú léptekkel kerülte ki a szökőkutat, és mereven indult meg a kúriájuk felé a lekövezett úton, de pár lépés után megtorpant, és lenézett a földre. Egy-egy apróbb sárfoltot látott meg maga előtt, és mivel tudta, hogy a környéken van egy erdő, úgy sejtette, valószínűleg onnan… onnan jött valaki. Ezúttal első pillantásra észrevett a kúriától messze egy parkoló autót. Mit keres az itt?!

Hevesen kalapáló szívvel kezdett rohanni a házuk felé, nem érdekelte, milyen hangosan dobognak a léptei. Szinte visszhangozva hallotta őket, de csak még inkább rohant. Lendületével szinte kilökte a helyéről a bejárati ajtót, ami hatalmas csattanással vágódott neki a falnak. Odabent minden csendes volt, csak a saját szívverését hallotta. A nappaliba sietett. A bársonyfotel feldőlt, a méterekkel arrébb csúszott kisasztal lapján hatalmas törés futott végig, a szőnyeg felgyűrődött, a lábától nem messze pedig egy nyitott könyv hevert. Felismerte a borítójáról: anyja kedvenc olvasmánya volt.

Legszívesebben kiáltott volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Mi ez? Hogy jöhettek el értük? Ide? Messze a mugliktól… hogyan találtak el hozzájuk, és mi lett az édesanyjával? Illetve…

Tovább szaladt volna, fel az emeletre, apja dolgozószobájáig, de amint megfordult, nekiütközött valakinek. Mielőtt rájöhetett volna, ki is az, az ajtófélfának szorította, és a zsebéhez nyúlt a varázspálcájáért. Hiába tapogatott viszont eszeveszetten utána, sehol nem találta.

– Ezt keresed? – Hermione rekedt hangja szállt a levegőben, miközben fél kezével felemelte a varázspálcát. – Nem akartam, hogy egyedül gyere… Ezt a szökőkútnál találtam. Elengednél, kérlek?

Szó nélkül lazított a szorításán, és leengedte a kezét, ami – akármennyire is küzdött ellene – egyre inkább remegett. Azonnal indult tovább, de Hermione megragadta az öltönyét, és visszafogta.

– Megőrültél? Még itt lehetnek! – suttogta.

Ha nagyon akart, szabadulhatott volna, hiszen sokkal erősebb volt a lánynál, de nem mozdult. Talán csak a képzelete játszott vele, de már hallotta is a halkan leszűrődő párbeszéd foszlányát az emeletről: „…a kölyök is itt van. – Nézzük meg…”

A szíve már a mellkasát verte belülről, mintha szabadulni akart volna, és ő is egyre kétségbeesettebben sodródott kusza gondolatai közt. Hova lettek a szülei? Hogy találhatták meg őket?! Miért nem védekeztek eléggé…? Az apja a legnagyobb aranyvérű varázslók egyike, hogy nem tudott elbánni a muglikkal?

Ökölbe szorult a keze, és arra gondolt, hogy a mögötte álló lány is ugyanilyen mugliktól való.

– Fölmegyek – jelentette ki, de még mindig nem mozdult, mintha odafagyott volna a padlóhoz. Ekkor már egyértelműen ki tudta venni a léptek kopogását, ahogy közeledtek a lépcsőfordulóhoz. Csak pillanatokra volt attól, hogy meglássa…

De ekkor Hermione újra megragadta, pördült vele, ő pedig elvesztette az egyensúlyát, mielőtt dehoppanáltak volna. Csak egy pár fekete lakkcipőbe bujtatott lábat pillanthatott meg.

~*~

Esés közben volt, amikor földet értek a nappaliban, és ő megtántorodva a kanapénak ütközött. Az összes eszébe jutó káromlás közül egyet sem tartott magában, gyors egymásutánban mind elhagyta a torkát.

– Merlin rohadt akhh… h… – Köhögésbe fulladt hanggal átkozódott tovább.

Hermione kezét érezte a hátán.

– Draco? – szólalt meg, a hangja pedig mintha kivételesen tétova lett volna.

– Ne érj hozzám! – rázta le magáról a lány tenyerét.

Hasogatott a feje, de a mellkasát belülről feszítő, beazonosíthatatlan érzés még jobban fájt. Csak azt tudta kérdezni magától, hogy „miért” és hogy „hogyan”… most jött el az a pillanat, amikor egyáltalán nem értette a történeteket. Utálta, ha így kellett éreznie magát, mint amikor az első varázslatokat tanulta és elrontotta őket, de csak akkor vette észre a hibát, amikor maga elé emelte elkékült kézfejét. Csak ez most sokkal rosszabb volt. Nem tudta, hová vitték a szüleit, azt sem, hogy hogyan vagy miért, hogy mit fognak csinálni velük, valaha elengedik-e majd őket. Nem tudta, hogy hová menjen, hol keresse őket… semmilyen támpontja nem volt. Megalázva és kisemmizve érezte magát, olyannyira, mint még soha, az utóbbi öt év legnehezebb pillanataiban sem. Legszívesebben a bordái közé markolt volna, hogy kifordíthassa őket a helyükről, hátha a közéjük zárt érzés is kiszabadul…

Szinte el is felejtette, hogy hol van, és hogy nincs egyedül. Ezúttal tényleg nem érdekelte, kinek a lakásán és kivel van, de valahol mélyen belül becsülte, hogy a gyerekkori ellensége nem hagyta egyedül az első adandó alkalommal.

– Megkeresem őket – mondta rekedten, és nyelt egyet.

Lehet, hogy a Malfoyok a legridegebbeknek tűntek a családok között, de mégis összetartoztak. Ő tisztelte a szüleit, és nem csak a tudásukat és az értékeiket becsülte, hanem szerette is őket. Az édesanyját soha nem lett volna képes magára hagyni a bajban, és az apjához is ragaszkodott, bármilyen nevetségesen is ütközött ez ki a valóságban. Egymás között ők egy család, méghozzá valódi és jó család voltak, és ő nem tudta az ideálist másnak elképzelni, ebben a pillanatban legalábbis semmiképp.

Feltápászkodott, azzal a tervvel, hogy hoppanál, de Hermione – aki még csak hozzá sem ért – egyetlen egy kérdéssel, ismét megállította:

– És hová mész?

Nem válaszolt. Nem akart a lányra nézni, mert pontosan azt látta volna benne, mint az iskolában, amikor rácáfolt az osztálytársai állításaira.

– Hacsak nem akarsz két darabban megérkezni, vagy esetleg félig – folytatta halkan a lány –, akkor nem elég csak a személyekre koncentrálnod, ezt te is tudod.

– Igen – szűrte a fogai között. – De…

Ez nem megy. Máskor sokkal határozottabb. Kitartóbb. És erősebb. Ezzel szemben már hányadszor mentik és akadályozzák meg a nap folyamán?

– Figyelj rám! Tudom, elhiszem, hogy… – csuklott el a hangja, de kis szünet után folytatta –, átérzem, hogy milyen. És te is tudod, hogy most nem segíthetsz, bárhogy is fáj, így van. Feküdj le, és majd holnap…

„Te is tudod.” Igen, ő is tudta. De elismerni már sokkal nehezebb volt, mint pusztán tisztában lenni egy ténnyel. Ha ez akkor történt volna, amikor dúl a háború és egyedül van, mit csinál? Mert most akárhogy is nézi, nincs egyedül, viszont még így is szánalmasan gyenge. A háború forgatagában valószínűleg az elsők között halt volna meg a családja nélkül… És pontosan ezért nem teheti meg, hogy nem keresi őket.

Szinte lerogyott a kanapéra, úgy, ahogy volt. Karjaival eltakarta az arcát, és megpróbálta összeszedni a gondolatait, de érezte, hogy azok sorra kezdenek kicsúszni az elméjéből. Egyre inkább rátelepedett a puha, sűrű sötétség, és talán valahol remélte, hogy a Granger lány meghallja tőle azt az egy elmormogott szót, hogy „köszönöm”.

~*~

Mit is köszöntem meg? – ezzel a gondolattal ébredt, és azonnal felült. A környezete nem stimmelt, a tegnapi ruhájában volt, leszámítva a zakót, ami valahogy lekerült róla, és most összehajtogatva feküdt az asztalon. Egy pillanatnyi kihagyás után azonban minden emlék a helyére került. A tegnapi feszítő érzés helyét egy pillanat alatt kongó üresség vette át. Összeráncolta a homlokát, és lázasan nekilátott mindenféle múltnapi emlékfoszlány felkutatásának az emlékezetében, hátha valamelyik elárul valamit. Persze, továbbra sem tudott semmit, Hermione barátnőjén kívül… aki rendőr. Vagy nyomozó. Egyre megy.

Ekkor Hermione lépett be a nappaliba, kezében két bögre teával.

– Idd meg – nyújtotta neki az egyiket, ellentmondást nem tűrő hangon.

Ő bizonytalanul belekortyolt – elég érdekes színe volt a teának, meg kell hagyni –, de kellemesen csalódott.

– Mi ez, Granger?

– Ne hívj a vezetéknevemen, mert nem szeretem. Én sem úgy hívlak. – A lánynak mintha a jobb szeme picit tikkelt volna, de aztán abbamaradt, és egészen más hangsúllyal folytatta: – Egyébként citromfű-ginzeng tea, ízlik?

A következő korty megakadt a szájában. Végül úgy döntött, nem köphet, így hát kénytelen lesz lenyelni. Utóbbi növény neve rémlett neki bájitaltan óráról.

– Ginzeng… „embergyökér”… te nyugtatót adsz nekem?

– Ez nem bájital, nem kell tőle félni – felelte a lány, és Draco mintha egy halvány mosolyt látott volna felvillanni a szája sarkában. – Valamiért az összes aranyvérű tart a gyógyteáktól, pedig nem ártalmas. Nekem is ez segített pár éve.

– Mi történt? – kérdezte a férfi, és úgy helyezkedett, hogy pontosan szemben legyen Hermionéval, aki idő közben leült az egyik székre. Persze, azonnal vissza is vonta volna a kérdését. Hogy ő más után érdeklődjön? És kizárt, hogy a lány amúgy is akarna beszélni róla. Elfordult. – Úgy értem… nem mintha különösebben érdekelne a dolog… de miután megmentettél többször, azt hiszem meghallgatom – jelentette ki fellengzősen, bár magában el kellett ismernie, hogy ez még Weasleytől is gyenge lett volna. Csak az a kérdő hangsúlyt ne használta volna a végén…

– Szokj le erről. – Fintorogva megrázta a fejét. Nem undorodó fintor volt, sokkal inkább olyan, mint amilyennel iskolaidőben ajándékozta meg az érzéketlen beszólásai után. – Csak tudom, hogy érzel. Évekkel ezelőtt, amikor tartott a Voldemort elleni háború, kitöröltem a szüleim emlékezetét, és új névvel Ausztráliába küldtem őket. Amikor győztünk, és már mindent sikerült nagyjából elrendeznem, annyira, hogy haza tudjam őket hozni, Ausztráliába utaztam értük. Ott fogadott a hír, hogy apa időközben meghalt. Én nem tudtam, mit mondjak, hiszen az utolsó évét miattam hazugságban élte le, és még csak el sem búcsúzhattam tőle. Anyának viszont visszaadtam az emlékeit… ha előtte megtudom, talán inkább meghagyom abban a hitben, amiben élt, mert így az együtt töltött idejük legvége hamissá vált. Mégis hazajött velem, meghallgatott, sőt kérte, hogy beszéljem ki magamból neki a háború borzalmait. Az érzelmeimről nem sokat mondanék – remegett meg a hangja, miközben a hüvelykujjával dörzsölgette a bögréje falát –, de elviselhetetlen volt a bűntudatom, ezért utána nem látogattam, és hónapokig nem beszéltünk. Állandóan sírtam, Harryék persze támogattak, még Ron is, pedig ekkortájt váltunk szét, de persze ez mindegy is. Ez is – mutatta fel a teáját – csak mellékes kis apróság volt, egy szokás. Csak azt akarom mondani, hogy te, velem ellentétben, ott voltál a szüleiddel még a legnehezebb időben, a háborúban is. Hogy rossz oldalon, az igaz, de ez már a múlté, és nem szabad benne ragadnunk, mint a szurokban. Ezért kérem tőled azt is, hogy indítsunk tiszta lappal. Miután anyával sikerült… nos, de nem ide akarok kilyukadni. Szörnyen össze-vissza csapongok, sajnálom – nevetett fel kényszeredetten. – A lényeg az, hogy segítek megtalálni a szüleidet, mert a tieid még megmenthetők. Beszéltem is Harryvel, ha megtudják, hol tartják fogva a varázslókat, azonnal értesítenek.

Hermione mélyről szóló szavai hidegzuhanyként zúdultak a nyakába. Keserű érzést keltett benne a gondolat, hogy a lány valóban elvesztette az egyik szülőjét, aki – mindegy, milyen vérű –, pótolhatatlan.

– Sajnálom – suttogta, és ez volt az egyetlen szó, amit ki tudott nyögni. Nem érezte teljes hazugságnak vagy túlzásnak magától, mégis úgy tűnt, hogy a lány már ezen is meglepődött. Nem tudta ezért hibáztatni őt.

– Nem azért mondtam.

– Nem is feltételeztem.

– Csak arra akartam ezzel utalni, hogy… ők fontosak nekünk. Éppen ezért segítünk neked…

– Hermione – állította le egy kézmozdulattal, és fel sem tűnt neki, hogy most először használta a lány keresztnevét. – Pocsék, szánalmas és tragikus tény, de tény, hogy ez ma mindennapos dolognak számít. Biztos vagyok abban, hogy Potternek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy engem kisegítsen.

– Jó, de…

– Értem – szűrte a fogai között a férfi. – De ha kiderül, úgyis mindenki odasereglik. Csak menni kell a tömeggel, és okosan cselekedni. Addig is, teszek néhány látogatást a rendőr-főkapitányságon.

– Leleplezheted magad.

– Ne nézd ki belőlem!

– Nem tudod, a muglik milyen gyorsan tudják fejleszteni a találmányaikat…

– Szerintem olvastam róluk épp eleget, hogy tudjam. De a kameráik még mindig egy egyszerű varázslattal kijátszhatóak.

– Úgy érted, hogy…?

– Éjszaka megyek.

A lány szemében mintha elismerés csillant volna.

~*~

Ha rajta múlt volna, azon az éjjelen jut a rendőrségre, de Hermione néhány ésszerű indokkal visszafogta. Attól a naptól kezdve megállás nélkül szólt náluk a híradó, és mindennapossá vált egymás visszatartása attól, hogy a varázsvilágba hoppanáljanak. Harry figyelmeztető üzenetet küldött a nem túl biztató fejleményekről, miszerint egyre több varázsló tűnik el a mugli világban, de még mindig nem tudják, milyen sors vár a túszokra. Lassan a kviblik is félelemben kezdtek élni, hiszen bár nem voltak mágiaművelők, legtöbbjüknél mindennapos volt az elvarázsolt tárgyak használata. Dracóék csalódottan és dühöngve realizálták, hogy a Foltozott Üst mugli oldalról megközelíthetetlenné vált, és néhány szerencsétlenség folytán – a mugli rendőrök a dehoppanáló varázslóba kapaszkodtak – a hoppanálásról is nyilvánvalóvá vált, hogy kockázatos. A rengeteg amputoportálásba belehalt varázstalan híre – hiába voltak a saját önfejűségük áldozatai – csak rontotta a mágusok hírét világszerte. Az elején még fel-feltűnt egynéhány őket védő embercsoport, de ahogy a napok lassan hetekké váltak, ezek egytől egyig felszívódtak.

Csak két tehetetlen éj telt el az érkezése óta, amikor megtette az első éjszakai sétáját. Így nevezte, pedig valójában egyéni nyomozását takarta. Előző nap kapott néhány hordható ruhát, ezek közül az egyik kapucnis pulóvert vette fel, amivel rengeteget kitakart az arcából. Pálcával a zsebében sietett éjfél után a rendőrkapitányság felé, ahol az egyik megfigyeletlen sarokban elbújva kiiktatta az összes kamerát és lámpát, két rontó varázsigével. Ezek után pálcafénynél sietett be az épületbe, ahol hamar szembe is találta magát a sötétben tapogatózva haladó éjszakai ügyeletessel. Nehezen, de ki tudta venni a sziluettjét: elsőre robosztusnak tűnt, de aztán feltűnt, hogy valójában jóval alacsonyabb nála, és amit elsőre izomnak hitt, többnyire háj. Ellenkező esetben sem tett volna másképp, de így talán még annyit sem késlekedett: azonnal a falhoz szorította, és a tarkójához nyomta a pálcát. Nem volt semmi terve, mit tenne, ha a mugli nem felelne, de szerencséjére jól láthatóan a frászt hozta rá.

– Ha másokért kiált, vége – sziszegte az ügyeletes fülébe. – Most figyelni fog rám, és válaszol a kérdéseimre, megértette?!

– M-meg – bólintott rettegve az őr.

– Három napja egy vidéki kúriára találtak, messze minden településtől. Két idős ember és a gyermekük élt a házban, de akkor csak ketten voltak ott: az öregember és a felesége. Aznap, amikor a fiuk hazaért, üresen és feldúlva találta az otthonát. Most ő üzeni velem: követeli a szülei elengedését. Ha nem, akkor… – suttogta, majd pálcájával ejtett egy apró karcolást az ügyeletes nyakán, aki félelmében ezt sokkal nagyobb vágásnak érzékelte – kitalálhatja, mi lesz. És ha szól erről bárkinek is, sőt ha nyilvánosságra kerül… Ne akarja megtudni, mit talál ki. Értve vagyok?

Az üres fenyegetés telibe talált.

– I-igen.

– Akkor feleljen!

– De hát nem tudom! Kérem, kegyelmezzen! Tényleg nem tudom, csak a főtisztek tudják, hol az intézet, ahová azokat viszik…

Egyértelmű volt, hogy igazat beszél. Dühödten taszított egyet a férfin, füstölögve elsuttogott egy exmemoriamot, majd gyors léptekkel otthagyta a rendőrt. Miután kiért az utcára, kanyargósan sietett Hermione lakásáig, útközben pedig elhajította a pulóvert, nehogy arról megismerjék. Egyszerre érzett csalódottságot, keserűséget és szégyent. Vajon helyes volt-e ennyire erőszakosnak lennie? Ha az lett volna, miért érez így? Biztos csak azért fordult meg ez a fejében, mert az ex-griffendéles lány nem helyeselné.

Akármekkora kudarcként is élte meg ezt az estét – és bármennyire is rettegett az utána következő napokban –, többször is megismételte. Rendszerint két vagy három éjszakát hagyott ki, így más ügyeletest fogott ki magának, de legnagyobb csalódására egyik sem tudta soha a választ. Ahogy telt az idő, Dracóban egyre inkább elhalványult a remény, hogy valaha is viszontlátja a szüleit, de még nem szűnt meg eléggé ahhoz, hogy megkezdődjön benne a gyász. És a napok egyre teltek.

~*~

Kényelmetlenül előregörnyedt a kanapén, miközben a televíziót nézte. Élő felvétel volt egy boszorkány elfogásáról.

– „Állítólag társait többször bántalmazta, míg mások szerint kifejezetten visszahúzódó és szótlan, aki elveszett a tömegben” – olvasta fel színtelen hangon a kommentátor, mire felvonta a szemöldökét. Társait?

Hermione ekkor lépett be a nappaliba, kezében az aznapi ebédjükkel: kisütött mirelit krumplival. A lány egyre kevésbé szeretett emberek közé járni, ezért mindig azt vett, ami sokáig elállt – és abból jó sokat. Az eltelt közel egy hónap alatt megszokták egymást, a vitáik során egyre kevésbé kapták fel a vizet. Lassan rájöttek, mi jár együtt a másik stílusával, és sikerült megtanulniuk a különbséget vita és éles veszekedés között. Ha kimentek a házból, mindenhova együtt mentek – kivéve Draco sötétben tett útjaira –, és egyaránt figyelték a környezetet. Ha láttak valamit vagy valakit, aki gyanús alaknak látszott, azonnal értesítették Harryt, amiért cserébe Harry levélben és telefonon tájékoztatta őket a varázsvilág egyre romló állapotáról. Körülbelül egy hete Draco kettesben is elbeszélgetett Potterrel – miután síráson kapta lakótársát –, arra kérve a másikat, hogy ne legyen annyira részletekbe menő. Ő így is értette, Hermionénak pedig talán kevesebb terhet jelentett ily módon, legalábbis ő azt hitte. A kölcsönös hírközlésekből Ron sem maradt ki. Mondhatni napi rendszerességgel találkozgatott Roxanne-nel, és mindig mindent továbbadott, amit megtudott róla, bár sérelmezte, hogy ő csak másodkézből kapja vissza a többiek által hallottakat. Igazából rejtély volt, hogy csak a munkához való haszon miatt van állandóan a lánnyal, vagy valóban érez is valamit. Draco szerint valamilyen szinten mindkettő rossz és helytelen volt.

– Tessék – nyújtotta felé a lány a tányért.

– Köszönöm. – Ahhoz még nem szokott hozzá, hogyha éppen a híreket lesi, kézhez kapja az ebédet, sőt. Az elején a lány még tarkón is csapta egyszer, amiért egész nap nem evett, csak azért, mert nem ment el a konyháig. Ezt az alig egy hete kezdődő ide-hozós dolgot viszont lassan kezdte ő is átvenni.

– Miről van szó? – kérdezte a lány aggódva, és már le is ült volna, ehelyett azonban szabályosan fenékre esett, az étel fele pedig a földön landolt. Az élő adás ekkor mutatta a boszorkányt: egy körülbelül tizenegy éves, fonott hajú, rémült arcú kislányt.

– „A szülei mindenben engedelmeskedtek a rendőrségnek, és minden eddiginél határozottabban fordulnak a varázslótársadalom átkos tagjai ellen, akik – az ő szavaikkal élve – elvették tőlük a kislányukat.” – A felolvasónak szeme se rebbent, ahogy a történteket magyarázta. Időközben a kislányt két erős, mágiafogó-kesztyűs férfi megragadta, és a képernyő sarkában parkoló rendőrautó felé kezdték el hurcolni. A kamera gyorsan elfordult, hogy minél kevesebbet lehessen látni a kislány síró arcából – mintha azzal, hogy valaki boszorkány, már nem lett volna joga ahhoz, hogy az arcát eltakarják.

– „Miss Wilsont előre láthatólag zártosztályra helyezik, mivel normális, emberi szülők gyermekeként joga van ahhoz, hogy megpróbálják kigyógyí…” – A mondat nem fejeződött be. A kamera elmozdult, majd forogni kezdett, értelmezhetetlenné téve a képet. A tévéből egy mágikusan eltorzított, de felismerhetően kingsleys hang szólt: „Miért kínoznátok ártatlan gyerekeket…?” S ezzel a végszóval elment az adás.

Azonnal felpattantak a helyükről, de még meg sem emészthették a látottakat, máris egy Jack Russel Terrier-alakú patrónus jelent meg előttük, ami Ron hangján hadarni kezdett:

– Hermione, elcsesztük, nem tudunk vele dehoppanálni, túl sok mágiamentesítő érte, szóval rohanunk vele felétek, hatásmúlásig rejtsétek el! Én elterelem a rendőrök figyelmét. Jé, egy Rox… – Az üzenet hirtelen félbeszakadt.

Egyszerre kezdtek rohanni az ajtó felé, de Draco észbe kapott, visszalépett egyet, nehogy összeütközzenek, és csak ezután követte Hermionét. Azon nem is gondolkodtak, hogyan rejthetnék el…

Kinyitották az ajtót, és kinéztek. Bal oldalt már meg is pillantották az egyre közeledő embereket, mellettük egy nagytestű kutyával, aminek a bundájába egy kislány kapaszkodott. Ron, bár most úgy nézett ki, mint bárki a tömegből, jól felismerhető volt kapálózó mozdulatairól és gyorsaságáról, amint könyöke alatt egy zsákkal befordult a tőlük egyik legtávolabbra eső házba. A mellette loholó Teddy – kék hajáról azonnal ráismertek – a szomszédos épület tetejére repült fel, és kiállt a szélére. A kutya közben tovább vágtatott feléjük, de senki nem figyelt rá, az összes lakos a varázslókat és a rendőröket leste. A hatalmas jószág épphogy lelassított egy kicsit, amikor az ajtóhoz ért, a kislány remegő ujjai pedig elengedték szőre szorítását, és beleesett Draco felé nyújtott karjaiba. Az animágus továbbloholt, ki tudja, miféle további küldetéssel vagy céllal.

Draco azonnal visszahúzódott az ajtón belülre, és kezében meglepően nehéz kislánnyal, az elfüggönyözött nappaliba sietett. Hangos ajtócsapódás és zár kattanása hallatszott, egy pillanattal később pedig Hermione már mellette térdepelt. A könnyező és remegő gyereket lefektették a kanapéra, a boszorkány pedig nekilátott az egyik szekrényben nyugtató főzet után kutatni.

– Hermione, mi lesz már?! – szólt rá ingerülten, pedig a nő egyáltalán nem volt lassú. Egyszerűen csak nem bírta nézni a kislány elgyötört tekintetét, ami akármennyire is lehetetlennek tűnt, az édesanyjára emlékeztette.

– Jövök! – Ez az egy szó mintha suttogás és kiabálás lett volna egyszerre. Ezután sokkal barátságosabb hangon, rendezett arccal fordult a gyermek felé.

– Ne félj, nem lesz semmi baj, csak idd meg ezt… – kérte, és amennyire csak lehetett, finoman leöntötte a sűrű, mohazöld folyadékot a torkán. Talán egy perc is eltelt, mire a kislány mellkasa elkezdett lassabban emelkedni és süllyedni. A keze remegése is alábbhagyott, a könnyei azonban nem apadtak el.

– Mi történt? – kérdezte elcsukló hangon. – Anya… apa… Azt mondta, hogy én, hogy én… – dadogta, de nem tudta befejezni.

– Ssh – tette a mutatóujját a saját szája elé Hermione. – Nyugalom, ne félj! Először is áruld el, hogy hívnak?

– M-Mary.

– Szép neved van – mosolyodott el Hermione, Draco pedig egyre türelmetlenebb lett. Most nem érnek rá lefutni a szokásos megnyugtató tiszteletköröket, ha benyitnak, és itt találják a kislányt, vége!

Ekkor kopogás hallatszott az ajtón, mire mindannyira ledermedtek. Rövid szünet után a kopogás megismétlődött, majd még türelmetlenebb dörömbölés váltotta fel. Roxanne hangja szűrődött be az ajtón:

– Hermione, tudom, hogy otthon vagy, engedj be! Csak egy gyors kört járok, mint legutóbb!

– Jól van – fordult Draco a kislány felé – Most elviszünk téged innen egy biztonságos helyre, rendben? Csak várni kell, amíg… – magyarázta, de nem fejezte be a mondatot. Hirtelen kólintotta fejbe a felismerés, hogy a muglik legújabb találmánya, a mágiamentesítő kesztyű érintése után képtelenek voltak a varázslatra körülbelül fél-egy órán keresztül.

– Azt akarom mondani – javította magát, és igyekezett a lehető legkevésbé türelmetlenül hadarni, miközben Hermione székeket hordott az ajtóhoz –, hogy gyere velünk, és elviszünk egy helyre, ahol sok olyan gyerek van, mint te. Az elején kicsit futunk, utána pedig eltűnünk és ott bukkanunk fel újra, érted?

Mary bizonytalanul bólintott, és eltűrte a homlokába lógó kócos, barna tincseit.

– Na jó, ez nem segít – sóhajtott Hermione, amit más talán unottnak gondolt volna, de Draco érezte a félelmet mögötte. A lány előkapta pálcáját, és különböző alakzatokat írt le vele az ajtó előtt, majd a nappaliba sietve végigmutatott az ablakokon is, mire mintha azok egy pillanatra tömör vasnak látszotta volna.

– Gyere – fogta kézen a boszorkány Maryt, majd kisietett a hátsó ajtón, Draco pedig követte őket. Jól tudta, hol van még az az egy hely, ahol biztonságban érezhetik magukat. Nem is sejtette, hogy a brit varázslótársadalom mintegy fele már erre a területre menekült… és így is alig voltak négyszer annyian, mint régebben egy átlagos tanév során a környék lakói.

A hátsó ajtón mentek ki, így viszont magas fémoszlopokból álló kerítéssel találták magukat szemben, de Mary azonnal átbújt két rács között. Ügyes, ismerte el magában Draco, ahogy szó nélkül segített Hermionénak átmászni a túloldalra, hogy aztán maga is átugorjon.

– Gyere! – A boszorkánnyal közrefogták a kislányt, és amennyire Mary kis lábai engedték, sietve cikázni kezdtek a városban, keresve a központ legkevésbé túlzsúfolt sikátorait és utcáit.

Óráknak tűnő tíz perccel később a kislány teljesen elfáradt, pihegve állt meg, és kirántva kezét Draco kézfogásából, a torkát kezdte el markolászni.

– Most hogyan tovább? – Hermione egyértelműen arra gondolt, hogy „Így nem mehetünk”.

– Szórj ránk kiábrándító bűbájt – súgta válaszul, amikor szeme sarkából megpillantott egy rendőrt. Hirtelen ötletből a hátára kapta a tizenegy éves kislányt, bár már alig bírta el. – Azt muglikra is tudnád! – tette hozzá sietősen, de feleslegesen gyorsan. Mire a rendőr újra feléjük fordult kis szerkentyűje pittyegő figyelmeztetésére, a hármas már nem volt számára látható. Csak mintha mozgott volna a levegő…

Negyven kilóval a hátán sokkal nehezebb volt futni.

– Szerinted mennyi idő még? – suttogta lihegve Hermionénak.

– Nem tudom… – felelte a lány, és Draco szinte látta maga előtt, ahogy ráncolja a homlokát.

– Mi mennyi idő? – kérdezett közbe Mary is, a kelleténél talán kicsit hangosabban.

– Sh!

– Bocsánat! – szabadkozott lehajtott fejjel a kislány.

– Nem tudom, de én már nem bírom sokáig – jegyezte meg kelletlenül.

– Akkor álljunk meg!

– Nem lehet! – Draco majdnem előrebukott, ahogy Mary lecsúszott a hátáról.

– Most már jól vagyok!

Nem kérdeztek vissza, csak újra kézen ragadták, és futottak vele. Draco már teljesen elvesztette az időérzékét, amikor Hermione fáradtsága miatt enyhülni kezdett a varázslat, így azonnal megindultak a legközelebbi sikátor felé. Ekkor már rég nem érdekelte, mi lesz, ha varázslatot használ, úgyhogy egy erős pajzsbűbájt húzott a szűk járat szájához, de tudta, hogy az általa ismert védővarázslatokat nem mugli eszközök ellen találták ki. Nem lehetett tudni, mikor törik át.

– Letelt az egy óra? – kérdezte ingerülten, miközben a fejét vakaró korábbi rendőrtisztre meredt, aki éppen egy üzenetet hadart.

– Nagyon remélem – suttogta behunyt szemmel Hermione, akin látni lehetett, mennyire izgult.

Mary kissé remegve állt a boszorkány mögött, zavart és félelemmel telt tekintettel nézett hol őrá, hol a rendőrre.

– Menjünk – döntött Draco, és hirtelen megfontolásból kézen ragadta a két lányt. Tudta, ha ott várnak az idő leteltére, az sokkal tovább eltart, mint ameddig kellene.

Rövid csönd volt a válasz, de Hermione végül nem ellenkezett.

– Most eltűnünk innen. Vegyél nagy levegőt – adott tanácsot Marynek, majd összenézett Dracóval. Magukban számoltak vissza, és végül pontosan egyszerre dehoppanáltak.

Talppal a füvön landoltak, mindhárman teljesen épen. Mary arca szinte olyan zöld volt, mint a gyep, látszott rajta, hogy közel állt a hányáshoz, de még így is jól viselte az első alkalmat.

– Hova…? – kérdezte, de öklendezni kezdett, így a kérdése befejezetlenül maradt.

– Egy olyan helyre, ami minden varázslónak az otthona – felelte Hermione, Draco pedig majdnem elmosolyodott. Hogy tudja még ilyen szükséghelyzetben is ennyire szépen kifejezni magát?

– Látod azokat a tornyokat? – kérdezte a Roxfortra mutatva, mire a kislány bólintott. – Ott húzzuk meg magunkat.

– Az lesz az otthonunk – pontosított Hermione, ő pedig nem nyitott már vitát. Végül is, ki tudja…

Az émelygő Maryt támogatva indultak meg a száztornyú kastély irányába, és amennyire csak tudtak, siettek. Bár elméletileg a sok védő- és álcavarázslat miatt a mugliknak még a műszereik sem vehették észre az iskolát, és így a környéket sem lephették el, jobban szerették volna teljes biztonságban tudni magukat.

Újabb fél órával és öt domb megmászásával később már a roxforti tó mellett kullogtak, közel a végkimerüléshez. Draco újra a hátára vette Maryt, és hagyta, hogy Hermione belékapaszkodjon. Már nincs sok… – mondta magának szinte lépésenként. Hogy ne fárassza magát, újra és újra a távolság látványával, tekintetét határozottan a földre szegezte, és úgy haladt a Roxfort épülete felé.

Egyszer csak Hermione megtorpant, ami őt is arra késztette, hogy nézzen fel. Nem messze tőlük több varázsló és boszorkány, többnyire gyerekek lézengtek, és már csak pár lépés választotta el őket a hatalmas tölgyfakaputól. Valószínűleg már úton volt valaki, talán a volt évfolyamtársuk, a mostani griffendéles házvezető, Neville, hogy kikérdezze őket az érkezésükről.

Felegyenesedett, és Mary lehuppant a hátáról.

– Azt a… – ámult el a kislány, és ragyogó szemekkel nézett fel a gigantikus méretű kastélyra.

Draco tekintete a könnyes szemmel mosolygó Hermionéra vándorolt.

– Sikerült – mondta. A fiatal boszorkány tett egy határozatlan mozdulatot a karjaival, mire ő – számára is ismeretlen megfontolásból – életében először szorosan megölelte.

– Nem hagyjuk magunkat – suttogta. – Azt hiszem, megint megmentheted a világot…

– Persze. – A lány hangja komoly volt, mégis halk kuncogás kísérte. – Ezúttal egészen másként.

Bár nem mozdult, de Maryre gondolt. A szülei biztosan nem vennék vissza magukhoz, miután kiderült róla, hogy boszorkány. Viszont ismerve Hermionét, és azt a griffendélesen nagy szívét…

– És ő? – suttogta a lánynak, hogy Mary ne hallhassa meg.

– Maradjon velünk – mondta halkan Hermione.

– Rendben – dünnyögte. Teljesen elismerni még nem akarta, de ezúttal határozottan tudta, mit akart. Kibújt az ölelésből, hogy aztán egy pillanatnyi néma csönd után újra magához vonja, és finoman megcsókolja Hermionét.

VÉGE